Pierre Subleyras (1699-1749), A nyereg, 1730-as évek eleje,
olajvászon, 30,5x24,5 cm, Hermitage, Szentpétervár
[forrás: hermitagemuseum.org]
Bódi Katalin
La Fontaine Vénusza
Sokszor érzem azt irodalmi szövegek elemzésekor, hogy kudarcot vallok végül, mert azok a dolgok, amiket el akarok mondani vagy le akarok írni róluk, sokszor nem hierarchikusan függenek össze, hanem egymás mellé rendeltek és az összefüggések hálójának lineárissá rendezése elképzelhetetlen. Végül úgy oldom meg, hogy nem oldom meg, ezt a szorongásomat végül valamilyen formában, jobb híján magamban rögzítem, vagy csak illuzórikusan, amikor végül kiválasztok egy perspektívát, ami mentén mégiscsak elrendezhető valahogy a szövegről való beszéd. Ezeknek a szövegrétegeknek az egyidejűségét a lehető legegyszerűbb módon teszik érzékelhetővé a reneszánsztól a 19. századig ívelő időszak narratív-figuratív festményei, amelyek a befogadás hosszú pillanatába egy jellemzően közismert történet egyetlen pontját helyezik, s így szükségképpen felidézik az előttiséget és az utániságot is. A közismert bibliai és mitológiai történetek ezeken a festményeken nemcsak a címmel, hanem könnyen azonosítható ikonográfiai elemekkel segítik a felismerést és az értelmezést, de rendkívüli módon megnehezítik a rétegek hálózatszerűségének valamiféle lineáris leírását. Ugyanakkor bizonyosan kialakul s lezajlik az első pillantásban valamiféle performatív hatás, ami még megelőzi a jelentéskeresés időben hosszasabb folyamatát, csak utólag már nehéz felidézni annak a pillanatnak a dinamizmusát, azt a villanást a gyomorban, amit a meglepetés okoz.
Pierre Subleyras festménye azért nagyon agyafúrt, mert bár egy irodalmi szöveg illusztrációjaként készült, a látványnak olyan erős az a bizonyos performatív hatása, hogy alig-alig enged tovább a történet kibontása felé, amely pedig a klasszikus francia irodalom büszkeségének, La Fontaine-nek az egyik meséje. (Pontosabban egyik libertinus meséje, mert ami a magyar köztudatban meséiként ismertek, mint például A róka és a gólya vagy A tücsök és a hangya, azok egészen pontosan a fabulái, s teljesen jellemző módon előbbieket máig nem fordították magyarra, de a köztudat általában sem vesz tudomást frivol történeteiről.)
A képre először pillantva (jól megjegyeztem azt a pillanatot) azt hittem, pontosabban azt láttam, hogy a festő egy Vénusz-tárgyú képet fest. Mert hát Vénusz ebben a korszakban még bizonyosan az akt tárgya és szinonimája, az égi, de főleg a földi szerelemnek a megjelenítője. Erre utalnak a képen az ikonográfiai elemek is, a női testet egyszerre elfedő és megmutató lepel (ami valójában az asszony alsóruhája), a kitárulkozó, de a kép nézője irányába a szemérmet mégis fedésben tartó könnyed mozdulat. A műtermi környezet és a festő figyelmes tekintete az ecsetvonások nyomán készülő festménnyel a Pygmalion-mítoszhoz közelítik a látványt, s mintha az alkotásban mindig jelenlévő teremtés maszkulin hatalmát is kiemelnék. Közhelyes allegóriája lehet mindezzel együtt a női test eltárgyiasulásának is, amelynek birtoklása a vágy középpontjába kerül, persze most már kérdés az is, hány pillanat telt már el a képpel való találkozás elejétől. Itt érdemes La Fontaine-t elolvasnunk, aki szokás szerint zseniális történetet teremt, de ebben a mesegyűjteményében jellemzően emberszereplőkkel dolgozik s elhagyja a tanulságot, pontosabban átruházza az olvasóra. A történet szerint a feleségére féltékeny festő egy szamarat fest felesége köldöke alá, amit az érkező szerető, aki szintúgy festő, „ki tudja, hogyan", elmaszatol, majd a következő (festő-szerető) visszafesti, ám mivel megcsalja emlékezete, egy nyerget is fest a szamár hátára, ami a hazatérő férj számára annak bizonyítéka, hogy „szamarat csináltak belőle". (A francia szövegben valójában a nyereg szó adja a játék lehetőségét, amivel a festő azt ismeri fel, és nevezi meg a szójátékban, hogy tökfilkóvá tették, vagy, szó szerint fordítva, „felnyergelték".)
Így tehát a festmény, úgy tűnik, hogy rászorul a szövegre, mintha annak egyszerű illusztrációjává redukálódna, ám éppen ezért próbáljuk úgy nézni, hogy képként hogyan mesélheti el másként ugyanazt a történetet, mint a szöveg, így nem szükségszerű annak alárendelni, bár függetleníteni sem kell attól feltétlenül. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a festménynek létezik egy másik változata is, ami hasonló méretű, ám magántulajdonban van, s ha megvizsgáljuk a két képet, az azonosságok és az eltérések izgalmas játékra hívhatnak. Mindkét képen jól látható helyen, az asszonytól balra, illetve jobbra látható egy festőállvány, amely a műhelyt mint környezetet illusztrálja, azonban a rajtuk megtámasztott képek az állványok tetejét látványában vízszintesen elmetszik. Azok így egyszerű, fából készített fűrészbaknak tűnnek oldalnézetből, ami viszont az asszony ölére festett négylábút idézi fel hátsó nézetben, ez tehát már érthetővé teszi, hogy a festő miért is egy szamár képével próbálta távol tartani a szeretőket. A szamár megnevezésére használt szó [baudet] másik jelentése ráadásul mi más is lehetne, mint fűrészbak, a festő előtt, a padlón látható rajz viszont mindkét képen egyértelműen az állatot mutatja.
[Forrás: www.wga.hu]
A magántulajdonban lévő változaton ez a bizonyos festőállvány egy téglalap alakú táblaképet támaszt, aminek rendkívül különös a struktúrája, elmosódottan, de mégis pontosan kivehetően egy oldalra forduló férfi félprofil jellegű portréja látható rajta, aki természetesen a combjait a festő felé szétnyitó nőt nézi, ráadásul nevetve. A műhelybe jobbról beeső fény miatt részben árnyékos a festmény, s az éles fény-árnyék tengely vonalát továbbvezetve, ami a portrén látható alak szeme alatt halad lefelé, éppen a meztelen ágyékhoz érkezünk - a mesében szereplő festő szempontjából is logikusan, hiszen úgy állítja be a modell testét, ami most a vásznat helyettesíti, hogy a fény megfelelően világítsa meg. A pétervári változaton a festőállvány és az általa megtámasztott festmény balra van, de nem mutat kivehető alakot, az asszonytól jobbra viszont ezúttal egy ovális kép látható, amelyen egy virágcsendélet körvonalai vehetők ki. Tehát amíg a magántulajdonban lévő változat a tekintetet vezeti, addig a pétervári képen az ovális virágcsendélet az teszi allegorikusan láthatóvá, amit csak a festő lát valójában, vagyis a női szemérmet.
Van valami sajátos humora ennek a két festménynek annak köszönhetően, hogy Subleyras, a festő szó szerint próbálja meg elképzelni La Fontaine meséjét, azt, hogy a festő férj hogyan fest vélhetőleg egy szamárfeneket felesége ölére, és éppen ezáltal teszi nyilvánvalóvá, hogy a szövegben szó sincs erkölcsi tanításról, ami akár a csalfa feleség, akár a féltékeny férj elleni didaxis lenne. A szamárhátsó felfestésének egyik pillanatát látjuk a képen, s az egyszerre szemérmes, fehér ingjét a mellén összeszorító, és egyszerre szemérmetlenül kitárulkozó, mert a festéshez a combjait szétnyitó asszony szépsége végeredményben mintha háttérbe szorítaná a moralizálást, mert a férfiak vágyát érveli meg. Akárcsak Tintoretto Vulcanus meglepi Marsot és Vénuszt című, csaknem kétszáz évvel korábbi festményén, amelyen Vulcanus az ágyra félig feltérdelve a házasságtörő Vénusz meztelenségét leplezi le, az ugató kiskutya pedig az ágy alatt sisakkal a fején (!) rejtőző Marsot, ám a háttérben látható tükör a férjet már mindkét térdével az ágyon támaszkodva, vagyis négykézláb, Vénusz gyönyörű teste fölé magasodva mutatja hátulról. A házasságtörés allegóriája tehát a tükörképpel szertefoszlik, hogy átadja a helyét a bizonyos első pillanat élményének, a női test szépsége utáni vágyakozásnak.
Hogy Daniel Arasse művészettörténész keresetlen szavait idézzem, amit egy isteni üdvözlet-tárgyú festményhez fűzött: „nekem leesik tőle az állam".
Le bât (Contes, livre III., 1671)
Un peintre était, qui jaloux de sa femme,
Allant aux champs lui peignit un baudet
Sur le nombril, en guise de cachet.
Un sien confrère amoureux de la dame,
La va trouver et l'âne efface net;
Dieu sait comment; puis un autre en remet
Au même endroit, ainsi que l'on peut croire.
A celui-ci, par faute de mémoire,
Il mit un bât; l'autre n'en avait point.
L'époux revient, veut s'éclaircir du point.
Voyez, mon fils, dit la bonne commère,
L'âne est temoin de ma fidélité.
Diantre soit fait, dit l'époux en colère,
Et du témoin , et de qui l'a bâté.
A nyereg
Egy festő, aki feleségére igen féltékeny volt,
Mielőtt kiment a mezőre, festett egy szamarat [fűrészbakot]
Az asszony köldökére, pecsét formájában.
Egy festőtársa, aki szerelmes volt a feleségbe,
Meglepte az asszonyt, s a szamár egyszer csak elmosódott;
Isten tudja, hogyan; majd egy másik [festő] visszafestette
Ugyanoda, úgy, ahogy azt mindannyian elképzeljük,
De ez a másik, mivel nem jól emlékezett,
Nyerget is festett rá; pedig az első szamárnak az nem volt.
A férj hazaért, s tisztázni akarta a helyzetet.
Lássa, fiam, mondta a jóasszony,
A szamár hűségem tanúja.
Az ördögbe is, mondta dühösen a férj,
Az ördögbe a tanúval, s azzal, aki felnyergelte [a szamarat] [vagy: aki tökfilkóvá tette a férjet].
Még több La Fontaine: www.lafontaine.net
