Miklya Luzsányi Mónika
Akarattyán szelleme
(részlet)
Történt ugyanis, hogy Akarattyánnak a törökkel való hadakozás idején magára kellett hagynia a várat s szépséges hitvesét, Szerénét. Amíg ő távol volt, egy portyázó török csapat elfoglalta a várat. Szeréne pedig inkább a halált választotta, mintsem rabszolgaszíjra fűzve hurcolják Isztambulba, hogy valamelyik igazhitű háremhölgyeként élje le az életét. A vár kútjába vetette magát abban a pillanatban, amikor a törökök áttörték a kaput. Akarattyán persze hamarosan visszatért, és ellátta a törökök baját. De a várban nem akart többé megmaradni. Csatáról csatára járt, ott irtotta a törököt, ahol csak tudta. Állítólag sok ezernek fejét vette, míg egy napon ő maga is feje nélkül maradt. Hogy melyik csatában történt, nem tudjuk biztosan, csak azt, hogy Akarattyán, gyermeke nem lévén, végrendeletében Szeréne öccsére, Szentkerthy Szerén grófra hagyta Nádosvárat, azzal a kikötéssel, hogy a vár tövében „fiúnevelde hozattasson létre, melyben nem csak a tudományokra, ha nem a testnek edzésére és a szívnek bátorságára is neveltetnek az deli ifjak.”
Szentkerthy gróf eleget tett sógora végrendeletének. Így Nádossy Akarattyán több mint háromszáz éve megelégedéssel figyeli a deli magyar ifjak és később a honleányok növekedését testben és lélekben. Szentkerthy Szerén ugyanis úgy vélte, hogy az deli ifjúság nevelésének jót tesz, ha az iskola alapítójának levágott feje minél többször néz szembe velük. Hogy milyen meggondolásból tette ezt, azt már senki sem tudja, de az tény, hogy az iskolában Akarattyán felig lehunyt pillájú, üveges tekintete a legváratlanabb helyeken bukkan elő, és a lehető legváltozatosabb formákban. Más barokk épületekben a folyosók freskóin vadászjelenetek, nagy lakomák, esetleg tájképek láthatók, a kerengő oszlopainak indázatai között dévaj najádok kukucskálnak ki, a mennyezet stukkóit pajzán kupidók tarkítják. A Nádossyban azonban Akarattyán levágott feje mered mindenhonnan a vétlen látogatóra. Első ránézésre az Akarattyánok mind egyformának tűnnek, de a Nádossy diákjai állítják, hogy ez közel sincs így, minden Akarattyán-fej más és más. Cília szerint leginkább pajkos és vidám, merthogy az Akarattyánoknak igen jó a humora, ami azért elég meglepő egy lefejezett lovagtól. Vagyis inkább a fejeitől. Cília állítólag rendszeresen beszélget is velük, de azt mindenki tudja az Akarattyánban, hogy Cília hibbant egy kicsit.
Azon az éjszakán Cília is sokat forgolódott az ágyában, mire el tudott aludni. Este az anyja vidéken volt, az apja sokáig dolgozott, ő meg csak őgyelgett a várudvaron.
„Inkább átmegyek a Nádossyba. Még mindig jobb az Akarattyánokkal beszélgetni, mint itt lenni egyedül” – gondolta magában, és a Klastromkert felé vette az irányt.
A Nádossyba sokszor átjárt egyedül is, a kerengő volt a kedvenc helye. A hold fehér fénnyel vonta be a kis udvart körülölelő oszlopsorokat. Mint a reflektorfény, úgy világította meg a boltívek fölötti freskókat. A liánok és indák között egy vadkan fejét vélte felfedezni Cília. Ám az állat hirtelen lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, a tekintete üveges kéken világított az éjszakában.
– Szervusz, Akarattyán! – örvendezett Cília. – Nem is tudtam, hogy alakváltó is vagy.
– Alakváltó? – szólalt meg egy öblös hang, és egy sötét taláros alak bukkant fel az oszlopsorok között. – Soha nem voltam alakváltó.
Cília megborzongott egy kicsit. Mert azt már megszokta, hogy beszélget az Akarattyánokkal, de a törökverő hős hangját eddig csak a fejében hallotta. Soha nem találkozott szemtől szemben Akarattyán szellemével. Ez az Akarattyán azért furcsán festett egy kicsit, már csak azért is, mert a feje a helyén volt. Igaz, csuklya fedte, de láthatólag ott volt a fej. A lány mindig úgy képzelte el, hogy ha véletlenül összefutna Akarattyán szellemével, a törökverő hős biztos a kezében tartaná a koponyáját. A huszonhat közül valamelyiket. De most úgy tűnt, Akarattyán csöppet sem fejetlen, még a szeme is szikrázott dühében, ahogy a lányhoz szólt:
– Alakváltó? Én? Hitemre mondom, soha! De ha ez a nagyképű polgármester így folytatja a dolgokat, én magam fogom megváltoztatni az alakját – lengette meg kétkezes kardját Akarattyán. – Mit képzel? Hogy meri lábbal tiporni a végrendeletem?
– Nem tipor, csak wellness-szállót akar csinálni a Nádossyból – próbálta védeni a polgármestert Cília. Nem mintha annyira lelkesedett volna Kricsak ötletéért, de úgy tűnt neki, a törökverő hős túl hevesen forgatja a pallosát. És ki tudja, hirtelen felindulásában kin fog bosszút állni, ha véletlenül elveszíti az aktuálisan helyén lévő fejét.
De a wellness-szálló ötlete nem nyugtatta meg Akarattyánt.
– Mit képzel ez a Kricsak? Azt gondolja, elrejtheti előlem ármányos terveit? Hogy én nem olvasom a Nádosi Rigót?
Cíliának fogalma sem volt, hogy Akarattyán olvassa-e a Nádosi Rigót, tekintve, hogy elvileg nincs feje. Vagyis van, legalább huszonhat, és most egy éppen ott pompázik a csuklya alatt, és szórja a szeme a szikrákat meg a villámokat. Akár olvasta Akarattyán, akár nem, az biztos, hogy nagyon jól informált volt.
– Wellness-szállót akar az én iskolámból? Jakuzzit a reflektóriumba, luxus apartmanokat a tantermekben és kávéházat a kerengőben? Soha! Inkább a halál, minthogy így megbecstelenítsék a végakaratomat.
Cília szólni akart, hogy a halál az már nem játszik, mert Akarattyán már több mint háromszáz éve meghalt. De a törökverő hős elég aktívnak látszott, úgyhogy Cília inkább nem szólt semmit, csak némán hallgatta a kirohanását.
– Kövess – szólt a szellem, amikor kihőbörögte magát. – Most vérszerződést kötünk.
Cília hátán végigfutott a hideg. Mert hogy lehet vérszerződést kötnie egy szellemmel? Meg egyáltalán… Milyen vére lehet Akarattyánnak, akinek nem dobog a szíve már évszázadok óta?
De nem tudott sokáig gondolkodni a dolgon, mert a szellem végigsuhant a kerengőn. Mondjuk a siklás nem ment olyan simán, időnként mintha zötyögött volna egy kicsit, meg itt-ott nyikorgott is, de ezt azért el lehet nézni egy háromszáz éves holttetemnek.
De nem volt sok ideje Akarattyán rozsdaette csontjain rágódni, mert a szellem ráförmedt:
– Kövess! – üvöltötte, és eltűnt a kerengő indái között.
Cília jól ismerte ezt a titkos ajtót, tudta, a reflektórium alatti kriptába vezet.
– Én ide nem megyek be! – kiáltott fel Cília olyan halálfélelemmel, hogy még a szellem is visszafordult.
– Hogy nem-e? Akkor mi lesz a vérszerződéssel? – kérdezte megütődve. – Egy-két halottól nem kell annyira beparázni.
Cília mély levegőt vett. A kripta önmagában is elég hátborzongató volt, de ő mégsem ettől félt igazán. Tudta, hogy a régi szellemházba is a kriptán keresztül lehet eljutni. A kislány úgy érezte, hogy ezerszer inkább szembenéz a kripta kihűlt tetemeivel, minthogy még egyszer végigmenjen azon a mélysötéten, ami a szellemházba vezet. A félelem a torkát szorongatta, minden ízében reszketett, de Akarattyán szellemével mégsem akart ellenkezni. A kripta azonban most egészen másként festett, mint amilyennek ismerte. Közel sem volt sötét és félelmetes. Amikor Cília belépett, gyorsan le is kapcsolta a fejlámpáját. A viaszgyertyák fénye elvakította a szemét, nappali világossággal töltve meg a termet. A lebbenő gyertyák fényében a sírbolt olyannak tűnt, mint egy bálterem, ahol ifjú szerelmesek várják, hogy végre felcsendüljön a muzsika, és táncra kapjanak ismét. Jó, jó, az mondjuk kicsit fura, hogy fekve várják a zene felcsendülését. De ez a látvány így közel sem volt olyan hajmeresztő, mint amikor csak a fejlámpa reflektorsugara világított, amikor nem tudta, hogy mikor elevenedik meg egy árny a sarokban, vagy mikor lép ki valami iszonytató az oszlopsorok közül.
A márványlapokkal fedett ravatalon egy üvegpohár állt, benne valami vörös ital.
„Vér! – csapott Cíliába a borzongató felismerés, ahogy a kristálykupát nézte. – Istenem, kinek a vére lehet ez? Legalább fél liter…”
