Ayhan Gökhan
Lágerek földjén
Amikor 2008. augusztus harmadikán, egy tomboló nyári napon Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin meghalt, a huszadik század történelmének nagyórája végérvényesen megállt. Szolzsenyicin hosszú élete és terebélyessé duzzadt életműve az óra számlapján innen maradt világról, a lágerek földjéről tudósít, nem megfeledkezve az igazat mondd, ne csak a valódit axiómájáról. Hírekbe és adatokba göngyölt történetek ürügyén előadott, prófétizmustól hangos történelem-tekercsei a nagy orosz realista irodalom elsőszámú folytatójaként tették világhírűvé.
Az Európa Könyvkiadónál tavaly kiadott Ivan Gyenyiszovics egy napja mellett a korábban a magyar közönség előtt ismeretlen kisregények hasonlóképp az eddig tapasztalt, velőbe hasító kérdések mentén kibontakozó történetek, változatok egy témára, avagy a Gulag szigetcsoport variánsai. A huszadik század elején Oroszország testén reménytelenül szétterjedt sebek (mint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és a bolsevikok és a mensevikek közt folyó polgárháború, a falvakban kegyetlenül végrehajtott akasztások és agyonlövések, árulások és kicsinyes vérbosszúk) hű visszaadása vált a Szolzsenyicin-írások elsőszámú tétjévé, maga a rögzítés a Szolzsenyicin esztétika kiemelt szempontjává. A polgárháborúba önkéntelenül vagy szándékosan sodródó emberek a történelemkönyvekből is száműzött, szomorú élete kap emberibb megvilágítást a kisregényekben; ahol sikerül, ott az eredmény szemmel látható, ahol kevésbé, ott az ábrázolás alig több mint egy takaros kis halotti maszk. A történelem hívószavára hallgató, általa aztán elárult, hőstetteikbe égett kisemberek hamvait összekotorva szólal fel Szolzsenyicin, emlékezetük megőrzésének érdekében. „Mi pedig itt éltünk mellette, és nem döbbentünk rá, hogy ő az az igazi, aki nélkül - ahogy a mondás tartja - meg nem állhat a falu. Meg a város. Meg ez a mi egész földünk."- írja a Matrjona háza című hosszú elbeszélés végén.
A lágerek szorongással és félelemmel felszórt fövenyéről elszármazott író kisregényeiben szembetűnő az alakok vázlatossága, ami, valljuk be, Dosztojevszkij opusainak olvasása után eleinte szokatlan, kivált azért, mert nem Szolzsenyicin ábrázolókészsége körül van probléma, egyszerűen az író szándéka nem az alakokon keresztül magyarázni a történelmet, ellenkezőleg, a történelem és a politikai változások hatásának terében álló jellem viszonyulási pontjai és cselekedetei érdekelik: az idegekben hordozott, megfejtést sürgető történelem.
Az Ivan Gyenyiszovics egy napja különös módon boldogsággal felérő élmény. Trappolás a hatalmas szibériai hóesésben, a legócskább falat megkívánása a tábori ebédlőben kanalazó rabok szájából, a rongyos, szakadt ruhák elviselése a bőrön. Szolzsenyicin a regény egész ideje alatt nem mond véleményt, nem fűz a történethez kiegészítő kommentárt: az olvasót helyezi el a kihívásokkal teli esemény közepére, ebből ered a varázsa. Nálam ebből eredt. Az Ego című kisregény alapkérdése az árulás: feláldozható-e a lelkiismeret a családért, amennyiben az ember a feleség és a gyermek védelme árán több száz ember haláláért válik felelőssé? Szolzsenyicin nem bontja ki a kérdést, nincs szó a lélek mennyországból és pokolból szőtt bonyolult járatairól, a felszínen forgó események alapján az olvasót hívja segítségül a probléma megválaszolása érdekében.
Szolzsenyicin prófétasága az orosz hagyományhoz szoros szálakon kötődő nagy tettek, nagy kihívások tekintélyéből származik. Dosztojevszkij az összetett emberi lélekről rántotta le a leplet és tárta fel lehetősége szerint az Istenkeresés útján megtapasztalt gyötrelmet és szenvedést, míg Szolzsenyicin a kommunizmus valódi arcát rejtő maszkok lesöprését vállalta.
Hogy a halála óta eltelt időben megítélése mennyiben változott, azt nem tudom, ettől függetlenül e kisregények és az egész Szolzsenyicin életmű pontos és kikezdhetetlen képet nyújt a huszadik század egyik legnagyobb katasztrófájáról és tragikumáról, a kommunizmusról.
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja - kisregények. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011
