Vörös Viktória
„mindenki egyként végtelen”
Sütő Csaba András új kötetének már a címében megjelennek a tér- és időtoposzok, hogy azután ezek ismétlődő motívummá váljanak. A szerző kilencedik verseskötetében nem csupán motívumképzésről beszélhetünk: a versformák is váltakoznak. Prózaversek, dialógusok, szabadversek, ötsorosok, neoavantgárd verskísérletek, kalligrammák követik egymást. Ezek belső építkezése – mintegy a kötetcím kifejtéseként – térelemek és napszakok ismétlésén és rendbe szervezésén alapul.
„Minden vers a maga formáját keresi, azt, amelyben otthon van” – jegyzi meg Prágai Tamás a költő 2007-es Meredek út kötetéről. Ez a megállapítás itt is érvényes, a ritmikusság, a szövegrészek lüktetése szervezi versmondatokká a tájról és napszakokról tett észleléseket.
A téma az előző kötetek témáival azonos: a Balaton-felvidéket, a zalai falvakat járja be az emlékezet vagy a költői vízió. (Olvasás közben gyakran Jim Jarmusch Törvénytől sújtva című filmjének első jelenete, a New Orleans utcáit pásztázó kamerafelvétel idéződik fel bennem.) A lírai személyesség rejtőzködő, csupán a családdal kapcsolatos versekben van jelen. Ilyen az Utak Monostorapátiba, amely az apa alakját és a nagyszülőket rajzolja meg, a tájban végzett pusztítás képeivel párhuzamosan:
„fel is mentek az elhagyatott bányához mindenen látszott
a monumentális kegyetlen félmunka a végzetes torokszorító
szomorúság a kivágott hegy üresen ásító hiányával tüntetett…”
A sebzett táj belesimul a fotómontázsként egymás mellett felsorakoztatott térképző tárgyakba az Emlékezz most, hogy fájjon, utcák délután című versben, amelyet azután az impresszionisztikusan ábrázolt napszak („sötét”) egységbe foglal:
„a nap beesik elhanyatlik az itallerakat
lemezteteje és a kukoricagóré hézagos
lécei közé lapátolja a lassan magára találó
sötétet a kék indigó átnyomja a tinta csepeg”
A vidék Magyarországa mitikus kontextusba ér a Khaosz című részben: Nüx, Erebosz, valamint gyermekeik, Aithér (a „ragyogó örök világosság és a levegőég istene”) és Hémerá (aki „megjelenésével oszlatja el a homályt”) szövegegységei lépcsőzetesen tagolt, majd a sorok elején és végén a szavakat grafikusan is kiemelő, végül mozaikosan szerkesztett szövegtömbként állnak az olvasó előtt.
Ami a kötet stílusát illeti, a nominális megfogalmazások megértését a központozás elhagyása nehezíti, másrészt a szavak változatos stílusárnyalata megszakítja ezt az áradó, hömpölygő dallamot. Gyakori az intertextuális játékosság, a mottóktól, utalásoktól a szó lehetőségeinek kitágításáig.
Vincze Judit borítóképe a címet ikonokkal látja el: éjjel, délután, napfényben, hajnalban jelennek meg az utak, utcák, vizek és füst apró utalásszerű jelei. A mögöttük tekergő Möbiusz-szalag a költészet végtelenségét idézi meg.
Lebegő asszociációs kísérletek, játékosság és grafikus jelekig lebontott verspróbák, a líra érvényét matematikai képletbe redukáló, angol, német vendégszavakkal manipuláló játékok az utolsó szövegek Sütő Csaba András legújabb kötetében. A három tér- és időbeli tengely mellett belép a túlbeszélés ellentéte, utalva az elhallgatás lehetőségére:
„A negyedik a csend dimenziója – fenevadakat lebíró hatalom.”
Sütő Csaba András legújabb verseskötete a neoavantgárd örömünnepe, annak rögzítése, hogy minden költészet.
Sütő Csaba András: Utak éjjel utcák délután vizek napfényben füst hajnalban, Napkút Kiadó, Budapest, 2025., 73 oldal, 2990 Ft
