Kovács Dominik és Kovács Viktor meséjével kíván boldog új esztendőt, vörös varkocsokat olvasóinak a Papírhajó.
Kovács Dominik – Kovács Viktor
A hatodik leány
Dérözvegy háza fent a Keskenyholdon állt, nem messze a nyújtózó Esti Récétől. Hat leányával élt benne az asszonyság, a hideg magasságból lesték a gólyahírvidék lakóit. A dérleányok hajnalonként le-leereszkedtek a gólyahírvidékre, s csodájukra járt mindenki, aki csak meglátta őket. Szépek voltak, fehérek, lenszőkék.
Kérkedett is velük Dérözvegy, kevély arca jégkarikává nőtt, mikor az öt idősebb leányára gondolt. Ékességeim, mindig csak így emlegette őket. A hatodikról, Ankáról azonban sosem beszélt, folyton a szobájába parancsolta, ha vendég érkezett hozzájuk. Szegény Anka képe tele volt szeplővel, s aranyhaj helyett vörös varkocsok rikítottak a fején. Karjára nem illett karkötő, egyik lába rövidebb volt, mint a másik. A büszke nővérek csúfolták a szeplős Ankát, és nem engedték, hogy hajnalonként velük menjen a gólyahírvidékre.
Sokat búslakodott magában Anka, s hogy megtűrjék odahaza, minden munkát magára vállalt. Sütött-főzött, söpört, letörölte a konyhaszekrényeket, sót tett a sótartóba, egyenesre fésülte a szőnyegrojtokat, kimosta a madármintás függönyöket. Miután végzett a napi tennivalókkal, s a ház összes pontja csillogott-villogott, a szobájába vonult, a hatalmas regényhegyek közé, amiket aztán éjszakába nyúlóan olvasott.
Egy barátja akadt még a szeplős Ankának a könyveken kívül, a hegedűje. Miközben a ház teraszán ült, mindig nagy kedvvel muzsikált magának. Így messzire elszállt a hegedű hangja, s ha aszály tombolt a gólyahírvidéken, esőhangon szólt, ha hóvihar támadt ott lent, a nyári tátikák hangján.
Bezzeg az idősebb testvérek nem tűrték a hegedűszót. Vernyogó fadarab, mondták folyton. Egy nap aztán igazán méregbe jöttek, s elűzték Ankát a háztól.
– Szeplős is vagy, zajos is vagy, nincs helyed közöttünk! – beszéltek a gőgös nővérek, s Anka után hajították a hegedűjét. Anka sírt-rítt, talán a vörös szeplők is potyogni kezdtek az arcáról. Mit volt mit tennie, leereszkedett a gólyahírvidékre, s szomorú dalokat játszva mászkált a házak között. Hova menjek, kihez forduljak, kérdezte magában. Estibábot kereste fel, aki a bátyja volt Dérözvegynek, és a gólyahírvidék szélén lakott.
Száz esztendeje még Délibábnak hívták, s a hosszú, kopár végtelenség fölött hirdette korlátlan uralmát. De az idő elszaladt vele, vaksi, totya vénemberré halványodott, és sóvárogva várta, hogy valaki meglátogassa.
„De ki tudnám panaszolni magamat” – kezdte kedvenc nótáját szomorúan Estibáb. Visszagondolt a régi időkre, amikor még mind köréje gyűltek a családtagok, az utcabeliek, ő pedig képeket vetített eléjük, különös történetekkel ámította őket az álruhás Bob hercegről, a pásztorok királyáról és a szőke árváról. Ez is rég szertefoszlott már, tűnődött magában Estibáb.
Nagyon megörült Anka érkezésének. Nyomban kökénypogácsával kínálta, s aztán jókedvvel hallgatta a legkisebb unokahúga muzsikáját. „Miért futsz az üdv után, miért kergetsz délibábot” – énekelte az öreg a hegedű mellé.
Anka rámosolygott a daloló öregemberre, s sorra játszotta Estibáb nótáit. Mikor a leány búcsúzkodni kezdett, nagybátyja nem akarta elengedni ajándék nélkül.
– Legyek olyan, mint a testvéreim! – kérte Anka.
Estibáb bólintott.
Egyszeriben tovatűnt Anka szeplőssége, tömzsi termete. Lenszőke lett, hófehér arcú, hegyes tartású. Nagy boldogan elhatározta, hogy visszamegy az anyjához meg a testvéreihez, most hogy Estibáb ilyen széppé varázsolta.
Odafönt, Dérözvegy házában büszkén járkáltak Anka nővérei. Csak a szájuk szélét rágták, mikor eszükbe jutott a szívtelenségük. Talán mégsem kellett volna így bánnunk azzal a kis csúfsággal, vélekedtek magukban. Dérözvegy egy szót sem szólt, rendre a gólyahírvidéket vizslatta szomorú arccal, úgy hiányzott neki a tömzsi kis Anka. Odalett az asszonyság ridegsége.
Amint a büszke leányok meglátták a húgukat szeplők nélkül, lenszőkén, ráncokba futott rajtuk az ámulat.
– Visszajöhetsz hozzánk – mondta később a legidősebb nővér –, de azt a vernyogó fadarabot hagyd odalent!
Anka nem volt többé szolgája a többinek, nem kellett neki állandóan főzni-mosni, szőnyeget fésülni, konyhaszekrényt törölgetni. Szép ruhákat kapott a nővéreitől, s ha a gólyahírvidékre mentek, ő is velük tarthatott. Így telt el egy hét, kettő is. Aztán Ankának egyre inkább elege lett a sok piperéből, a folytonos díszelgésből, minduntalan a hegedűje után vágyódott.
Majd egy éjjel fogta magát, s leszökött a gólyahírvidékre a hegedűjéért. Mihelyst visszaért Dérözvegy kertjébe, a kezébe vette a vonót, muzsikálni kezdett. Mikor nővérei meghallották, mérgesen rontottak az udvarra. Anka újra szeplősen, sántán állt előttük, vörös varkocsokkal a fején. Riadtan nézett rájuk.
– Hagyjátok, hadd muzsikáljon – mondta a nővéreknek Dérözvegy. Azok lemondóan elmosolyodtak, Anka egyedül maradt. „Miért futsz az üdv után, miért kergetsz délibábot… – jutott az eszébe a vén Estibáb éneke, s folytatta a hegedülést – … hisz itt van egy lépésre tán, s te meg sem látod.”
Anka azóta is boldogan hegedülget. Szeplősen, sántán, vörös varkocsokkal a fején.
