Nagy Zopán
A lapidaritás dicséretéről
Nettitia K. Froese (Fekete J. József) - Lemúria legtetején
„Hozsanna az olvasónak!" - kezdi elbeszéléseit a kötet főhőse, a sokszorosan is „legnagyobb" és „legtávolabbi" bölcs matuzsálem: Umar ibn Abi al-Maarri, aki „nedvének későn fogamzott gyümölcsével" (a minden bizonnyal még szűz), 73 esztendős fiával, mégpedig: Ibn al-Mukaffa Mahfúzzal éldegél tökéletes elvonulásban, a Négykarmú Sárány Pagodájában, azon belül is: a negyedik szint nyugati oldalának toronyszobájában... - Ahonnan 26.666 napja ki sem mozdulva meséli történeteit, miközben a posztalkímia alapművét szeretné megfogalmazni (a Világegyetem összes kultúrájának minden elemét elegyítő könyvét)...
Semmittevő bölcsesség - bölcs semmittevés: nagyvilági, különleges, nemes, gyakran extrém tárgyakkal, eszközökkel, extravagáns gesztusokkal körülvéve (az elbeszélő/k/ önnön „kényeztetésére") - ám mindez: „szigorúan" az elvonulás tökéletesítéséhez...
E kötet által „keretes", önmagukban is helytálló kis történetek gyűjteményébe tekinthetünk be, melyek „megoldást", vagy bármilyen konkrét útmutatást (természetesen) nem ígérnek, de mindenképpen ínyenc (íróművészeti) kreációk, laktató, és egyben éteri finomságok!
Fekete: a nagyszerű Szentkuthy Miklós munkásságának kitűnő ismerője. (Sz. M. Önarcképek álarcokban [al]című nagyszabású életműsorozatának [meghatározó] darabjai is az író mindennemű „önéletrajziságát" erősítik. - Lásd pl.: Fekete J. József: Post.)
Az olvasás ugyanakkor a kezdet kezdetétől fogva nem egyéb, mint az írás apoteózisa. Végső soron az írók szaporítják az olvasókat, akikből szintén írók lehetnek. Italo Calvino szavával élve olvasni annyit tesz, mint elébe menni valaminek, ami most van keletkezőben - természetesen ez a genezis az olvasóban zajlik le, mert végső soron ő teremti (újra) a művet. Az olvasó pedig, aki mindent maga teremt, vagyis minden olvasmányát maga teremti anélkül, hogy érdekelné a szerző alkotó-szándéka, nem tanul semmit, ám aki ezzel a szándékkal folyamatosan és váratlanul találkozik, az jelentős és felkavaró felfedezéseket tehet... (Jonathan Culler).
Alkímiai irónia - Asztrológiai rejtőzések - Borgesi műveltség-rétegek - Efezusi betűk (bibliai kísértések?) - Erotizáló (kis eset) fricskák - Szkeptikusból - cinikusba átcsapó („ál")bölcseleti csattanók és okítások, visszaemlékezések... - Zen/Csan-motívumok, játékos narrációs-betétek..., vagy akár az állandóságon belüli zsúfoltság (már-már nyugtalanság) egybe-nyitás folyama = ekképpen közelíthetnénk a kötet lényegéhez, és folytathatnánk például efféle kísérlet-definíciókkal is: az „arche-tipikus" irodalomtörténeti utalások, kor(kép)-dokumentumok (sajátos) színdarab-látomásként nyitnak meg dimenziókat... - legalábbis számomra, hiszen akképpen nyílnak meg a fejezetek elkülönülő - egybenyíló (lengő)ajtói, mintha a főszereplő(k) színterének (belső) jelenetei tárulnának elénk; máskor pedig mi léphetünk közel a történet „oltárához": egy töményen tömjénezett színpadra, mely metaforákkal telt, változatos és bennfentes lakosztály...
„Elmélked(t)ünk" tehát, ám mindezekre a „mester" ekképpen reagál(t): Van-e módja a formátlan formába öntésének? Mert ha az élőbeszédet stilizálod verssé, novellává, drámává, már soha többé nem eshet szó az élőbeszéd spontaneitásáról, ha meg az irodalmi alkotást szeretnéd visszafordítani a köznyelvi megnyilatkozásra - legyen ez esetünkben a légzés természetessége -, nem kapsz egyebet, csak csikorgó bábszínházat, csempe figurákat és raccsoló, ripacskodó színészeket.
Valahol útközben elveszik a tökély, mintha a lepárló edényben hevített levegő lehűlés után már nem az óceán kékségét idéző fűszeres illatokat hordozná tovább, hanem a Styxen hajózók penészes nyelvén galvanizálódó obulusok miazmás dögbűze lobogna violaszín álarca mögött, kicsúfolván természetet, metafizikát és (poszt)alkimistát egyaránt...
Fekete J. József: Lemúria legtetején. zEtna - Basiliscus, Zenta, 2009
