Miklós Eszter Gerda
A test szégyene
A finn-észt Sofi Oksanen 2007-ben a Tisztogatás című regényével szerzett nevet a nemzetközi irodalmi életben köszönhetően a kötet nyers, szókimondó stílusának, feszes szerkezetének és nem utolsósorban eredeti témaválasztásának (a kommunizmus és az észt rendszerváltás). Hazánkban a Tisztogatás sikerét követően, 2011-ben látott napvilágot a szerző Sztálin tehenei című első regénye a Scolar Kiadó gondozásában, melyet idén a Baby Jane követett a sorban. A finn-észt származásra való hivatkozást ezúttal nem csupán a történeti hűség kívánja meg, mivel a korántsem problémátlan kettős identitás kulcsszerepet játszik a Sztálin tehenei című kötetben is. Az önéletrajzi motívumokban gazdag regényben három női generáció egymásból kiinduló, majd újra meg újra összefonódó története bontakozik ki: a szovjet megszállás alatt a Szibériába hurcolt családtagokért és ellenálló férjéért szüntelenül aggódó nagyanya, az újdonsült finn férjével Szovjet-Észtországból Finnországba települő anya, és az észt gyökerekkel a „tősgyökeres finn kisvárosban” felnövő lány története.
A néhány oldalas feljegyzésekben nem csupán a múlt és a jelen között ingázunk, hanem az egyes szám első és harmadik személyű megszólalások is váltakoznak. Az észt család harmadik női generációját képviselő beszélő, Anna hol tárgyilagosan számol be nagyanyja rettegésben töltött évtizedeiről és anyja keserves finnországi beilleszkedéséről, hol ironikus történeteket mesél el a finn-észt szomszédság összetett viszonyrendszeréről. A finnek szemében az áttelepült észt nők mindig is „ruszki kurvák” maradnak, miközben a becsületes finn családapák rendszeresen ellátogatnak Tallinnba, hogy alkoholmámorban és olcsó nőtársaságban töltsenek néhány napot. A nyugati jólétre vágyó észt nők egyetlen kitörési lehetőségként egy finn férjet, vagy legalább egy kiapadhatatlan ajándékforrást jelentő finn szeretőt igyekeznek megfogni. A két ország között fekvő Finn-öböl – bár a rendszeres kompjáratoknak köszönhetően lehetővé teszi az oda-vissza közlekedést – látszólag végérvényessé teszi a nyugati és keleti blokk szétválását. A régi sztereotípiák uralma miatt pedig semmi nem változik Észtország függetlenné válása után sem. A határ finn oldalán színtelen, szagtalan, élvezetek nélküli, csöndes jólét terül el, míg az észt oldalon színes, szagos, olcsó élvezetekben bőséges világ fogadja a rendszeresen hazalátogató anyát és lányát.
Ezt a szégyennel és büszkeséggel, ragaszkodással és menekülési vággyal terhelt kettős kötődést kellene feldolgoznia a Finnországban felcseperedő, de észt anyától származó Annának. Míg nagyanyját az orosz megszállók bosszújától való rettegés kényszerítette hallgatásra, anyja már önként vállalta a titkolózást, hogy ezzel biztosítsa maga és lánya számára az oly nagyon vágyott finn életet. Az észt gyökerek megtagadása azonban azt is jelenti, hogy Annának le kell mondania az önmagával azonos, feloldódást és biztonságot nyújtó anyáról, és ezáltal válik a Sztálin tehenei elsősorban anyaregénnyé.
A regény egy helyen kitér arra, hogy Sztálin tehenei valójában kecskék – ily módon fejthető fel a címbeli metafora, mely a látszat és valóság különbségére csakúgy felhívja a figyelmet, mint a Szovjetunió „teheneire”, a nyugati, ezúttal a finn szem számára elsősorban testként, húsként létező, de közben anyává váló „ruszki” nőkre. A történelmi viszonyok alaposan megedzik a női testet, melynek évtizedeken keresztül hallgatnia és tűrnie kell, és határon innen és túl aszerint változnia, amit a mindig uralkodó férfiszem kíván. A megemész(he)tetlen múlt és a testi tökéletesség mítosza egymást erősítve vezetik rá a tinédzser Annát a bulimarexiára. Édességek formájában végre kilószámra kebelezhet be mindent, amit anyja maga mögött hagyott, majd finn identitásának megfelelően titokban megszabadul szégyenétől, és néhány kilóval könnyebben, hibátlan, ötven kilós testbe zárva éli a finn fiatalok látszólag gondtalan életét.
Sofi Oksanen: Sztálin tehenei. Fordította: Pap Éva. Scolar, Budapest, 2011
