Kollár Árpád
A Völgy, írta Tárkony
(részlet)
Tárkony, a nemköltő költő gyerekkorában borzasztóan szeretett volna egy kutyát. Egy loncsos, morcos, loboncos kutyát. Egy harapós kutyát, aki megvédi őt a komiszoktól, hogy ne lógassák bele a bokájánál fogva a zúgóba.
Éjjel-nappal a kutyával nyaggatta szüleit. Ha az anyukája kiteregette a frissen mosott ruhákat, kibukkant a szélfútta lepedő mögül, és lebiggyesztette az ajkát. Ha az apukája föltette a füstre a szalonnát, kibukkant a fehéren gomolygó füst mögül, és lebiggyesztette az ajkát.
Kutyát akarok, kutyát akarok, kutyát akarok, visszhangozta a ház, a kert, a fáskamra.
De a szülei nem akartak kutyát. Mert a kutyát etetni kell, sétáltatni kell, beoltani kell, csutakolni kell, beporozni kell. Meg kúrálni, ha belefúrja magát a toklász a mancsába.
Mert a kutya egy loncsos, morcos, loboncos felelősség. Egy harapós felelősség, akiről muszáj gondoskodni. Inkább vettek neki a születésnapjára egy aranyhalat.
De az aranyhal nem tudott vicsorogni, nem védte meg őt a komiszoktól.
Nem volt abban semmi érdekes, csak tátogott és nézett kifelé a bezöldült dunsztosüvegből. Tárkony sokkal jobban érezte magát, miután lehúzta a vécén.
Később talált egy kóbor kutyát a patakparton. Loncsos volt és morcos. Loboncos volt és harapós. Büdös volt és habzott a szája. Pont, amilyet mindig is szeretett volna. Haza is rángatta a farkánál fogva. De hiába könyörgött, hiába nyafogott, hiába toporzékolt. A szülei nem engedték, hogy megtartsa azt a veszett kutyát.
Tárkony azóta már nem szeretne kutyát. Úgysem tudna gondoskodni róla, hiszen még az aranyhalról sem tudott. Mert ő délben szokott kelni, akkor is csak azért, hogy visszafeküdjön. Talán még egy kaktuszt is képes lenne kiszárítani.
Ezért figyelte egy ideje gyanakodva az ablakpárkányt.
A párkányon a tavaszi szél összefújta a tél összes mocskát. A délutáni semmittevés közben Tárkony egyszer csak észrevett a szürke porkupac tetején egy zöld pöttyöt.
Ez a délutáni semmittevés különben egy borzasztóan nehéz dolog. Sokat kell gyakorolni. Úgy kell csinálni, hogy bámulni kell kifelé az ablakon, de közben nem szabad semmire sem gondolni, mert akkor lőttek annak a jó kis semmittevésnek.
Másnap a zöld pötty kidugta fejét a porkupacból. Aztán a pöttyből idővel csíra lett, a csírából hajtás, a hajtásból szár, a szárból rügyek, a rügyekből ágak, az ágakból pedig egy egészen csinos kis cserje.
Tárkony hosszú hetekig mást sem csinált, csak gyanakodva figyelte a cserje növekedését.
Egyszer csak azon kapta magát, hogy fölolvassa neki a legújabb verseit, és azok nagyon tetszettek a cserjének. Az irigy emberekkel ellentétben ő csöndben végighallgatta az előadást. Nem gúnyolódott, nem fogta be a fülét, nem vágta hozzá a cipőjét.
Az egyik különösen jól sikerült fölolvasás után Tárkony elnevezte a cserjét Cserjének.
Másnap viszont aggodalom költözött a szívébe, mert Cserje kókadozni kezdett a tűző napon.
Éjszaka nehéz gondok gyötörték, átizzadt a lepedője, hevesen vert a szíve. Reggel tenyerének élével óvatosan Cserje alá nyúlt, bevitte a szobába, és elültette a legnagyobb bögréjébe.
Öntözte, metszette, táplálta, babusgatta.
Cserje pedig százszorosan is meghálálta a gondoskodást. Gyönyörű göcsörtös ágakat hajtott. A gyönyörű göcsörtös ágakon gyönyörű tojásdad levelek fakadtak és gyönyörű piros bogyók teremtek.
Tárkony jutalomból mindennap megsétáltatta őt a zúgónál.
De borzalom, egy szeszélyes tavaszi napon Cserje zsenge hajtásain millió parányi vérvörös izé jelent meg. Tárkony sikoltozva rohant el a gazdaboltba, és fölvásárolta az összes permetet. Otthon aztán az egészet jól összekotyvasztotta a fürdőkádban, és belenyomta Cserjét.
A hajtásokat habzsoló vérvörös izék mind kinyuvadtak a sok permettől.
De jaj, az esti fölolvasáskor észrevette, hogy elsárgult levelek szállingóznak a padló felé. Sikoltozva rohant el az állatorvoshoz. Onnan sikoltozva rohant haza, mert az állatorvos azt mondta, hogy ő ugyan csak egy állatorvos, de szerinte a sok méreg miatt nem ártana átültetni Cserjét.
Tárkony azonnal friss földbe tette, levelét harmatvízzel mosta, a törzsét is jól lecsutakolta. Simogatta, babusgatta, a legesleghosszabb versekkel traktálta.
Mindhiába.
Hozott ugyan néhány nyavalyás rügyet, termett ugyan néhány rappancsos bogyót, de egykor volt gyönyörű göcsörtös ágai végleg kopaszok maradtak.
Tárkony vigasztalhatatlan volt. Nem öntözte, nem mosdatta, nem babusgatta többet. Égette a szemét, amivé lett, rá sem bírt nézni arra a csenevész csonkra.
Először kitette az előszobába, hogy ne legyen szem előtt. Aztán a gangra. Aztán az udvarra. Aztán kidobta az egészet a ház mögötti szemétdombra.
Majd napokig és hetekig és hónapokig és évekig csak kifelé bámult az ablakon.
Napokig és hetekig és hónapokig és évekig nem írt egyetlen verset sem. Már teljesen elfelejtette Cserjét, ahogy elfelejtette az aranyhalat vagy a kóbor kutyát is. Borostás volt az arca, csatakos a haja, hagymaszagú a lehelete.
Nagyon jól ment neki a semmittevés, annyira jól, hogy nem gondolt soha semmire.
Nem tudni, odakinn a fák hányszor hullajtották le lombjukat, mígnem egyszer nagyon furcsa dolog történt.
Egy rigóra gondolt.
Egy izgága feketerigóra, aki gondolatokat csempészett a fejébe. Gyorsan elhessegette a rigót, de kettő jött helyette. Elhessegette azokat is, de száz meg száz jött helyettük.
Olyan hangosan fütyörésztek, hogy képtelen volt folytatni a semmittevést.
Dühösen kicsörtetett a verandára, hogy elkergesse a madarakat, de kikerekedtek a szemei, de leesett az álla. De égnek állt a szőr a hátán örömében, amikor meglátta, hogy a ház mögötti szemétdombból egy gyönyörű ostorfa sarjadt. Göcsörtös ágain száz meg száz rigó trillázott, száz meg száz rigó falta a piros bogyókat.
Tárkony, a nemköltő költő elővett a zsebéből egy összegyömöszölt papírlapot. Kisimítgatta, leült a fa alá, hátát a rappancsos törzsnek vetette.
Megköszörülte torkát, és hangosan olvasni kezdett.
