Pacskovszky Zsolt

 

Titkos mozi

(részlet)

 

Két hete ismerték egymást, amikor Ninette rávette a fiút, hogy a szabadnapján kószáljanak egyet a közeli fenyőerdőben, ahol kétszáz éves fák is voltak, és a legmagasabbnak minden évben az erdő elnöke címét adományozták.

A faluból kiérve, miközben átvágtak egy szőlőföldön, hogy lerövidítsék a fenyveshez vezető utat, Ninette csodálattal szemlélgette a hegyeket, a végtelen égboltot. Daniel a földet bámulta a lába előtt.

– Nem bírom már ebben a posványban – mondta. – Anyám nem ért meg, napról napra rosszabb a helyzet. Csak te tartasz itt. Gyere el velem, Ninette!

Ninette zavartan pislogott rá. Elbizonytalanodva. Kissé talán ijedten is. Kétségkívül nem akart egész életében a Café de la Gare pultja mögött állni, történetekre vágyott, mégis, ebben a pillanatban nem tudott nem gondolni a szüleire. A kisebb testvéreire.

– Mi tart itt a családodon kívül? – állt meg Daniel, kitalálva a gondolatait. – Te könnyen kaphatnál állást egy dijoni vagy lyoni kávézóban, aztán én is keresnék valamit, és végre nem kéne folyton filmekről mesélnem neked, együtt nézhetnénk őket a mozik sötétjében. – Megfogta és megrázogatta a lány karját: – Ébredj fel, Ninette! Itt akarsz megvénülni?

– De még nem ismerlek túl jól – felelte a lány szemlesütve.

Lassan továbbindult, majd amikor észrevette, hogy a fiú nem követi, hátrafordult.

Daniel sértett arccal bámult rá. 

Hogy enyhítsen a helyzeten, Ninette visszalépett hozzá, szelíden megfogta a kezét.

– Talán előre kellene menned. És ha találsz magadnak valami munkát Dijonban vagy Lyonban, akkor…

Daniel ingerülten rázta le magáról a kezét. Sértettségtől hamuszürke arcán rángatózni kezdett egy izom. Ninette nem ismerte még ezt az arcát.

Egyik pillanatról a másikra minden elromlott.    

Némán vágtak át a szőlőtőkék között. Egy présház mellett haladtak el éppen, amelynek a falánál nagy, rozsdás esővízgyűjtő hordó áll, amikor a fiú megtorpant.

– Mit akartál felolvasni?

De nem engedte, hogy a lány megmutassa a passzust; kitépte a kezéből a könyvet, és az az egyik olyan oldalnál nyílt ki, amelyiknek Ninette behajtotta az alsó sarkát. Évek óta ezzel jelezte magának, ha valamelyik oldalt újra el akarta olvasni később; ha meg akart jegyezni egy mondatot, akkor a lap felső sarkát hajtotta be. A fiú hangosan olvasni kezdte az egyik bekezdést:

– Beaumont-nak hívnak. Nem ismerem magát. Csak úgy vaktában hívtam fel. Teljesen vaktában. Csak tárcsáztam egy számot a készüléken, és maga vette fel. Már nem is emlékszem, milyen számot hívtam, de ez nem is lényeges. Nem lényeges, mert egy pár pillanat, és mindennek vége. Hajlandó meghallgatni, lenne szíves egészen végighallgatni? – Daniel összehúzta a szemét, és Ninette-re pillantott: – Mi ez a baromság?

– Nekem tetszik – vallotta be a lány. – Egy férfiról szól, akinek rettenetesen fáj a foga éjszaka, és nem tudja telefonon elérni a barátnőjét. Ezért találomra számokat tárcsáz, vadidegeneknek mondja el, mit érez.

Daniel szemöldöke a homlokába húzódott.

– És ez neked tetszik. Te is ezt csinálnád, ha fájna a fogad, és nem érnél el engem? Vadidegeneket hívnál fel? Férfiakat?

Ninette megütközve meredt rá.

– Rosszulesik, hogy ezt gondold rólam.

Daniel visszament a hordóhoz, két ujja közé csippentette a könyvet, mintha minél kisebb felületen akarna érintkezni vele, majd a hordóba ejtette.

Ninette szája szétnyílt a döbbenettől.   

Mivel alig esett az utolsó két hétben, csak pár ujjnyi víz poshadozott a hordó alján. A könyv azonban így is teljesen elázott. A lány megpróbálta kihalászni, de túl rövid volt a karja, nem érte el. Aztán érezte, hogy Daniel két kézzel a derekánál fogva megragadja, és a hordóba ülteti. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a peremében, hogy ne csússzon teljesen bele. Hökkent arckifejezése láttán a fiú tettetett csodálkozással megkérdezte:

– Mi az?

Ninette-nek átfutott az agyán, hogy talán nem is tetteti a csodálkozást. Láthatólag eszében sem volt kiemelni őt. Magára utalva hosszas próbálkozás, komoly erőfeszítés árán sikerült csak annyira megemelnie, felfelé tolnia magát, hogy ide-oda tudja billegtetni a hordót. Amikor a hordó végre az oldalára dőlt, alaposan beütötte a derekát. A könyv lapjai addigra már egészen magában szívták a vizet, kétszer olyan nehéz lett, mint különben.

– Hazamegyek – szólalt meg elhaló hangon.

Daniel, karba font kézzel a távolba meredt, nem reagált.

Ninette nem ismételte meg a mondatot, csak megindult vissza, a falu irányába lehajtott fejjel. Az átázott könyvet, amiből még csöpögött a víz, a kezében vitte.

Éles volt a hallása, különös módon mégsem hallotta most meg a léptek zaját. Csak az ütést érezte teljesen váratlanul a hátában. Olyan erővel érte, hogy tüdejébe szorult a levegő, és előregörnyedt. Elszörnyedve bámult Danielre, majd amikor újra képes volt lélegezni, amikor az agya világosan felfogta, hogy mi történt, ösztönösen megpróbált elmenekülni. Az elejtett könyvről is lemondott, amire a fiú rátaposott a cipőjével. De Daniel elkapta hátulról a karját, és maga felé fordította. Farkasszemet néztek egymással. Ninette zihált.

– Ezt miért csináltad? – kérdezte könnybe lábadt szemmel.

– Maradj, Ninette.

– Hogy aztán újra megüss?

– Maradj.

A fiú elengedte a csuklóját. Ninette szó nélkül faképnél akarta hagyni, Daniel ökle azonban újra meglendült, mielőtt sarkon fordulhatott volna. Ezúttal gyomorszájon vágta.

– Kértem, hogy maradj!

A lány összegörnyedt, térdre rogyott.

Képtelen volt elhinni, hogy ez történik vele.

Nem volt ereje felállni, csak reszketett mozdulatlanul, amikor érezte, hogy a fiú lehajol hozzá, és megpróbálja átölelni.

– A fenébe… ne haragudj… Én… Kelj fel, Ninette. Egy kicsit elvesztettük az irányítást… de minden rendben köztünk, ugye? Mondd, hogy minden rendben…

Ninette szeméből csendben folytak a könnyek.

Nem mert ellenkezni, összerázkódott, de mereven, mint egy fa, hagyta, hogy a fiú magához ölelje, a nyakszirtjét simogassa.

– Szeretnék most hazamenni – suttogta percek múltán, vigyázva, hogy a hangjában ne legyen félelem.

– Ne, nem… – Daniel a száját kereste a szájával. Ninette félrefordította a fejét.

A fiú erre felállt, egy szőlőtőkéhez lépett, és rugdosni kezdte.

– Mondd, hogy nem igaz! Te csak hitegettél, hogy eljössz velem? Mondd, hogy nem igaz!

– Daniel, csak két hete ismerjük egymást… – Ninette esdeklő pillantást vetett rá.

A fiú azonban háttal állt neki. Aztán visszajött, térdre rogyott mellé, megragadta a kezét, és erőszakosan a mellkasára vonta.

– De hát te csinálod ezt velem! Érzed? – újra előjött a tikkelése. – Akarlak, Ninette. Még soha senkivel nem akartam így összekötni az életemet… A tiéd nem dobog erősen? – a lány melle felé nyúlt.

– Eressz el! Könyörgök!

Ninette-et elfogta a félelem. Átsuhant a fején a kérdés, hogy ha Daniel meg akarná erőszakolni, meghallaná-e bárki is a sikítását.

Szabadulni próbált a szorításából, mire a fiú durván megragadta mindkét karját.

– Ninette, ne tedd ezt velem…

A lány kétségbeesésében teljes erőből Daniel karjába harapott. A fiú felüvöltött, ő pedig felpattant, és hátra sem nézve, rohanva menekülni kezdett. A talajt figyelte a lába előtt, nehogy megbotoljon. Az elázott könyv a fűben maradt.

A szomszéd kutyája, amelyik máskor a farkát csóválta, ha megpillantotta őt, most vadul megugatta.

 

---

Főoldal