Viive Noor munkája
Mészöly Ágnes
A kertész menyasszonya
Távoli völgyben bújt meg a palota, s körülötte a kert. Tágas volt, mégis otthonos, buja, de rendezett. Három oldalról hegyek és erdők ölelték, az orkánokat könnyű szellővé, a zivatarokat áztató esővé szelídítették. Délről végeláthatatlan mező határolta, hullámzó, örökzöld virágtenger, azon túl a folyó, aztán a város, a világ.
A kert ura csak nagy néha toppant a mindentől távol eső édenkertbe. Napjait a réten és a folyón túl, a messzi városban töltötte, kincsekkel, fegyverrel és titkokkal kereskedett. Akkor érkezett eldugott palotájába, ha tökéletes magányra vágyott, vagy ha el akarta kápráztatni valamelyik üzletfelét. Ilyenkor zene szólt a termekben, apró mécsesek világítottak a kert fáinak hófehér törzsein, és gyöngyözve szökkentek a magasba a díszkutak vízsugarai. De hétköznapokon nem élt ott más, csak négy szolga: egy öreg kertész a siheder fiával, egy korán özvegységre jutott szakácsnő és egy vézna, sápadt szobalány.
Egy alkalommal az uraság egyedül érkezett díszes kocsiján. Egy ormótlan ládát emelt le a saroglyáról, aztán magához füttyentette a kertész fiát. A legény majd megszakadt, mert egészen a kert széléig kellett cipelnie a dobozt, oda, ahol az embermagasságú virágokat csupán egy alacsony kerítés választotta el a mezőtől.
– Itt jó helyük lesz – sóhajtott elégedetten az úr, és megemelte a doboz egyik oldalát.
Fekete, zümmögő felhő repült ki, ahogy kinyílt az út a szabadság felé.
– Különleges méhek ezek. A te tiszted lesz gondozni őket, te felelsz azért, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt.
Könyveket is kapott a kertész fia, amiből kitanulhatta a méhészet minden csínját-bínját. Ezután már alig segített apjának a munkában. Naphosszat a méhkast vigyázta, s amikor más tennivalója nem akadt, leheveredett a kaptár mellé, és hallgatta, ahogy a méhek távoli vidékek szépségét, ismeretlen mezők emlékeit szövik zümmögésük szövetébe.
A vakarcs szobalány is kitelepedett hozzá néhanap. Együtt nézték, hogyan repülnek messze, a végtelen rét felé az apró rovarok, aztán hogyan térnek vissza, virágporral és nektárral megrakodva. Egyre többször álmodoztak arról, hogy egyszer ők is elmennek a gyönyörű kertből, át a mezőn és a folyón túlra, és soha, de soha többé nem térnek vissza.
Az ifjú kertész olyan ügyesen gondozta a méheket, mintha nemcsak az apja, de még a nagyapja apja is a szárnyas apróságokkal dolgozott volna. A méhcsalád egyre nagyobb lett, a kaptárban egyre zajosabb a sürgés-forgás. Lassan kevés lett a hely a rajnak. A dolgozók, ahogy évmilliók óta mindig, felkészültek, hogy egy új királynőt neveljenek ki, aki majd kirepül a méhcsalád egy részével. A kertészfiú észrevette a készülődést, és mindent megtett azért, hogy a fiatal méhkirálynő semmiben ne szenvedjen hiányt. A cselédlányka pedig ámuló, kerek szemmel figyelte az ifjú kertészt.
De nemcsak ő. Titkon a szakácsné is évek óta méregette a kertész siheder fiát, várva, hogy legénysorba érjen. Erős, nyugodtszavú, gondolta, és nem sokat tud a világról. Jobb férjet keresve sem találna. Nem csoda hát, hogy egyre ferdébb szemmel nézte a két fiatalt. Egy vacsora után pedig félrevonta az öreg kertészt.
– Férfivá lett a fiad, apó – mondta hízelgő mosollyal –, ideje lenne asszonyt találnod neki.
– Én is így gondolom – bólogatott az öreg. – De úgy látom, ő már megtalálta a választottját.
– Csak nem arra a kis vakarékra gondolsz? – csapta az asztalra a mosogatórongyot a szakácsnő. – Arra a penészvirágra? Arra a váltott gyerekre? Se apja, se anyja, az is lehet, hogy az erdei népek küldték, hogy bajt hozzon az emberekre!
A vén kertész csak legyintett, aztán indult a dolgára. De a szakácsnő nem hagyta annyiban a dolgot. Egyre többet legyeskedett a kertész fia körül, a kis cselédlányt űzte, nem hagyott nyugtot neki egy percre sem. Ám hiába mesterkedett, a fiú meg a lány így is minden szabad percét együtt töltötte a méhkas mellett, ott, ahol véget ért az árnyas kert, és elkezdődött a nagyvilág. S amikor a szakácsnő látta, hogy hiába minden mosoly, hiába teszi a legjobb falatokat a fiú elé, az észre sem veszi a bájait, rá sem hederít a női praktikákra, viszont a kis vakarcsot egyre mélább szemmel lesi, az öreg kertésznek kezdett duruzsolni.
– Elveszi a fiadat az a cafka! Meglásd, elviszi innen, el a kertből, a réten túlra, a folyón túlra, el a városba, a nagyvilágba! Itt maradsz vénségedre egyedül, de arra ne várj, hogy akkor a gondodat viselem majd. Apámként szeretnélek, ha az apósom lennél, de ha annyi eszed sincs, hogy jól házasítsd ki a fiad, akkor megérdemled a keserű öregséget.
A vén kertész eleinte csak nevetett, de a gonosz szavak lassanként megmérgezték a szívét. Egy napon aztán kerek perec megmondta a fiának, hogy feleségül kell vennie a szakácsnőt. Az ifjú előbb apellált, aztán fenyegetőzött, de hiába, az apja elméjét már pókhálósra fonták a szakácsnő ármányai. És az ifjú kertész egyre kevesebbet mehetett a kert végébe a méhek döngicsélését hallgatni.
A kis vakarcs cselédnek viszont ez a hely volt az utolsó menedéke. Hosszú délutánokat töltött a kaptár oldalában, és egyszer csak észrevette, hogy az egyhangú döngicsélésben száz és száz hang van, és minden hangnak értelme van. A leány megértette a méhek beszédét.
– Mégiscsak igaza lehet annak a trampli nőszemélynek – nevetett szomorkásan –, talán tényleg az erdei nép tett az emberek küszöbére kiskoromban.
Hátradőlt a fűben, s mert jobb dolga nem volt, hallgatta hát tovább a zümmögést. Egy idő után meg tudta különböztetni a hangokat: másképp zümmögött az öreg méhkirálynő és az ifjú, máshogy dongtak a dolgozók, máshogy döngicséltek a herék.
– Előbb vagy utóbb választanod kell! – ripakodott épp rá az agg királynő az ifjúra. – Hogy új családot alapíts, férjet kell választanod.
– Ezek közül? – kényeskedett az ifjú méhkisasszony – Lusták, gondatlanok és még büdösek is. Miért nem választhatom a kertészlegényt? Ő gondoskodott rólam! Ennyit sem ér, hogy királynő vagyok? Hát nem csábíthatok el bárkit a világon?
– Ostoba csitri! – csattant fel az öreg királynő. – Hiszen ő egy ember! Hogyan akarod elcsábítani? Honnan szereznél embertestet magadnak?
A vakarcs szolgáló azt sem tudta, sírjon vagy nevessen.
– Ó, hát már a méhkirálynő is az én szeretőmet akarja?
Aztán egyszerre eszébe jutott valami. Felpattant a fűből, és meg sem állt a fiatal kertész ablakáig.
Aznap este a kis cselédlány meg sem jelent a vacsoránál. De úgy tűnt, hogy nem is hiányzik senkinek. Az ifjú kertész gálánsan kedves volt a szakácsnővel, az apjával pedig ugyanolyan szeretetteljes és tisztelettudó, mint annak előtte.
– Belátom, oktalanság volt tiltakoznom a tervetek ellen – mondta a fiú, miután lehajtotta az utolsó korty bort. – Legjobb lesz, ha mielőbb kitűzzük az esküvő időpontját!
És amíg a palota konyhájában a szakácsnő újabb palackot bontott, a cselédlány a holdfényes ég alatt, a méhkas mellett ült. Csendesen zümmögött, úgy, hogy csak az értse, akihez a szava szól… És nemsokára megjelent a kaptár ajtajában az ifjú méhkirálynő. S másnap, amikor az ifjú kertész a méhkas felé került, rengeteg elhullott méhet látott körös-körül.
Néhány nap múlva csendes esküvőre készültek a palota lakói. Még a kis cselédlány is megbékélni látszott: kitakarította a legelegánsabb szobát, felterítette a legfinomabb porcelánt. Az ünnepi vacsora készítését is átvállalta: a szakácsnőnek más dolga sem volt, mint hogy csinosítsa magát.
Aztán, mikor a pap megérkezett, a kis cselédlány félrevonta a felcicomázott arát.
– Jól sejtetted, váltott gyermek vagyok. De mert többnyire jó voltál velem, meg akarlak ajándékozni, mielőtt visszatérek az enyéim közé. A kert végében, ott, ahol a leghatalmasabb fehér virágok nyílnak, elrejtettem egy szelencét. Olyan kence van benne, amely megállítja az idő múlását. Ifjú férjed így lassanként utoléri korod, sőt, egy idő után te leszel a friss, a kívánatos. Húsod kemény marad, a bőröd sima.
A szakácsnő megköszöni is elfelejtette az ajándékot: ész nélkül szaladt a kert végébe. Meg is találta a dobozt az embermagas virágok tövében, ám ahogy mohón kinyitotta, ezer dühös méh szabadult ki belőle. A nőre támadtak, és önnön életüket nem féltve csípték, szúrták ahol érték. A szakácsnő sikoltozása vérfagyasztó volt és hangos, de senki nem hallotta: a pap, az öreg kertész és a fia a pince mélyén épp az alkalomhoz illő bort próbálta kiválasztani, a kis cselédlány pedig a szobájában öltözködött, mégpedig hófehérbe, és olyan vígan énekelt közben, mint soha annak előtte. Aztán lassan elhalt a sikoltozás, és a szakácsnő teste élettelenül feküdt a virágok tövében.
– Hívjátok a hangyákat – adta ki a parancsot az ifjú méhkirálynő. A föld pedig mintha megmozdult volna. Apró fekete rovarok bújtak elő tízezerszám, és pár szemvillanás alatt csontig csupaszították a néhai szakácsnő testét.
– Jöhetnek a dolgozók – hangzott az új parancs, és temérdek méh repült a csontváz felé. Méhviaszt hoztak, s hihetetlen gyorsasággal új testet formáltak-tapasztottak a csontok köré. Mikor már a fej, az arc, a haj is készen volt, a méhkirálynő betelepedett a viaszbáb koponyájába, szolgái pedig saját testükből alkottak neki ünnepi ruhát.
A palotában közben minden készen állt a szertartásra, csak az örömapa bóbiskolt az asztalnál. Egy ideig még szólongatta a menyasszonyt, de az újabb és újabb áldomások elvették az eszét. A sok bortól végül álltában elájult; még jó, hogy a cselédlány idejében alá tolt egy széket.
Az ünnepi asztalon tucatnyi gyertya szikrázott. Bár a pap nyelve már alig forgott, az ifjú pár reszkető örömmel várta az áldást. Ám mielőtt a boldogító szavak elhangoztak volna, kinyílt az ajtó, és belibegett rajta a viaszasszonnyá lett méhkirálynő.
– A kertészlegény az enyém – jelentette ki ellenmondást nem tűrve. – Enyém a halál jogán, a vér jogán!
A pap ijedtében elájult, és a legény arca is hamuszürkére vált. Ám a leányon nyoma sem volt a félelemnek. Felkapott egy gyertyatartót, és a lebegő rémalakhoz vágta. A zizegő menyasszonyi ruha milliónyi apró méhe szétrebbent, aztán fekete felhővé állt össze. A viasztest lángra kapott, olvadni kezdett, s egy szemvillanás alatt lángolt a damasztterítő, égtek a szőnyegek, a függönyök.
– Meneküljünk! – kiáltott a leány. A fiú még megpróbálta felemelni ájult apját, de amikor egy lángoló drapéria az ernyedt testre zuhant, feladta, és a leány után futott, ki a palotából. Már a kert végében jártak, mikor egy pillanatra megpihentek. A szolgáló komoran nézett vissza az égő palotára, a kertészlegény pedig zokogva emlegette az apját. Ám nem sokáig álldogálhattak. A lángok közül egy rémalak emelkedett ki: egy ezer szárnyon repülő, komor csontváz, s egyenesen a pár felé tartott. A megvadult, megpörkölődött rajt fúriaként vezette a megcsalt méhkirálynő.
– A folyóhoz! – kiáltotta a lány, és a két fiatal észvesztve rohant a holdfényes, hullámzó füvű réten át. Utánuk démonként repült a méhek serege: ezer szárny zizegett, száz csont csattogott.
– Ha eldobja a csontvázat, utolér, és végünk – kapkodta a levegőt a fiú.
– Ha eldobja a csontvázat, soha nem szerez magának újabb testet – lihegett a lány. – Ha elérünk a folyóig, nem árthat nekünk!
És a két ifjú lélekszakadva rohant a réten át a folyó, a város, a nagyvilág felé.
Másnap reggel a palota ura hatlovas hintón, népes vendégsereggel érkezett. A díszes kapu tárva-nyitva állt, s az uraság kétségbeesve látta, hogy gyönyörű hajléka porig égett. Senki nem értette, hogy üthetett ki a palotában ilyen heves tűz, ahogy azt sem, mit keresett a legszebb szobában az öreg kertész és egy ismeretlen csuhás. A szakácsnét nem találták sem élve, sem holtan, viszont néhány nap múlva egy csontvázat fedeztek fel, nem mesze a folyóparttól. Az uraságot csak egyetlen dolog vigasztalta: különleges, messzi földről szerzett méhkaptárának semmi baja nem esett. A dolgozók semmivel nem törődve hordták a mézet a kasba, mintha új királynőt próbálnának kinevelni.
A kertészfiúról és a szolgálóleányról pedig többet soha senki nem hallott.