Wavrik Gábor fotója
Molnár Krisztina Rita
Vendégség
A hölgy kinyitotta a hatalmas, puha táskát. Szép sorjában elővett belőle mindent, és gondosan elrakosgatta a dolgokat. A ropogósra vasalt blúzokat a polcos szekrénybe, a harisnyákat a komódfiókba, a szemránckrémet az éjjeliszekrénybe, a hullámcsatokat a tükör peremére.
A követ, amit a parkban talált, és amit csak azért kapott föl, mert fölöttébb rendetlennek találta, hogy ott hever a pázsiton, nos, a követ tőle szokatlan tétovasággal tartotta a tenyerében, és tanácstalanul ezt kérdezte:
– Hát, veled meg mihez kezdjek?
És akkor a hölgy legnagyobb meglepetésére a halványszürke, rózsaszín erekkel átszőtt kő megszólalt.
– Nem tudom. De nagyon örülök, hogy elhoztál onnan. Egy kisfiú veszített el, aki a tengerparton talált, és azóta mindig a zsebében hordott. Szerettem, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, de az a zseb… Phú. Nos, abban a zsebben sötét volt, szűkösség és az állandó félelem attól, hogy elveszek.
– Hm.
A hölgy hamar úrrá lett meghökkenésén, és visszatalált szokásos szigorához.
– És végül el is vesztél. És úgy tűnik, tulajdonképpen örülsz neki. Annak ellenére, hogy egyfolytában panaszkodsz.
– Én nem! Én csak… Szóval… annak tényleg örülök, hogy felemeltél a fűről. A fű nedves, és errefelé gyakran esik. És a táskád mélye olyan jó illatú. Fűszeres és sós, mint a tengeri levegő a parton, ahol a kisfiú megtalált.
– Értem – felelte a hölgy. – De azt nem, hogy miért félsz annyira a nedvességtől, ha valóban a tengerpartról érkeztél.
– Tudod, attól félek, hogy egykettőre egészen elkopok, nem marad más belőlem, csak egy aprócska porszem, és kedvére hord a szél, amerre akar.
– A szél…? Hm. A szélről éppen én is tudnék mesélni ezt-azt. Talán majd egy másik alkalommal. Most csak annyit, nem hiszem, hogy annyira kéne félned tőle. A repülés igazán mulatságos, és tanulságos. A szabadságról nem is beszélve. Vagyis jobban tennéd, ha nem rettegnél annyira a porszemmé válástól és a könnyűségtől. Ez egész egyszerűen nagyképűség!
A kő megkukult a döbbenettől. Méghogy ő nagyképű…? Csupán mert nem szeretne megsemmisülni? Tényleg szóhoz sem jutott.
A hölgy összeráncolta a homlokát.
– Miért nem válaszolsz? Ez illetlenség. Vedd tudomásul, ha egy kő egyszer megszólal, akkor nem szabad utána örökre elhallgatnia!
A kő nagyot sóhajtott. Hiszen megszólalt volna, ha tudta volna, mit mondjon. De összezavarodott benne minden. Most gondolt bele először, hogy valóban porszemmé válik idővel. És abba is, hogy ettől menekülni ostobaság lehet. Lehet…? Hogy tényleg… ostoba…? Ha így van… miért is ne válhatna semmivé…?
– Hát, jó. Ha nem mondasz semmit, majd mondok én – szólalt meg a hölgy. – Ha félsz, ha nem, tetszel nekem! Olyan visszafogottan elegánsak a színeid. A szürke és a rózsaszín finomságra vall. Úgy döntöttem, magamnál tartalak. Így ni! – jelentette ki, és az éjjeliszekrényen álló olvasólámpa talpára helyezte a követ.
– Ha feltámad a szél, továbbállunk. Addig meg… itt talán majd összeszeded magad, és megjön a bátorságod is.
A kő halványan elmosolyodott. Vékony, rózsaszín csíkjai felszikráztak a lámpafényben.
