Nagy M. Anna
A szezonvég szomorúsága
Tatár Sándor Szabadalmaztatott ősz című verseskötetéről
„Ne igázzon semmi hóbort;
Inkább szürcsöljed az óbort!
Hogy majd elmondhassad: Jó volt!”
(Tatár Sándor)
Feltételezés: a legtöbb költészetben a varázslatot keressük, a legtöbb költő pedig a költői szerep megélését: különcködő pózolást, hírnevet és halhatatlanságot. (Mindegy, csak hasson!) A mintaolvasót – a kifejezést Umberto Eco találta ki – az is érdekli, ami személy szerint nem érinti, jelen esetben az elmúlás képei, mert, mondjuk, még fiatal. A mintaolvasó, szemben az empirikus olvasóval, a lírai elbeszélő érzelmi és gondolkodási folyamatára egyaránt kíváncsi, és legpazarabb élménye, ha a varázslat és a gondolkodási folyamat, amire rácsatlakozhat, egymás mellett növekszik a szövegben.
Tatár költői hangja ilyen gondolkodási folyamat; szeszélyes lobbanékonysággal növeszti narratívává, hogyan degenerálódik minden ebben az entropikus univerzumban. Az ősz elsődleges képét – a biológia önmozgását – hozza játékba, költőnemzedékek örök toposzát – Berzsenyi Dánieltől John Keats költészetén át Robert Frostig, hogy csak a legnagyobbak legyenek említve –, az értékek elkerülhetetlen pusztulását, annak felismerését és elfogadását, hogy a korai állapotban rejlő végtelen lehetőségek ősszel véget érnek. A természet és az emberi élet ciklikus, a változás elkerülhetetlen, a veszteség velünk született.
Az ősz a kötet szupermetaforája, apropója, melyet Tatár újabb jelentésekkel bővít, amikor a lírai hang személyes vágyait, veszteségeit és szorongásait az évszakra vetíti. Tatár ősze nem a Frost-féle aranyszínű levél, vagy Keats angol vidéki sétáinak versbe foglalt utóhatása, az irodalmi hagyomány szövetébe saját, kortárs gondolatait szövi a létállapotok rövidségéről, a dicsőséges dolgok túl korai eltűnéséről. Ugyanakkor az emberi természet katalogizálása közben egyszerre játszik a nyelvvel, és kommentálja is azt, mintha az ember (benne a költő!) bukása tulajdonképpen egy vidám történet lenne.
Tatár poeta doctus, költészetébe belépve nem elég leülni a vékony kis kötettel egy padra a ligetben, akkor sem, ha mi is folytattunk tanulmányokat, és (nagyjából) tudjuk, milyen a shakespeare-i vagy a petrarcai szonett, az oktáv, vagy ismerünk néhány rímsémát, az enjambement jelentőségét, de hogy hol van Ajalon völgye, ki volt Szilénosz, vagy mit jelent az olasz nyelvű zenei instrukció a vers címében („Da capo al fínom”), nem fogjuk tudni kapásból. (Megismerve Tatár lírai habitusából egy csekély részt, azt mondaná, nem ez volt a lényeg.)
A Leköltözött a földre... című versben található a kötet címét is adó paradoxonra építő verssor: „Sűrűdő szürkületbe tűn’ a léckerítés / de elmúlás-szünet: a béke győzött / elfogyott a fonál, de kész a hímzés / szabadalmaztathatod is őszöd.” A váltórímekkel megírt szöveg a szingularitásról szól, olyan állapotról, ahol a megszokott szabályok nem működnek. Mit kezdjünk az egyetemes emberi létet a kezdetektől foglalkoztató kérdéssel: mi van az énen túl, hol keressünk békét és vigasztalást?
A Szabadalmaztatott ősz narratív költészet, szereplőire explicit vagy implicit módon utal: az ember helyzetére a világban; egzisztenciális konfliktusokra, szociális interakciókra, narratív csúcspontokra, hommage-okra, költőelődökre, költőbarátokra, idézetekkel, utalásokkal, és referenciális olvasatokkal is; amiből következtetünk a szerzői alakmás irodalmi ízlésére, eszményeire, kapcsolathálójára és a szerző személyes életére is. A menet közben felépülő hang, a szerző által teremtett narrátor költőien modoros, néha költőien régimódi, végletekig viszi az önreflexiót, ami a kötet esztétikai szervezőelve. Ezt a művelt, középkorú férfihangot öntudatlan maszkulin kényszer mozgatja, és az olvasó megint feltételez: a versek nem nőolvasóra várnak. A költő a férfi megismerő pozícióját priorizálja, a nő ebben a közegben akcidencia, szerepei szerint mutatják; anya, feleség, szerelmi partner, háziasszony, akinek nincs megismerő funkciója, passzív, elszenvedi a férfitekintetet (male gaze), néma ágens, csupán a költői hang visszaverődésére szolgál.
A kötet nem szabványos lírai költemények gyűjteménye, inkább a szerző önmagához intézett jegyzeteinek tűnik, az elme mozgásának öröme, metafizikai kérdéseken elmélkedő előadás, és arra kér bennünket, hogy az olvasás során számos a költő számára fontos dologgal ismerkedjünk meg. Az olvasó a költő által adott vonatkoztatási keretre támaszkodik olvasás közben, ami egyszerre gyengeség és húzóerő. Gyengeség, mert a szerzőből rászoruló lesz, aki igyekszik megteremteni azt az olvasót, aki a lírát nem tárolónak használja saját érzelmei számára, melyek akármikor, a szövegen kívül is keletkezhettek, vagy az adott szöveg váltja ki őket, de véletlenszerűen. Húzóereje abban rejlik, hogy az olvasó kíváncsi a költő érzelmi befektetésére. A költők mintaolvasóra vágynak, hogy ők mintaszerzők lehessenek. (A mintaszerző nem maga a költő, hanem egy költői stratégia.)
Tatár az olvasó figyelmét minden pillanatban saját kifinomultságára, műveltségére irányítja, a nyelvet totális kontroll alatt tartja, csakhogy egységesítse, szoros szövésbe kösse e lírai menetet. A szokatlan szintaxisokkal, paratextusokkal, szótaghangsúlyokkal, rendhagyó tipográfiával, magyaros rímpárokkal, versmodellekkel (petrarcai szonettek!), parafrázisokkal (Shakespeare például!), paradoxonokkal és zárójelekkel a szöveg saját megalkotottságára, a költészetre reflektál.
Az olvasó, ha sok lírával vagy prózai alkotással kerül kapcsolatba, idővel kórboncnoknak képzeli magát, aki éppen egy kórbonctani eljárás kellős közepén van, hideg, klinikai tekintettel néz a tetemre. Áthatja a felismerés, hogy a költőkkel, írókkal való találkozások, ha megvilágosodáshoz vezetnek is, csak tovább bonyolítják a világot. Soha nem kerülünk ki a sötétségből teljesen megvilágosodva, akkor sem, ha végre kitavaszodik.
Tatár Sándor: Szabadalmaztatott ősz, Műút könyvek, Budapest, 2025., 3800 Ft
