Markó Béla
Névadás
Mi is megírhattuk volna,
akárcsak Petőfi Sándor,
a Minek nevezzelek? című költeményt,
bár ebben az esetben nem szerelemről,
hanem csak szeretetről van szó,
vagyis azt kellett eldöntenünk,
hogy milyen néven fogjuk jobban szeretni
vadonatúj, tehát még névtelen kutyánkat,
és elkezdődött a találgatás,
sorra vettük a magyaros kutyaneveket,
hiszen mi ragaszkodunk a hagyományhoz,
Bodri! Nocsak, mintha egy fúgyermeket
Józsinak vagy Ferinek neveznének manapság,
amikor a Bencék vagy Krisztiánok korát éljük.
Inkább Bogáncs? Hát miért kellene ezt a
rövidszőrű, zsemleszínű ügyes kis állatot
lebogáncsozni, levakarcsozni, lefülesezni,
lebundásozni, és így tovább, és így tovább?
Dúl a nevezgetés a családban,
és ha még folytatjuk, a végén össze is veszünk,
miközben érdeklődéssel figyel minket kintről
nagyon is szelídnek látszó hannoveri vérebünk,
vagyis a Hannoveri Névtelen,
aztán itt vannak az ugyancsak
hagyományosan kutyanévként is használt
folyónevek: Tisza vagy Sajó,
de számomra máig megfejthetetlen,
hogy mi köze a hűtlenül elfolyó víznek
az ember hűséges barátjához, a kutyához,
szóval elővesszük nevesincs ebecskénk
családfáját, amelyet az állat-doktor bácsi
a nevetlen és neveletlen kutyakölyökkel
együtt elhozott nekünk, és rögtön kiderül,
hogy ez egy összeurópai kutyacsalád,
az egyik dédnagymamát például
úgy hívták, hogy Helge von Helbetal,
a másik meg Repcementi Nyomkereső Amanda volt,
nem folytatom, ezek után természetesen
eltekintettünk a tradíciótól, azt is mondhatnám,
elárultuk saját hagyományainkat,
és így lett a kiskutyánk Brunó,
teljes nevén Bruno von Jagerbart,
aminek aztán messzemenő következményei vannak,
mert elég gyakran beszélünk vele németül,
különösen nyári éjszakákon,
amikor Anna kinyitja az ablakot,
és rákiált a fáradhatatlanul csaholó Brunóra:
kuss, ami németül azt jelenti, hogy: feküdj,
vagyis: fogd be a szájadat,
igazság szerint ezt az egyetlen idegen szót
használjuk a Brunóval való társalgásban,
mivel harminchat verébbel, ezerkétszázötvenhárom
tücsökkel, négyszáztizennyolcezer hangyával
meg egy kutyával benépesített kertünkben
ez az 1. nyelvlecke kezdőknek,
mármint kezdő kutyatartóknak,
és ennél tovább azóta sem jutottunk.
Hűség
Szóval az történt,
hogy egyik napról a másikra elköltöztünk,
legalábbis Brunó kutyánkat minden jel szerint
váratlanul érte ez az egész,
ugyanis mi már néhány hónapja
készültünk a költözésre,
neki viszont semmit el nem mondtunk,
illetve egyszer-kétszer megpróbáltuk,
de láttuk rajta, hogy egy kukkot
sem fogott fel belőle,
csak udvariasságból figyelt ránk,
el is gondolkoztam azon, hogy
ráteszik valakire a pórázt,
és fogalma sincs róla,
vajon egy félórára viszik-e sétálni,
vagy pedig örökre el fog menni,
ezt nevezik igazság szerint sorsnak,
s most éppen mi vagyunk a sors,
meg is kérdeztük a kutya-,
madár- és lódoktor bácsit,
hogy mit kell tudnunk ilyen esetben,
mire is kell felkészülnünk,
semmire, mondta a tőle megszokott nyugalommal,
mire is kellene felkészülnötök, hiszen
ti is jól tudjátok, hogy a macska a házhoz,
a kutya pedig a gazdájához hűséges,
persze, az első napokban ne engedjétek
ki az utcára, de semmi gond nem lesz Brunóval,
hát ehhez képest hiába van az új helyen is
egy kis udvar, egy kis kert, egy kis meggyfa
és egy szalmával bélelt összkomfortos kutyaól,
mert Brunó egész éjjel sírdogált,
nem is hallottuk őt még így nyüszíteni,
csak a szomszéd máshonnan hozott vizsláját a tavaly,
de akkor reggel felé már a pokolba kívántuk
a román szomszédot magyar vizslástul, mindenestül,
most meg ki-kimegyünk,
vigasztaljuk hannoveri vérebünket,
és közben azon gondolkozunk,
hogy vagy macska ez a kutya a lelke mélyén,
vagy ezúttal kutyadoktor bácsi
madár-, esetleg lódoktori minőségben nyilatkozott,
és alaposan becsapott minket,
mert akárhogy kerülgetjük a forró kását,
Brunónak honvágya van már napok óta,
és szinte csak akkor hallgat el,
amikor végtelen szomorúságát
egy rövid időre abbahagyva,
jóízűen lefetyeli az eléje tett ételt.
Nem értjük
Nem értjük Brunót,
de annál jobban szeretjük,
amikor hosszan néz reánk,
farkát csóválja közben,
végignyalja a kezünket,
és hallgatja, ahogy a parfüm-fejű
egyfolytában mondja a magáét,
miközben ide-oda hadonászik
szépséges tojásrántotta-kézzel,
bár reggelenként néha Camembert-keze van,
máskor pedig paprikás-kolbász-keze,
s persze tetőtől talpig rózsaszín
illatba öltözik mindig,
néha pedig kijön a borotvahab-fejű is,
és járnak erre dohányfüst-fejűek,
izgalmas a világ akkor is,
hogyha nem beszélgetünk,
elég csak szimatolni
reggeltől estig,
aztán vannak idegen-kutya-szagú
látogatók is olykor,
ezeknek tulajdonképpen puli-, vizsla-
vagy német-juhász-fejük van,
bár ők nem tudnak róla,
járnak-kelnek, össze-összeütköznek
a gyönyörűséges illatok,
örülök, hogy megint a tegnapi parfümödet
vetted magadra, mondaná Annának,
de ismétlem, nem értjük egymást,
ami sokat segít abban,
hogy felhőtlen szeretet,
pontosabban parfüm-, borotvahab-
és tojásrántotta-felhős szeretet
uralkodjék közöttünk.
Tiltás
Elég gyakran nyitva hagyjuk
a nappali szoba kertre nyíló ajtaját,
és hannoveri vérebünk,
aki egyébként első kutyának nem alkalmas,
amint azt utólag megtudtuk
egy többé-kevésbé tudományos kiadványból,
szóval a soron kívül második kutyává előléptetett,
tehát immár végtelenül alkalmas Brunó
fegyelmezetten letelepszik az ajtó elé,
egyfolytában befelé szimatol,
de tilos neki bejönni,
s mivel bizonyítani akarja alkalmasságát,
cáfolva a többé-kevésbé tudományos rágalmakat,
sohasem szegi meg a tiltást,
csak ül ott kissé félrehajtott fejjel,
néz ránk szomorúan,
hogy hátha megesik a szívünk rajta,
holott éppen most próbaidős,
tudnia kellene, hogy ára van
a második kutyaságnak,
miközben apu és anyu
egészen komolyan arról beszélnek,
hogy Brunónak ez maga a mennyország,
és hogy egy magyar filmrendező
nemrég készített egy filmet Fehér Isten címmel
a kutya meg az ember viszonyáról,
nekem pedig folyton arra kell gondolnom,
hogy ezek szerint egész nap tárva-nyitva
a mennyország ajtaja,
mégsem szabad oda bemenni,
nincsen bátorságunk hozzá,
meg aztán tételezzük fel, hogy mégis megtennénk,
ugyanbizony mi más lehetne odabent,
mint lassan-lassan oszladozó
ebéd utáni ételszag,
üres cipők az előszobában,
könyvlapok csendes zizegése beljebb,
ami azt bizonyítja, hogy onnan is
máshová kívánkozik valaki,
és ahogy elnézem összeráncolt homlokú vérebünket,
úgy tűnik, a lelke mélyén ő is tudja ezt,
vagy az is lehet, hogy semmi ilyesmi
nem jut az eszébe,
hanem azért figyel minket olyan kitartón,
mert ahogy az egy soron kívül második kutyássá
előléptetett első kutyás családtól elvárható,
némiképpen szakszerűtlenül,
a pedagógiai elveknek fittyet hányva,
miszerint napi egy étkezés a kutyáknak elegendő,
úgyis megsajnáljuk, és előbb-utóbb
kidobunk neki egy csontot.
