Tamási Orosz János
Nincs, nem létezik Kolozsvári Iskola
De ha létezett volna…. Különös események nyomaira bukkanhatunk, amikor elkezdjük szétszálazni az időt. Sárgult újságlapok, elfeledett folyóiratcikkek, tényleg csak echte szakdolgozatra készülő bölcsészek által olvasott naplók mellett az akár közismert szépirodalmi alkotásokba rejtett részletek kerekítenek elénk valami nagyon érdekeset, ami akár megdöbbentő lehetne – ha amúgy nem hajazna mégis ismerős helyzetre, valahonnan. Mert hát, ugyan, mitől válna bennünk, éppen bennünk, érdekessé az, hogy egy művésznek menekülnie kell otthonából, vagy, hogy a lelki éhenhalás szélén, kortársai által lenézve, érdektelenséggel övezve írja meg halhatatlan műveit, sietve, mert a halál – mint egyetlen jóakarónk – ott vár rá a szalonban, késésben van, máshová is bejelentkezett már, de elidőz itt, türelmesen; no, írja meg az a szerencsétlen a Psalmus Hungaricust, meg még amit akar; írja meg, maradjon nyoma annak, hogy mi is az, ami nem túlzottan érdekelte például Babitsot. Vár tehát, teázgatva, s közben csöndesen mosolyog: azért szóltam én, idejekorán, lengett ez a csontos ujj, ez ni, szórakoztatja magát; hozhatok még, hallja az alázatos kérdést, s néz, hogy, ja, teát, nem áldozatot, már kezdtem azt hinni, no, hát hozzon kedves, rubin-téát, ha már.
Mikor is, ugye, 1908-ban talán, igen, pontosan akkor súgtam bele Kosztolányi kis szösszenetébe azt a belgrádi éjszakát, mereng maga elé, a sárga páragőzbe. S még előtte annak nappalát, az utca hangulatát, ahol talán látta, de nem szőtte prózájába egyik véletlent sem. Hogy a megénekelt olaszos belgrádi utcákon talán mellőzték egymást az építész Marchinival, s annak húsz hónapos fiacskájával, aki még nem tudja, hogy ahol épp jár, vagy hát karonül, az a Belgrád valójában Nándorfehérvár, Szerbiáról sem sejt még semmit, hát még, ha azt mondanák, hogy Erdély, hogy Kolozsvár, tán még sírva is fakadna a sok név hallatán. Pedig a sorsa majd oda, de addig még eljő az éj, előbb a belgrádi, amelynek hajnalán Kosztolányi a vonat ablakán, az üvegbe karcolva, azt olvassa: háború lesz. Nézi, visszaréved az éjszakák füstös kávéházaiba, látta talán Gavrilo Principet is az egyik asztal mögött hadonászni, de ki tudja, csak az biztos, hogy forr, erjed valami – és pár év csupán, s már útjukra indulnak a behívók s hadparancsok s a menekülők áradata.
Bácska, Újvidék, Kragujevác, Kolozsvár, Szatmárnémeti. Hunyady Sándor, Kuncz Aladár, Giulio Marchini, Dsida, Arthur Koestler. Nevek, nevek, lassan egymásba érő szálak, módszeresen követi a nyomokat Szőcs Géza abban a kötetben, amelynek fő sodrában a két hasonló – vagy talán azonos – léleksorsú alkotó, Tasso Marchini és Dsida Jenő párhuzamos életútját járja végig, a kolozsvári éveket leginkább, de mindent, ami azt megelőzte és ami követte, hogy megértsünk valamit abból a drámából, amit ők ketten úgy éltek meg, hogy észre sem vették. Egymást. Bár tudtak a névről, meglehet, illetve biztosat nem tudunk, de hát annyi közös ismerőssel érintkezve lehetetlen lett volnavolt meg sem említődniük. No hát, volt nekik elég saját bajuk is, kínzó drámájuk, szomorú, megsüllyedt művészsorsuk, mit terem, ha nyakukba borul a másé is? Borulhatott volna. Gazdagabbak lennénk mondjuk mi, az utókor, némi spétes kegyelettel, ama ismert emberséges cinizmussal.
Ezt a könyvet érezni kell, miközben olvassuk. Érteni a sors fintorát – ami/aki nem fűzte össze a szenvedéseket; lubickoljon, merüljön csak ki-ki saját szomorúságában. S mi döbbenjünk rá, értsük meg, hogy a kortársi közöny, a klikkipar, a strómankurátorság meg az offshore-díj nem a mi leleményünk; olvassuk csak Márait: „a magyar irodalom nem engedheti meg azt a luxust magának, hogy Babits és kurátortársai viharedzett barátságokat és világnézeti szimpátiákat honoráljanak egymás között”. Felháborodott, nem is kapott soha Baumgartent, ahogy Dsida sem – pedig ő csak várta, várta, mindhalálig. S volt egy pillanat, amikor valami nagyon szelíd villám elhatolhatott, Isten kerülőútjain, Babitshoz, mert volt egy pillanat, igen, amelyben Dsida arról ír levelében menyasszonyának, hogy milyen súlyos adósságokkal küzd, de bízik mind a fizetésemelésében, mind a Baumgarten-díjban, ám addig még „ez a levél- és válaszbélyeg is komoly gondot okozott. Ilyen okból nem tudtam elküldeni a Babits-könyvet sem”.
Álljunk meg egy pillanatra, szól az olvasóra Szőcs, és valóban tegyük ezt. Belegondolva abba: mit is olvasunk? Hogy a beteg, nyomorgó költő Babit-kötetet – akit Mihály pápának, a költészet pápájának nevezett – küldene, mint az általa legnagyobbnak ítélt költőt, ismerje meg azt szerelme is, ám nincs pénze levélbélyegre. Azért ezen, ha máshol nem, hát ott, Isten balján Mihály pápa biztosan felköhögött. Persze, milyen anakronisztikus, távoli történet ez, például annak, aki ma küldene valahová dedikált példányt a könyvéből, ha már megrendelték az árvát, de nem tehette, mert nem volt s nincs pénze postaköltségre. A világ mindig ugyanolyan marad, ám szerencse ez, mert mindig lesz friss ok avíttnak tűnő dolgokról írni. Dsida hát persze, hogy nem nyerte el a fellélegzés örömét, Szőcs nem fukarkodik a jelzőkkel, „Babits Mihálynak a rövidlátása, nagyothallása, korlátai, rátartisága, felelőtlensége, lelkiismeretlensége miatt” sem élvezhette azt; de még a Nyugatban sem közölhetett. Ismétlem, Dsidáról van szó, már amikor.
S hát Tasso Marchini. Nagyjából egyidősek, s néha kísértetiesen egy gondolatösvényen járnak. A festő elkészíti expresszív Krisztusát, amelyen a tanítványok alszanak a korpusz mellett, Dsida megírja a Nagycsütörtököt, alig egy év van a két munka között, s majd amikor Márton Áron lefordítja Guardini Jézus-interpretációját, abban mindkettőjük gondolata összeér; s ha hozzávesszük azt, hogy a kötet előszavát egy bizonyos Joseph Ratzinger bíboros írta, Isten „valóságos emberségét” szőve szavai közé; akkor mi, valahol valamiképp mindent értve, vagy legalábbis elfogadva, megérődvén a változatlan helyzetre, már csak egy kávét kérünk. A rubin-téa előtt. Igaz?
Mondom, ezt a könyvet csak olvasni lehet. Írni róla túl sokat nem nagyon, mert hát akkor most dicsérjük a bibliográfus elszántságát, a kutatómunkát, a kitartó nyomkövetést, azt, ahogyan lassan szétszálazódik valami, aminek talán nem is kellene, mert végső lényege mégis a társtalan összekapaszkodás? Minek. Az ilyen munka ekkora melóval jár, lettél volna államtitkár. Pont. Majd megtudtad volna, milyen az, amikor „Mindkettejük életét jellemezte az a szomorú paradoxon, hogy miközben a legmérvadóbb ítéletalkotók mindkettőjükről tudták, hogy generációjuk legjobbjai, mégis nyomorogniuk kellett, s hajszolniuk magukat egy olyan lejtőn, amelynek alján a túl közeli sír várta őket. Azok az (állami vagy egyházi vagy magán-) megrendelések, amelyek méltó megélhetést biztosítottak volna a festőnek (hosszabb távon is, nem csak egyik napról a másikra), elmaradtak, nem történtek meg, illúziónak bizonyultak”. No, tudja, aki tudja – nem rajtad múlt. Igaz, a helyzet ettől függetlenül sem épp babitsi, bizonyos szűkebb konstellációk okán.
S bizonyulnak, mármint az illúziók, mert sok az eszkimó, kevés a fóka, minden időben ez szól, nem a himnusz; s hogy kik is, általában, az eszkimók? Nézzük, kik voltak a díjra s a megélhetésre méltóbbak Dsidánál a nagyságos kurátorok által: Bohuniczky Szefi, Kampis Antal, Kardos László, Komor András, Barta János, Dallos Sándor, Molnár Antal. Hogy hogy nem, becsúszott közéjük Kós Károly és Nagy Lajos (ő már harmadszor); no, róluk tudjuk, amit illendő, ám a névsor elejéből hát kik is írták meg utódaik kötelező irodalmát? Szefi, vagy a Psalmus Hungaricus. Hát nem gyönyörű? Hát, nem.
Ez a könyv, két sorsvonal regénye mellett, a kiszolgáltatottságról ír. A semmibe vételről, és az elkeseredésről; arról, hogy Dsidát hogyan tette legyőzhetővé a betegség; miért nem küzdött; s hogy Marchini, amíg próbált kicsit kapaszkodni, hogyan kért otthoni barátaitól használt bélyegeket; „azokkal kereskedve remél filléres hasznot, postabélyegre, netán festékre, ecsetre valót”. S a vég, Dsida kriptája a Házsongárdban még megőriztetett, Tasso Marchini csontjai azonban egy közös sírban nyugszanak. Az ok egyszerű: utód nem lévén, sírhelyét a lejárat után egy másik család igényelte meg. Helybéliek lévén ősi jogot formáltak arra. Miről is szól ez a kötet, amelyben számos gyönyörű reprodukció, műmelléklet s egyebek találhatóak, érdemes tehát a látvány kedvéért is beszerezni, de miről is szól, mi legyen a konklúzió, kérdi kötete végén a szerző? Ő akként definiálja: Kolozsvár szellemtörténeti lenyomatát láthatjuk, messze nem transzszilvanizmust, annak közéleti értelmére gondolva, hanem művészsorsokat, amelyek során a párhuzamos vonalak egy ponton mégis találkoztak, s hát hol máshol, mint Erdély fővárosában; „beleolvadnak egyéb kolozsvári sorsok fantasztikumába, miközben ki is világítanak onnan”. Ennyi lenne?
Több. Mert értsük meg azt is, ami nem világít ki, hanem csak megvakít bennünket: a felismerés arról, hogy volt (van!) itt egy huszadik század, tele világégésekkel, pusztító ideológiák emberellenes cselekvéseivel, s a borzalmakat talán enyhíthette volna, talán megállíthatta volna a szellem reneszánsza. A szellemé, ha annak nem kell gőgös hatalmak és féltékeny, vagy csak közömbös, figyelmetlen – vagy csak nem rájuk szabott kabátba bújó – perchatalmasságok kegyéért könyörögni. Bizony, utódaik itt élnek közöttünk, s buzgón koszorúzzák az éhen haltakat; Szefikről mit sem tudunk ugyan, még, bár gyanúink már keletkezének, tudván, hogy mindennek eljön a maga ideje. Ha máskor nem, hát akkor, amikor valaki majd elkezdi szétszálazni a mi időnket is.
Szőcs Géza: Tasso Marchini és Dsida Jenő. Szent István Társulat, 2010
