Limpár Ildikó
Zarándoklat az Időörvényben
Talán nincs első hallásra két oly összeegyezhetetlennek tűnő zsáner, mint a science-fiction és a történelmi háborús regény. Az összeegyezhetetlenség azonban alapvetése Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényének, így teljesen logikus választásnak tűnik, hogy a szerző a tudományos fantasztikummal ötvözve tárja az olvasóközönség színe elé második világháborús élményeinek feldolgozását.
Ahogy haladunk előre az időben, a történelemben, megváltozik a történelmi eseményekhez való viszonyunk. A második világháború vége után a szerzők, mint például Normann Mailer, a realizmus, illetve naturalizmus eszközével ábrázolják a háború borzalmait, valamint egyfajta szociológiai helyzetjelentést adnak a háború résztvevőiről. Kicsit távolabbról szemlélve az eseményeket, az írói eszköztár fő alkotóeleme az abszurdum lesz, mint azt Joseph Hellertől A 22-es csapdája tanúsítja. Nagy kérdés, hogy merre lehet ezek után haladni: mennyire távolodhatunk el magától az élménytől? Túl lehet-e lépni az abszurd keretein, lehet-e újat mondani újabb évtizedek elmúltával? A kérdésre adott válasz egyszerű: a háború olyan élmény, mely megköveteli a menekülést. És igen, hogyne lehetne még messzebbre menekülni, mint az irodalmi elődök? Csak ugyebár biztosra kellene menni. Olyan messzire kellene eljutni, ahol a távolság új nézőpontot biztosít, s lehetővé teszi, hogy kevésbé fájdalmasan nézzünk szembe a történtekkel. Az igazi kérdés tehát a következő: milyen messzire kell utazni ahhoz, hogy mindez bekövetkezzék?
A válasz, amit úgy tűnik, Vonnegut ad: egészen egy másik bolygóig, egy másik univerzumig. A válasz, amit Vonnegut valójában ad: mehetsz egészen egy másik univerzumig, az utazás nem segít, akárhányszor is történik meg veled. Mert az élmény odabent van. Így akárhová is utazol, az élményt mindig magaddal cipeled, időn és időugrásokon keresztül.
Billy Pilgrim, Vonnegut Akárkije, kinek neve (pilgrim = zarándok) egyaránt utal az utazásra és a vezeklésre, egész életében úton van, a szó kevésbé hagyományos értelmében. Mert az, hogy az élet egy nagy utazás, igazi közhely; viszont Billy élete egy folyamatos időutazás, amely olyannyira nem közhelyes, hogy emiatt elmegyógyintézetbe is kerül egy időre. Billy oda-vissza bukdácsol időben és térben, hol gyermekkorában retteg, hol a harcmezőn katonaként, hol pedig a Tralfamador bolygón gubbaszt egy állatkerti ketrecben, egy elromlott tévé képernyőjén nézve azt a kimerevített képet, melyen épp az egyik cowboy készül lelőni a másikat. Az emberi pusztítás képe nem mozdul a világegyetem túlsó feléről nézve sem. És akkor még szót sem ejtettünk arról, hogy épp az űrutazás segítségével ismerkedik meg Billy azzal a filozófiával, mely tudatosítja benne, hogy a dolgok történése elkerülhetetlen. Drezda bombázását, csakúgy, mint Billy halálát vagy a világegyetem elpusztítását nem lehet megakadályozni; mi több, bekövetkezésük után az idő nem nyújt gyógyírt, mert az idő nem lineáris. Az idő a tapasztalatok összessége, a „mikor" irreleváns kérdés. Billy szemszögéből nézve: „Én, Billy Pilgrim, ... meg fogok halni, és már meg is haltam, és mindig is meg fogok halni." Vonnegut szemszögéből a könyvet írta:
„Kurt Vonnegut, Jr.
negyedik nemzedékbeli német amerikai,
aki pillanatnyilag igen jó körülmények
között él cape codon
(bár túl sokat dohányzik),
és aki mint harcképtelenné vált
Amerikai gyalogos felderítő
sok-sok évvel ezelőtt,
Hadifogságba jutván,
a németországi Drezda bombázásakor
szemtanúja volt »az elba firenzéje«
porrá égésének, de életben maradt,
hogy elmondhassa történetét.
ez a regényén
némileg a tralfamador
távirati-skizofrén stílusában íródott,
ez az a bolygó, ahonnan
a repülő csészealjak jönnek.
béke veletek."
Így, középre rendezve - mint egy sírfelirat, ahogy az eredeti kiadásban is áll, és ahogy végre az új magyar kiadás elején is olvashatjuk. De mindez nem meglepő. Épp csak egy elkerülhetetlen tényt közöl: azt, hogy ő, Kurt Vonnegut, meg fog halni, és már meg is halt, és mindig is meg fog halni. S hogy van-e különbség Billy Pilgrim és Kurt Vonnegut halála közt? Hát persze, hogy van. Billy Pilgrim ugyanis mindig bele fog törődni, már bele is törődött, és mindig is bele fog törődni az elkerülhetetlenbe. Vonnegut viszont szólni kívánt. És megírta ezt a regényt, amelyben mindig fel fog szólalni az emberi gonoszság ellen, már fel is szólalt az emberi gonoszság ellen, és mindig fel is fog szólalni az emberi gonoszság ellen. „Így megy ez."
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd avagy a gyermekek keresztes hadjárata, Kétnyelvű ünnepi kiadás, Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 2009., ford.: Nemes László
