Limpár Ildikó
Amerikai zen
Ha azt mondom: J.D. Salinger, azt mondod: Zabhegyező. Ki ne ismerné Holden Caulfield történetét? A kamaszkori énkeresés, bolyongás regénye Salinger legnépszerűbb, legismertebb írása. Témája az útkeresés, cselekménye pedig maga az út. Ám azt már kevesebben tudják, hogy Salinger tulajdonképpen kizárólag ezt a témát írta újra és újra - hol novellaként, hol kisregényként, újrahasznosítva karaktereit, még akkor is, ha ez első látásra nem tűnik fel az olvasónak.
Salinger Kilenc története kilenc novellát tartalmaz, közülük az első, az Ilyenkor harap a banánhal, mely Seymour Glass öngyilkosságát beszéli el. A Glass család Salinger visszatérő témája, a szűkre szabott életmű fókuszában Seymour áll, a megközelíthetetlen, ám testvéreihez igen közel álló Művész, kinek történeteit Salinger alteregója, Buddy Glass, az Író meséli el. A Franny és Zooey, a Seymour: Bemutatás, valamint a Magasabbra a tetőt, ácsok! mind az ő történeteik, de ne tévesszen meg senkit az a tény, hogy a Zabhegyező főszereplője névleg nem tartozik a családhoz. Az ő karaktere és családja már a Glass család előtanulmánya, a Kilenc történet különböző szereplői pedig szintén a Glass família tagjainak variánsai. Mert Salinger minden történetében ugyanarra koncentrál: a meg nem értett másság problematikájára, az intellektus olyan szárnyalására, melyet az átlagelme fel nem foghat, meg nem közelíthet, valamint a másság érzelmi kivetülésére - mely mások számára ismételten rejtély marad. A legnagyobb rejtély pedig a halál, mely - valamilyen abszurd és alig felfogható módon, de mégis - logikusan következik a karakterből.
Salinger vizsgálódásának tárgya: a Semmi, aminek értelme van. A Semmi, mely az egy tenyér csattanása - legalábbis erre utal novelláskötetének mottója, egy zen koan: „Tudod, hogyan szól két tenyér, ha csattan. Vajon miként szól egy tenyér, ha csattan?" A tartalmas üresség, a nirvána az a téma, ami a Kelet filozófiai esszenciája, és ami összeegyezhetetlennek tűnik az amerikai karakterrel, és ezért bukásra, halálra ítéltetik az amerikai környezetben - mondjuk kívülállóként. A Glass testvérek szemszögéből nézve viszont az összeegyeztetés útja a halál, mely kiteljesülés egy másik dimenzióban, az önmagába zuhanás aktusa, mely egyszerre foglalja magában a létet és a nemlétet. Az összeegyeztethetetlenen való túllépés: a megvilágosodás vagy a zsenialitás pillanata. A másként látás momentuma, ahogy erre a szóban forgó család neve (the Glasses, vagyis szemüveg) utal. Erre is gondoljunk, amikor Seymour (ismét egy szójáték angolul, a „see more", vagyis „többet lát" átformálása) kéknek látja a novellában a kislány, Sybil sárga fürdőruháját. Mert a megvilágosodás után eltűnnek a különbségek, és nem látjuk azt, ami a felszínt jellemzi. A külsőségek Seymour számára nem léteznek. És ha csak a lényegre koncentrálunk, egy pillanatra mi is meglátjuk azt Salinger szereplőiben, ami összeköti őket a külső különbségek (például nevek) ellenére. Látni fogjuk, hogy Teddy, a gyerekzseni éppúgy tagja a tág értelemben vett Glass famíliának, mint Esmé, a szívszorító választékosság karaktere, vagy Ramona, aki képzeletbeli barátai közt keres menedéket.
De mi az igazi Semmi egy író számára? Az írói halál, a publikálás nélküli élet, mondhatjuk. Ugyanakkor Emily Dickinson óta tudjuk, a publikálás: az elme árverésre bocsájtása („Publication is the Auction of the Mind"). Lehet, hogy Buddy, az Író tekinthető Salinger alteregójának, de Seymour az, akit Buddy maga is ideáljának tekintett, így hát nem meglepő, hogy Salinger maga is a seymouri művészi lét útjára lépett. Rövid, elismert, értékes életművét fiatalon írta és publikálta, Buddyként, ha úgy tetszik, hiszen a Seymourról szóló történeteket mind Buddynak tulajdonította írásaiban. Ezek után azonban a Semmibe, a publikálás- és interjúmentes csöndbe vonult vissza, hallani, vajon miként szól egy tenyér, ha csattan.
J.D. Salinger: Kilenc történet. Ford.: Bartos Tibor et al. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003
