Limpár Ildikó
Mindennapi vámpírjaink
Catherine Jinks ausztrál írónő 2009-ben írt bestsellerét, a Nina és az Anonim Vámpírok Klubját az Amerikai Könyvtárosok Szövetsége a 2010-es év tíz legjobb ifjúsági regénye közé válogatta. Ez nem meglepő, gondolhatjuk, hiszen az Alkonyat-sorozat sikere nyilvánvalóan sokakat inspirált hasonló témájú könyvek írására, hírnév, pénz, csillogás reményében, és nem történt ez most sem másképp. Ez részben igaz is: Jinks vámpírregénye egyértelműen a Twilight-jelenségre adott válasz az egyébként igen tapasztalt, összesen eddig negyvenegy regényével számos díjat besöprő írónő tollából. De téved az, aki egy Bella-Edward ausztrálosított románc reményében veszi kézbe a regényt. Igen, a tinik zabálták; pedig ez a regény, mondhatjuk, egy ellen-Alkonyat -- kiáltvány a jelenlegi vámpírirodalom trendje ellen.
Napjainkban a vámpírirodalom reneszánszát éli, és persze ennek kapcsán talán érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, hogy mit is eszünk mi a vámpírokon azon túl, hogy ők esznek minket. A vámpír: a másság metaforája, kimondatlan, elfojtott félelmeink megtestesülése, mindaz, amitől tartunk, s amivel mégis kacérkodunk, még ha ez vesztünket is jelenti. Természetes, hogy az egyes korok vámpírjai más és más félelmeket testesítettek meg. A másság definíciója, a félelem legalább annyira adódik a kor kihívásaiból, mint személyiségünkből és élettörténetünkből. A vámpír: a korrajz része, s mint ilyen, látnunk kell, hogyan is jellemzik korunkat - minket - mindennapi vámpírjaink.
Bram Stoker Drakulája a tizenkilencedik század végét jellemző félelmekre reflektál: a gróf karakterét értelmezhetjük az akkor még tabunak számító szexuális szabadság / szabadosság szimbólumának, illetve a Nyugatot (Angliát) fenyegető dekadenciának. Jelenünk vámpírjai azonban nem taszítják, hanem vonzzák az ártatlan áldozatokat. A vámpír szépséges, szexi, hipergazdag, sokdiplomás, őrülten szerelmes, és őrülten vad szeretkezésekre képes, és önkéntes „vega", vagyis állatvért szív emberi vér helyett. Meyer retusált vámpírjai már nem magát a félelmet, hanem a félelem előli menedékhelyet jelképezik: legnagyobb félelmünk az átlagosságba való süppedés, a vámpír viszont az elérhetetlen, a tökéletes megtestesítője, és a legjobban attól tartunk, hogy ez sohasem lehet a miénk. És ez így is van. Tündérmese ide vagy oda, azt látnunk kell, hogy Bella nem nyerheti el Edwardot, csak ha képes önmagát teljesen feladni. Megválik emberi mivoltától, és boldogan szerelme karjai közé veti magát. A tinilányok és mamáik pedig tapsikolnak az örömtől, mert elhiszik, hogy egy hattyú (Bella Swan) jobb, mint egy rút kiskacsa.
Ezt a kártyavárat rombolja szét egy nagy sóhajjal Jinks az Anonim Vámpírok Klubjával. Illetve nem csinál semmi mást, csak ugyanazt a kort írja le, mint Meyer, azzal a különbséggel, hogy a vámpírnak visszaadja azt a szerepet, amelyet eredetileg birtokolt: a vámpír nem a vágy titokzatos tárgya, hanem újfent a másság, a félelem karaktere. És mégsem igazán félelmetes. Viszont félelmetesnek találja azt a világot, amelybe belekényszerült egy örökkévalóságra. Mert mostanra megtörtént az a paradigmaváltás a vámpírirodalomban is, ami familiarizálja a másságot: az egyes szám első személyű elbeszélés dominanciája. No meg a mátrixos életérzés, miszerint semmi sem az, aminek látszik.
Jinks arra a szubverzióra építi a regényét, miszerint (majdnem) minden, amit a vámpírokról tudunk a vámpírirodalomból, kamu. Ez a fajta attitűd persze nem az ő találmánya, a sikeres vámpírregény szerzők mind előállnak valami újítással: Meyer a napban gyémántként szikrázó vámpírokkal villant, Laurell K. Hamilton, a felnőtteknek szóló vámpírirodalom egyik nagymenője pedig szintén lerombol pár mítoszt, hogy újakat építsen helyettük (az, hogy a vámpíroknak lehet-e gyerekük, például, egy genetikai kérdés, így bizonyos esetekben lehetséges; ez nagyon más, mint Bella és Edward közös gyermekének problematikája, ami a Meyer-féle universumban megmagyarázhatatlan csodaként jelenik meg, így tulajdonképpen a Buffyversum szabályait követi). Ugyanakkor mindkét sikerszerző az alapokra épít: a vámpír természetfeletti lény, a szó legszorosabb értelmében, vagyis az emberi természetet meghaladó erővel és érzékekkel, valamint az emberi természetet kifordító, alig uralható ösztönökkel. Nem úgy Jinks vámpírjai, a vámpírvírussal megfertőződött lúzer rejtőzködők, akik évtizedeken át próbálják kibeszélni magukból vámpírságuk traumáit önsegélyező klubjukban, újra ás újra ugyanazokat a problémákat mantrázva, miközben arról álmodoznak, milyen fájintos is lenne, ha Meyer vámpírjaihoz hasonló módon ők is szépséges, szexi, hipergazdag, sokdiplomás, őrülten szerelmes, és őrülten vad szeretkezésekre képes lények lennének. Ehelyett viszont mi jut nekik? Nyűg és fájdalom, egzisztenciális válság, valamint időkapszulában létezés.
Míg korunk vámpírsága a fejlődés, a tökéletesedés felé nyitott virtuális ajtót (egyfajta perverz szemszögből, persze), Jinks regényében a vámpírság épp a maradandóság, a megváltoztathatatlan metaforájává válik. A vámpírharapás nem tesz szebbé, nem fiatalít meg, nem tesz szexivé, nem ajándékoz meg olyan képességekkel és lehetőségekkel, amelyekkel sikeressé válhatsz a társadalomban - sőt, még csak meg sem gyógyít (márpedig az alapdoktrína a vámpírirodalomban, hogy a vérszívó szuper gyorsan regenerálódik, és immunis az emberi betegségekre). És innentől kezdve Jinks regénye kedves paródia és gegparádé: mert ugye, gondoljunk csak bele, mekkora szívás, ha öregasszonyként harap meg egy vámpír, és örök életedre nem csak ráncos és ronda, de ráadásul még derékfájós, nehezen lépcsőző lény válik belőled, akit gyakorlatilag semmi más nem érdekel, mint a kötögetés (az viszont legalább jól megy, köszönhetően a hosszú gyakorlatnak)?
Jinks nem aknázza ki a szubverzióban rejlő lehetőségeket, és a cselekmény sem túl izmos, ám ennek ellenére kellemes írás a nem szokványos történeteket kedvelő - elsősorban tinédzser korú - olvasók számára. A vámpír a huszonegyedik században: a meg nem értett kamasz, aki mindig más, mint a többiek. Van, aki éppen ezért a menő módon mások csapatához szeretne tartozni (Bella-szindróma), és képes ezért feladni saját életét is. És van, aki azt szeretné elhinni, hogy egy lúzer vámpír is lehet hős (Nina és társai), amolyan mindennapi, földhözragadt módon, és neki is kijár a szerelem, ami nem biztos, hogy olyan mindent elsöprő, mint Bella és Edward románca, de sokkal emberibb. Mert a lúzer vámpír maga az ember, aki vágyik mássá lenni, de ismeri és elfogadja saját korlátait, és megpróbál belőlük erényt kovácsolni - mint Jinks, aki nem egy Stephenie Meyer, de szerencsére nem is próbál az lenni.
Catherine Jinks: Nina és az Anonim Vámpírok Klubja. Ford. Mallász Rita. Athenaeum, 2010
