Olvasónapló
Falusi Márton
A professzor felgyújtja könyvtárát
Ha idehaza nem volna kenyér és könyv, testestül-lelkestül kifordítana önmagamból, hogy fojtogatni kezdhessen a szorongás, mintha hosszú évekig tartó valóságos és szellemi világégést kellene tartalékok híján átvészelnem. Így érezném akkor is, ha szomszédaim helyén pékség és könyvtár üzemelne. Az még csak természetes, hogy a gyomorba szertefutó magyar idegbolyhokat a kenyérillat kisimítja, hiszen a nélkülözés szinapszisai nemzedékeket kötnek egymáshoz; na de mit keres a könyv ebben a zsigeri összefüggésben? Gyerekkorom döbbenetes felismerése volt, hogy az ínycsiklandó, nagymamáról nagymamára, cukrászdáról cukrászdára változatos színt és formát öltő sütemények mindegyike ugyanabból a néhány anyagból tevődik össze: tojásból, lisztből, cukorból. A tudás egyszerre varázstalanította a gasztronómiát, akárcsak a képzeletet Max Weber könyörtelen racionalizmusa. Persze csak a soron következő gyomorkordulásig, ami azóta is elkalauzol a konyhába, ahonnan visszhangzik.
Vajon miből készül a könyv? A könyvhöz nem a sejtek szükséglete visz, sőt, ha jobban belegondolunk, a könyv nem elégít ki semmiféle biológiai vagy társadalmi igényt. Ha ugyanis ezt tenné, antropológus és analitikus elméink réges-régen felállították volna képletét a hozzávalókból. Akinek a kortárs filozófia a kisujjában van, rögtön fújja is, hogy az a kulturális tekintély, amely korábban a könyvből fakadt, immár másvalamit illet, s az a tudás, amelyre korábban csakis a könyvből tehettünk szert, immár máshonnan egyszerűbben beszerezhető. Minek száradjon ránk a hónapokra bespájzolt kenyér, ha elég egy telefonhívás, hogy éjjel-nappal házhoz szállítsák a frissen sütött pizzát?
Nem véletlenül használom a könyv szót a logikusabban hangzó olvasás helyett. Soha nem olvastak még annyit az emberek, de soha nem is vettek ennyire ritkán könyvet a kezükbe, mint manapság. Ekkora tudáskincset még sohasem birtokolt az emberiség, ám ekkora értetlenséggel sem csukta be kivégzett könyveit, mint napjainkban. Igaz, hiába tudunk mi, emberek összességében egyre többet, ha egyenként egyre tudatlanabbak, tájékozatlanabbak vagyunk. Csak nem arról van szó, hogy a súgó-búgó internet a semmirekellők tompaságát sokszorozza, ám a könyv a valamire való elrendeltséggel szembesíti az egyént? S amíg az egyik tudásfajta bárgyúvá tesz és elandalít, addig a másik nem halmoz el ígéretekkel, de jókora erőfeszítései révén előkészít a boldogságra? A média arról győz meg, hogy mi mindannyian a mindentudás részesei vagyunk, a könyv arról, hogy én személy szerint még milyen keveset tudok.
Amint ezt papírra vetem, hallom is haladó gondolkodású barátaim ógását-mógását. A könyv többé nem töltheti be a személyiség és a közösség kialakulásában, működésében ugyanazt a szerepet, amit szüleink, nagyszüleink idején. Na de pontosan mire is utal a könyv? Miféle művelődéstörténeti és identitásbéli jelentésekre? Ismételjük a szavakat: könyv, könyvespolc, könyvborító, könyvsorozat, könyvajánló. Mintha saját szerveinket, végtagjainkat vennénk számba. Hozzánk nőttek e szóösszetételek: lelki összetételekké. S lám, folytassuk csak a sort: kézikönyv, könyvgerinc... Ezért költöztetjük hát elnyűtt, szigszalaggal toldott-foldott banános dobozokban lakásról lakásra őket, romolhatatlan egzotikus gyümölcsöket? Vagy lejárt volna a szavatosságuk? Hónapok óta ijedten bámulom a hajdani Custos-Zöld Könyvesbolt bezúzott kirakatát a Margit körúton. Az üzlet úgy jutott ebek és törések harmincadjára, mintha közelgő lávaömlés elől iszkoltak volna az eladók, csapot-papot hátrahagyva. Könyvek az üveg mögött, tíz-húsz évvel ezelőtti, értékes kiadványok, megsárgultan, felkunkorodó szegéllyel, a hézagokon becsurgó eső miatt laponként puffadva és púposodva. Egyedül a szerzők portréi fölött nem járt el az idő, azok a múlhatatlan jelenben öregszenek, kevésbé magasztos felejtésre ítélik őket a hétköznapok. A hajszálrepedések hálózata, akár egy folyami vízgyűjtőterület, egyre csak duzzasztja és szélesíti a függőlegesen kacskaringózó árkot, hogy az aztán öklömnyi, fejnyi nagyságú holtágakat vájjon széltében-hosszában. Belül azonban érintetlen e rések szabdalta vitrin. Egyetlen könyv sem hiányzik a megcsúfolt boltablakból. Mintha a hullát, amelyen könnyedén átlépünk, még kifosztani sem akarná senki.
Elias Canetti hátborzongató, groteszk szatírája, a Káprázat, mintegy nyolcvan esztendeje született, amikor a könyvek legalább akkora veszélyt jelentettek, mint amekkora esélyt adtak a világjobbító szándékoknak. Főhőse, Kien professzor páratlan könyvtárába visszavonultan él, és kutatja a sinológiát. Könyveihez bizarr viszony fűzi, jobban szereti őket, mint az embereket, és házvezetőnőjét is csupán azért veszi feleségül, mert megbízhatóan gondozza unikális gyűjteményét, amely iránt - együgyű teremtés lévén - igazán nem érdeklődik, s ezért féltékennyé sem teheti a szobatudóst. A történet voltaképpen Kien vesszőfutása, melynek során a vagyonára éhes ara, Therese rendszeresen elpáholja, majd kiebrudalja saját otthonából, hogy aztán az ismeretlen külvilágban egy Fischerke nevű puklis alvilági markecoló rengeteg pénzt csikarjon ki tőle, végül pedig az erőszakos házmester karmaiból pszichiáter testvérének kelljen megmentenie. A Káprázat abszurd tudatregény, valamennyi szereplőjének tudatát nyilvánvaló fantazmagóriák homályosítják el. Kient kizárólag a megcáfolhatatlan tudás érdekli, ennek forrásául szolgálnak könyvei, ám az azokon túli valóságot végzetesen és állandóan félreértelmezi. Ő Therese vágyait a testi kielégülésre és a jómódra még csak meg sem veti, olyannyira érzéketlen irántuk, ám könyvtárához beszédet intéz a feleséggel szembeni összefogás jegyében, mintha érző lényekhez folyamodna. Kien később azt hiszi, hogy könyveit nemcsak szellemileg, hanem a maguk fizikai valójában is „fejben tartja", ahonnét minden áldott este, lefekvés előtt, módszeresen kipakolja ideiglenes szállásain. Inkább félreérti Fischerke ármánykodásait, csak hogy a szélhámost szövetségesének fogadhassa fel a könyvek zálogháztól való megkíméléséhez; feleségét pedig halottnak, az ő áldozatának fantáziálja akkor is, amikor vele dulakodni vagy hosszabban szót váltani kényszerül. De Kiennel együtt mindenki önnön „káprázatának" foglya. Therese hatalmas vagyon után kutat a könyvek között, takarékkönyvet és kizsarolt örökségének hiányzó „nulláit" keresi, s a nyomasztóan középszerű hitvesi státustól a legképtelenebb történések ellenére sem tágít. Fischerke sakkvilágbajnoknak készül, s gyűjti a tőkét, hogy Amerikába utazzon; „barátnőjét" - pontosabban kitartóját - e célnak alárendelten futtatja, ismerőseit ezért veri át.
Az átverés a könyv központi szervezőelve. A szereplők hiú ábrándokat kergetnek, jótékony és veszedelmes tévhitek rabjai, miközben a másikat is be akarják csapni. Jellemző narratív technika, hogy bár a figurák tudatállapotán átszűrve értesül az olvasó az eseményekről, általában tisztában vagyunk az „igazsággal", s józan szemlélőként formálhatunk véleményt, az elbeszélő mégis gyakran elbizonytalanít bennünket, a külső nézőpont objektívjét beforgatja a káprázat lencséjébe, hogy aztán oldalakkal később ébredjünk rá: mi is megőrültünk. Olybá tűnik, hogy a képzelet átadta teremtő hatalmát a káprázatnak, a „fej", a szellem felsőbbségét pedig a „kar", az erőszak bitorolja. De ki uralja a pusztító virtualitást és agressziót? Nagy jelentősége van a verekedés motívumának is, szinte mindenkit üt-vág, csépel valaki. Akit ütnek, az viszont szótlanul tűri megaláztatásait, egyetlen fegyvert használ: megpróbál észrevétlennek mutatkozni. Ágy alá, paplan alá bújik, kémlelőnyílás mögé rejtőzik, vagy úgy határoz, hogy a fölényeskedő (az ő számára) egyszerűen „nem létezik" többé. Verbálisan viszont senki sem győzhető meg, az észérvek csak Kien tudományos munkásságában számítanak, amely azonban a valóságról nem vesz tudomást. Therese és Benedikt Pfaff, a házmester nem is beszélik Kien nyelvét, az okos és ravasz Fischerke, aki sakk-könyveket bifláz, imitálja a választékosságot, de ezt csupán arra fordítja, hogy félrevezesse környezetét, s mire túljár az alvilág eszén, őt is csapdába ejtik és agyonverik.
A könyvek identitásképzők ugyan, ám nem közösségépítők. Ugyanolyan virtuális káprázatot árasztó ópiátok, „tudatmódosítók", mint a mai médiavilág. Kien személyisége és világképe a könyvek hatására fejlődik ki, mégis roncsolt, antiszociális; nem véletlenül foglalkozik keletkutatással sem, hiszen a buddhizmus szolipszizmusa a külvilág tudatból való kirekesztését, a meditatív csöndet és a gondolatok belső irányítását tanítja. Therese identitását az határozza meg, hogy az újságok apróhirdetésein kívül semmit sem olvas, tudata így korlátolt, a férji és a feleségi kötelességek, elvárások közhelyeire csupaszodik, az ettől eltérő körülmények nem érik el ingerküszöbét. Fischerke műveletlen, de rendkívül intelligens, sakkjátszmákat ismer, nyelvet tanul (könyvekből!), eligazodik a hazugságok és tettetések útvesztőiben, mégis hiába kimondottan dörzsölt, hatalmas élettapasztalata ellenére „privát káprázata" fog ki rajta, monomániája okozza vesztét. Canetti olyan világot ábrázol, amelyben a könyvek nem alapítanak kultúrát, nem beavatnak, hanem elszigetelnek, nem inkluzívak, hanem exkluzívak - a kulturális közösséghez szükséges értelmezési keret hiányzik belőle; miként önkiteljesítő egyéniségek sincsenek, beszűkült tudatú, egymástól elzárkózó személyekbe botlunk csupán. Pedig a jóravaló potencialitás mindnyájukban tetten érhető: Therese dolgos háziasszony, aki egy „átlagos", odaadó férj oldalán nem állatiasodna el; a házmester, akinek agressziója halálba hajszolta családját, a „maga módján" érző szívű és szorgalmas; Fischerkéből tehetséges sakkozó válhatna, ha szörnyszülött testalkata és deviáns környezete nem gátolná ebben folyamatosan.
Kien is megbecsült tudós maradna, ha sosem lépné át könyvtárlakása küszöbét. Tudósalakja joggal emlékeztet bennünket Faustéra, mintha ő maga volna a megtestesült ellen-Faust. Mi hiányzik Kienből leginkább? Nem más, mint a kétely, az önreflexió (ahogyan a többi szereplőből is). Tudományos eredményeiben éppolyan kérlelhetetlenül magabiztos, mint a valóságról szerzett észleléseinek és következtetéseinek pontosságában. Föl sem merül benne, hogy hibázhat, tévedhet, bűnt követhet el. Mindenek felett álló eszménye, a műveltség, számára az egyetlen legitim tudásforma. Aki művelt, az sem kitűzött céljaiban, sem választott eszközeiben nem vonható kérdőre. Kien műveltsége azonban nem a közösségben gondolkodó humanistáé, hanem az egoista barbáré. Igen, a könyveknek élő szellem embere ugyanazt a fékevesztetten barbár és öncélúan gonosz személyiségtípust képviseli, mint a műveletlen, fizikai erejükben, véletlen szerencséjükben bízó ösztönlények: a feleség, a házmester, a bútorkereskedő (akihez Therese szívesen menekülne ura elől), vagy az alvilági figurák. Hogy miféle virtualitásban élnek, plasztikusan szemlélteti a vak csirkefogó esete. Ő hibátlanul elvégzi dicstelen feladatait, tudja, mikor dobnak érme helyett gombot koldulni kinyújtott kalapjába, s szebbnél szebb domborulatú nőkkel népesíti be azt a világot, amely valamikor a szeme világában tükröződött. A vak férfi buja káprázataival ellentétben azonban kudarcot vall a klasszikus európai műveltségeszmény, amely a pénz- és kéjsóvár mindennapi valóságba a megváltás lehetőségét oltja. Kien professzor nem váltja meg társait, nem emeli föl őket, hanem közéjük züllik. Mikor sorra vásárolja föl az elzálogosítandó könyveket, akkor sem nehéz sorsú embertársain, hanem könyveiken esik meg a szíve. Feleségét sem fogadja partnerül, Fischerke és Pfaff pedig alkalmi szövetségesei, semmire sem becsüli őket.
A náci könyv-máglyák és a kommunista könyv-zúzdák az ember-máglyákkal és ember-zúzdákkal együtt léteztek ugyan, a nyugati civilizáció mégis azt a keserű tapasztalatot vonta le - ami Canetti felszínes olvasójában is megfogalmazódhat -, hogy a XX. században a „költők és gondolkodók" dölyfös értékvilága hatolt be az észelvű hétköznapi valóságba, s okozta infernális pusztulását. De visszafogottabban is legalább annyit nyugtáznunk kellene, hogy a könyvek nem alkalmasak a nyugati gondolkodás humanizálására. Mintha ez a tévhit lenne az európai kultúra fátuma. Merész feltevés, minek is tagadjam, de talán nem rossz vért szülő üldözési mánia diktálja: a könyvek funkcióvesztése elsősorban egy tudásszociológiai fordulat következménye; a kibernetikai forradalom pedig úgyszintén nem ok, hanem okozat. A világ a könyvek által nem humanizálható, csakis a média által, mely a hierarchikus tudásból egyenértékű információ-kvantumokat állít elő, ezért a kiművelt emberfők helyett a jól informált üresfejűekből álló közösség a boldogabb, igaz, kevésbé szabad, de sokkal egyenlőbb. A „mediatizálás" mint eszme azért jutott hatalomra, mert békét és erőszakmentes társadalmat várunk tőle, olyat, amelyet nem bolygat meg, forgat fel a művészi tehetség, olyat, amelyben a fölényes szellem nem száguldozhat kedvére a lelki szerpentinek kanyarjaiban. A szellem hiába volna nyitott, mert társtalanságra, remeteségre ítélik. Kien csökönyös mizantróp, önmagát sújtja elszigeteltséggel, de magánya termékeny, alkotó természetű. Ma kétségbeesetté, önpusztítóvá, cinikussá torzul a kényszerűen száműzött, belső emigrációba vonuló szellemi ember. Jobb így, hiszen veszélyesen naiv eszméi, idejétmúlt pátosza, potenciális hatóereje bajt hozhat a megállapodott közösségre, amit jogászok, közgazdászok és informatikusok geometrikus (gyakorlati!) bölcsességgel kormányoznak.
Csakhogy mindez veszélyes káprázat. A könyv ugyanis formál, a képernyő viszont befolyásol. A könyv elképzeli és leképezi a valóságot, a képernyő képpontokra bontja és egyetlen szögből felvillantja, vagyis: „elkápráztatja". Személyiségformálás és manipuláció, rádöbbentés és indoktrináció között azok mossák el a határokat, akik manipulálni és indoktrinálni akarnak, ebben viszont a kiforrott és megdöbbenni kész, autonóm személyiségek akadályozzák őket.
De vajon Canetti parabolája csakugyan a könyvekre alapított humanista műveltségeszmény bukását ábrázolja? Kien „hermeneutikája" öncélú és hamis, könyvei nem valódi könyvek, mintha nem többé válna általuk, hanem manipulálná jelentésüket. Tudása harácsoló jellegű, bűnös tudás. Könyvtára a káprázatok birodalma. Jól alátámasztja mindezt a pszichiáter testvérének elmondott okfejtése, melyben a női nem történelmi romlottságáról perorált, nyilvánvalóan tévesen interpretálva nagy nyugati mítoszainkat. Kien olvasása nem valódi olvasás, inkább hasonlít napjaink médiavilágára, mintsem a klasszikus nyugati tudásgyarapításra; miként napjaink olvasási attitűdjei sem valódi olvasások általában, könyveink nem hamisítatlan könyvek. Nem a képzelet teremtményei, hanem a káprázat monstrumai.
Csakhogy nem a könyvek vallanak kudarcot, hanem olvasóik. Mára világosan látható, hogy az a nyugati civilizációs modell, amely a hatvanas évektől bontakozott ki, s amely a meredeken emelkedő életszínvonal, az egyetemesen érvényesülő, igazságos jogintézmények, a mindenkit mindenkivel összekapcsoló informatikai forradalom, a mindenkit mindenkivel szemben felszabadító emancipatorikus társadalmi fejlődéselv és a semleges hazátlanságban felszívódó határok ideológiáival váltotta fel a hagyományos humanista kultúrát - egyszerűen csődöt mondott.
Kien professzor végül felgyújtja könyvtárát Canetti 1935-ös keletkezésű könyvében - miként Shakespeare Prosperója is eltöri pálcáját. A tudós azzal tetézte bűnös önhittségét, hogy a könyveket vonta felelősségre az őt ért csapásokért. Európa kulturális válsága - mely a pénzügyi szférát a reáliáktól eloldó és a káprázatokban feloldó gazdasági krízis okozója - tetőfokára hágott életünkben. Rajtunk múlik, hogy könyveinket - tárgyi relikviákként - raktárak és könyvtárak polcain hagyjuk-e porosodni, vagy működésbe lendítjük személyiségünkben és közösségeinkben.
A könyveket semmi sem helyettesítheti a szellem országában, és helyettük semmi sem alapíthat hazát, ahol élhetünk.
Vajon miből készül a könyv? A könyvhöz nem a sejtek szükséglete visz, sőt, ha jobban belegondolunk, a könyv nem elégít ki semmiféle biológiai vagy társadalmi igényt. Ha ugyanis ezt tenné, antropológus és analitikus elméink réges-régen felállították volna képletét a hozzávalókból. Akinek a kortárs filozófia a kisujjában van, rögtön fújja is, hogy az a kulturális tekintély, amely korábban a könyvből fakadt, immár másvalamit illet, s az a tudás, amelyre korábban csakis a könyvből tehettünk szert, immár máshonnan egyszerűbben beszerezhető. Minek száradjon ránk a hónapokra bespájzolt kenyér, ha elég egy telefonhívás, hogy éjjel-nappal házhoz szállítsák a frissen sütött pizzát?
Nem véletlenül használom a könyv szót a logikusabban hangzó olvasás helyett. Soha nem olvastak még annyit az emberek, de soha nem is vettek ennyire ritkán könyvet a kezükbe, mint manapság. Ekkora tudáskincset még sohasem birtokolt az emberiség, ám ekkora értetlenséggel sem csukta be kivégzett könyveit, mint napjainkban. Igaz, hiába tudunk mi, emberek összességében egyre többet, ha egyenként egyre tudatlanabbak, tájékozatlanabbak vagyunk. Csak nem arról van szó, hogy a súgó-búgó internet a semmirekellők tompaságát sokszorozza, ám a könyv a valamire való elrendeltséggel szembesíti az egyént? S amíg az egyik tudásfajta bárgyúvá tesz és elandalít, addig a másik nem halmoz el ígéretekkel, de jókora erőfeszítései révén előkészít a boldogságra? A média arról győz meg, hogy mi mindannyian a mindentudás részesei vagyunk, a könyv arról, hogy én személy szerint még milyen keveset tudok.
Amint ezt papírra vetem, hallom is haladó gondolkodású barátaim ógását-mógását. A könyv többé nem töltheti be a személyiség és a közösség kialakulásában, működésében ugyanazt a szerepet, amit szüleink, nagyszüleink idején. Na de pontosan mire is utal a könyv? Miféle művelődéstörténeti és identitásbéli jelentésekre? Ismételjük a szavakat: könyv, könyvespolc, könyvborító, könyvsorozat, könyvajánló. Mintha saját szerveinket, végtagjainkat vennénk számba. Hozzánk nőttek e szóösszetételek: lelki összetételekké. S lám, folytassuk csak a sort: kézikönyv, könyvgerinc... Ezért költöztetjük hát elnyűtt, szigszalaggal toldott-foldott banános dobozokban lakásról lakásra őket, romolhatatlan egzotikus gyümölcsöket? Vagy lejárt volna a szavatosságuk? Hónapok óta ijedten bámulom a hajdani Custos-Zöld Könyvesbolt bezúzott kirakatát a Margit körúton. Az üzlet úgy jutott ebek és törések harmincadjára, mintha közelgő lávaömlés elől iszkoltak volna az eladók, csapot-papot hátrahagyva. Könyvek az üveg mögött, tíz-húsz évvel ezelőtti, értékes kiadványok, megsárgultan, felkunkorodó szegéllyel, a hézagokon becsurgó eső miatt laponként puffadva és púposodva. Egyedül a szerzők portréi fölött nem járt el az idő, azok a múlhatatlan jelenben öregszenek, kevésbé magasztos felejtésre ítélik őket a hétköznapok. A hajszálrepedések hálózata, akár egy folyami vízgyűjtőterület, egyre csak duzzasztja és szélesíti a függőlegesen kacskaringózó árkot, hogy az aztán öklömnyi, fejnyi nagyságú holtágakat vájjon széltében-hosszában. Belül azonban érintetlen e rések szabdalta vitrin. Egyetlen könyv sem hiányzik a megcsúfolt boltablakból. Mintha a hullát, amelyen könnyedén átlépünk, még kifosztani sem akarná senki.
Elias Canetti hátborzongató, groteszk szatírája, a Káprázat, mintegy nyolcvan esztendeje született, amikor a könyvek legalább akkora veszélyt jelentettek, mint amekkora esélyt adtak a világjobbító szándékoknak. Főhőse, Kien professzor páratlan könyvtárába visszavonultan él, és kutatja a sinológiát. Könyveihez bizarr viszony fűzi, jobban szereti őket, mint az embereket, és házvezetőnőjét is csupán azért veszi feleségül, mert megbízhatóan gondozza unikális gyűjteményét, amely iránt - együgyű teremtés lévén - igazán nem érdeklődik, s ezért féltékennyé sem teheti a szobatudóst. A történet voltaképpen Kien vesszőfutása, melynek során a vagyonára éhes ara, Therese rendszeresen elpáholja, majd kiebrudalja saját otthonából, hogy aztán az ismeretlen külvilágban egy Fischerke nevű puklis alvilági markecoló rengeteg pénzt csikarjon ki tőle, végül pedig az erőszakos házmester karmaiból pszichiáter testvérének kelljen megmentenie. A Káprázat abszurd tudatregény, valamennyi szereplőjének tudatát nyilvánvaló fantazmagóriák homályosítják el. Kient kizárólag a megcáfolhatatlan tudás érdekli, ennek forrásául szolgálnak könyvei, ám az azokon túli valóságot végzetesen és állandóan félreértelmezi. Ő Therese vágyait a testi kielégülésre és a jómódra még csak meg sem veti, olyannyira érzéketlen irántuk, ám könyvtárához beszédet intéz a feleséggel szembeni összefogás jegyében, mintha érző lényekhez folyamodna. Kien később azt hiszi, hogy könyveit nemcsak szellemileg, hanem a maguk fizikai valójában is „fejben tartja", ahonnét minden áldott este, lefekvés előtt, módszeresen kipakolja ideiglenes szállásain. Inkább félreérti Fischerke ármánykodásait, csak hogy a szélhámost szövetségesének fogadhassa fel a könyvek zálogháztól való megkíméléséhez; feleségét pedig halottnak, az ő áldozatának fantáziálja akkor is, amikor vele dulakodni vagy hosszabban szót váltani kényszerül. De Kiennel együtt mindenki önnön „káprázatának" foglya. Therese hatalmas vagyon után kutat a könyvek között, takarékkönyvet és kizsarolt örökségének hiányzó „nulláit" keresi, s a nyomasztóan középszerű hitvesi státustól a legképtelenebb történések ellenére sem tágít. Fischerke sakkvilágbajnoknak készül, s gyűjti a tőkét, hogy Amerikába utazzon; „barátnőjét" - pontosabban kitartóját - e célnak alárendelten futtatja, ismerőseit ezért veri át.
Az átverés a könyv központi szervezőelve. A szereplők hiú ábrándokat kergetnek, jótékony és veszedelmes tévhitek rabjai, miközben a másikat is be akarják csapni. Jellemző narratív technika, hogy bár a figurák tudatállapotán átszűrve értesül az olvasó az eseményekről, általában tisztában vagyunk az „igazsággal", s józan szemlélőként formálhatunk véleményt, az elbeszélő mégis gyakran elbizonytalanít bennünket, a külső nézőpont objektívjét beforgatja a káprázat lencséjébe, hogy aztán oldalakkal később ébredjünk rá: mi is megőrültünk. Olybá tűnik, hogy a képzelet átadta teremtő hatalmát a káprázatnak, a „fej", a szellem felsőbbségét pedig a „kar", az erőszak bitorolja. De ki uralja a pusztító virtualitást és agressziót? Nagy jelentősége van a verekedés motívumának is, szinte mindenkit üt-vág, csépel valaki. Akit ütnek, az viszont szótlanul tűri megaláztatásait, egyetlen fegyvert használ: megpróbál észrevétlennek mutatkozni. Ágy alá, paplan alá bújik, kémlelőnyílás mögé rejtőzik, vagy úgy határoz, hogy a fölényeskedő (az ő számára) egyszerűen „nem létezik" többé. Verbálisan viszont senki sem győzhető meg, az észérvek csak Kien tudományos munkásságában számítanak, amely azonban a valóságról nem vesz tudomást. Therese és Benedikt Pfaff, a házmester nem is beszélik Kien nyelvét, az okos és ravasz Fischerke, aki sakk-könyveket bifláz, imitálja a választékosságot, de ezt csupán arra fordítja, hogy félrevezesse környezetét, s mire túljár az alvilág eszén, őt is csapdába ejtik és agyonverik.
A könyvek identitásképzők ugyan, ám nem közösségépítők. Ugyanolyan virtuális káprázatot árasztó ópiátok, „tudatmódosítók", mint a mai médiavilág. Kien személyisége és világképe a könyvek hatására fejlődik ki, mégis roncsolt, antiszociális; nem véletlenül foglalkozik keletkutatással sem, hiszen a buddhizmus szolipszizmusa a külvilág tudatból való kirekesztését, a meditatív csöndet és a gondolatok belső irányítását tanítja. Therese identitását az határozza meg, hogy az újságok apróhirdetésein kívül semmit sem olvas, tudata így korlátolt, a férji és a feleségi kötelességek, elvárások közhelyeire csupaszodik, az ettől eltérő körülmények nem érik el ingerküszöbét. Fischerke műveletlen, de rendkívül intelligens, sakkjátszmákat ismer, nyelvet tanul (könyvekből!), eligazodik a hazugságok és tettetések útvesztőiben, mégis hiába kimondottan dörzsölt, hatalmas élettapasztalata ellenére „privát káprázata" fog ki rajta, monomániája okozza vesztét. Canetti olyan világot ábrázol, amelyben a könyvek nem alapítanak kultúrát, nem beavatnak, hanem elszigetelnek, nem inkluzívak, hanem exkluzívak - a kulturális közösséghez szükséges értelmezési keret hiányzik belőle; miként önkiteljesítő egyéniségek sincsenek, beszűkült tudatú, egymástól elzárkózó személyekbe botlunk csupán. Pedig a jóravaló potencialitás mindnyájukban tetten érhető: Therese dolgos háziasszony, aki egy „átlagos", odaadó férj oldalán nem állatiasodna el; a házmester, akinek agressziója halálba hajszolta családját, a „maga módján" érző szívű és szorgalmas; Fischerkéből tehetséges sakkozó válhatna, ha szörnyszülött testalkata és deviáns környezete nem gátolná ebben folyamatosan.
Kien is megbecsült tudós maradna, ha sosem lépné át könyvtárlakása küszöbét. Tudósalakja joggal emlékeztet bennünket Faustéra, mintha ő maga volna a megtestesült ellen-Faust. Mi hiányzik Kienből leginkább? Nem más, mint a kétely, az önreflexió (ahogyan a többi szereplőből is). Tudományos eredményeiben éppolyan kérlelhetetlenül magabiztos, mint a valóságról szerzett észleléseinek és következtetéseinek pontosságában. Föl sem merül benne, hogy hibázhat, tévedhet, bűnt követhet el. Mindenek felett álló eszménye, a műveltség, számára az egyetlen legitim tudásforma. Aki művelt, az sem kitűzött céljaiban, sem választott eszközeiben nem vonható kérdőre. Kien műveltsége azonban nem a közösségben gondolkodó humanistáé, hanem az egoista barbáré. Igen, a könyveknek élő szellem embere ugyanazt a fékevesztetten barbár és öncélúan gonosz személyiségtípust képviseli, mint a műveletlen, fizikai erejükben, véletlen szerencséjükben bízó ösztönlények: a feleség, a házmester, a bútorkereskedő (akihez Therese szívesen menekülne ura elől), vagy az alvilági figurák. Hogy miféle virtualitásban élnek, plasztikusan szemlélteti a vak csirkefogó esete. Ő hibátlanul elvégzi dicstelen feladatait, tudja, mikor dobnak érme helyett gombot koldulni kinyújtott kalapjába, s szebbnél szebb domborulatú nőkkel népesíti be azt a világot, amely valamikor a szeme világában tükröződött. A vak férfi buja káprázataival ellentétben azonban kudarcot vall a klasszikus európai műveltségeszmény, amely a pénz- és kéjsóvár mindennapi valóságba a megváltás lehetőségét oltja. Kien professzor nem váltja meg társait, nem emeli föl őket, hanem közéjük züllik. Mikor sorra vásárolja föl az elzálogosítandó könyveket, akkor sem nehéz sorsú embertársain, hanem könyveiken esik meg a szíve. Feleségét sem fogadja partnerül, Fischerke és Pfaff pedig alkalmi szövetségesei, semmire sem becsüli őket.
A náci könyv-máglyák és a kommunista könyv-zúzdák az ember-máglyákkal és ember-zúzdákkal együtt léteztek ugyan, a nyugati civilizáció mégis azt a keserű tapasztalatot vonta le - ami Canetti felszínes olvasójában is megfogalmazódhat -, hogy a XX. században a „költők és gondolkodók" dölyfös értékvilága hatolt be az észelvű hétköznapi valóságba, s okozta infernális pusztulását. De visszafogottabban is legalább annyit nyugtáznunk kellene, hogy a könyvek nem alkalmasak a nyugati gondolkodás humanizálására. Mintha ez a tévhit lenne az európai kultúra fátuma. Merész feltevés, minek is tagadjam, de talán nem rossz vért szülő üldözési mánia diktálja: a könyvek funkcióvesztése elsősorban egy tudásszociológiai fordulat következménye; a kibernetikai forradalom pedig úgyszintén nem ok, hanem okozat. A világ a könyvek által nem humanizálható, csakis a média által, mely a hierarchikus tudásból egyenértékű információ-kvantumokat állít elő, ezért a kiművelt emberfők helyett a jól informált üresfejűekből álló közösség a boldogabb, igaz, kevésbé szabad, de sokkal egyenlőbb. A „mediatizálás" mint eszme azért jutott hatalomra, mert békét és erőszakmentes társadalmat várunk tőle, olyat, amelyet nem bolygat meg, forgat fel a művészi tehetség, olyat, amelyben a fölényes szellem nem száguldozhat kedvére a lelki szerpentinek kanyarjaiban. A szellem hiába volna nyitott, mert társtalanságra, remeteségre ítélik. Kien csökönyös mizantróp, önmagát sújtja elszigeteltséggel, de magánya termékeny, alkotó természetű. Ma kétségbeesetté, önpusztítóvá, cinikussá torzul a kényszerűen száműzött, belső emigrációba vonuló szellemi ember. Jobb így, hiszen veszélyesen naiv eszméi, idejétmúlt pátosza, potenciális hatóereje bajt hozhat a megállapodott közösségre, amit jogászok, közgazdászok és informatikusok geometrikus (gyakorlati!) bölcsességgel kormányoznak.
Csakhogy mindez veszélyes káprázat. A könyv ugyanis formál, a képernyő viszont befolyásol. A könyv elképzeli és leképezi a valóságot, a képernyő képpontokra bontja és egyetlen szögből felvillantja, vagyis: „elkápráztatja". Személyiségformálás és manipuláció, rádöbbentés és indoktrináció között azok mossák el a határokat, akik manipulálni és indoktrinálni akarnak, ebben viszont a kiforrott és megdöbbenni kész, autonóm személyiségek akadályozzák őket.
De vajon Canetti parabolája csakugyan a könyvekre alapított humanista műveltségeszmény bukását ábrázolja? Kien „hermeneutikája" öncélú és hamis, könyvei nem valódi könyvek, mintha nem többé válna általuk, hanem manipulálná jelentésüket. Tudása harácsoló jellegű, bűnös tudás. Könyvtára a káprázatok birodalma. Jól alátámasztja mindezt a pszichiáter testvérének elmondott okfejtése, melyben a női nem történelmi romlottságáról perorált, nyilvánvalóan tévesen interpretálva nagy nyugati mítoszainkat. Kien olvasása nem valódi olvasás, inkább hasonlít napjaink médiavilágára, mintsem a klasszikus nyugati tudásgyarapításra; miként napjaink olvasási attitűdjei sem valódi olvasások általában, könyveink nem hamisítatlan könyvek. Nem a képzelet teremtményei, hanem a káprázat monstrumai.
Csakhogy nem a könyvek vallanak kudarcot, hanem olvasóik. Mára világosan látható, hogy az a nyugati civilizációs modell, amely a hatvanas évektől bontakozott ki, s amely a meredeken emelkedő életszínvonal, az egyetemesen érvényesülő, igazságos jogintézmények, a mindenkit mindenkivel összekapcsoló informatikai forradalom, a mindenkit mindenkivel szemben felszabadító emancipatorikus társadalmi fejlődéselv és a semleges hazátlanságban felszívódó határok ideológiáival váltotta fel a hagyományos humanista kultúrát - egyszerűen csődöt mondott.
Kien professzor végül felgyújtja könyvtárát Canetti 1935-ös keletkezésű könyvében - miként Shakespeare Prosperója is eltöri pálcáját. A tudós azzal tetézte bűnös önhittségét, hogy a könyveket vonta felelősségre az őt ért csapásokért. Európa kulturális válsága - mely a pénzügyi szférát a reáliáktól eloldó és a káprázatokban feloldó gazdasági krízis okozója - tetőfokára hágott életünkben. Rajtunk múlik, hogy könyveinket - tárgyi relikviákként - raktárak és könyvtárak polcain hagyjuk-e porosodni, vagy működésbe lendítjük személyiségünkben és közösségeinkben.
A könyveket semmi sem helyettesítheti a szellem országában, és helyettük semmi sem alapíthat hazát, ahol élhetünk.
Elias Canetti: Káprázat. Ford.: Sárközy Elga. Európa, Budapest, 2006, cop. 1973
2009. március 14.
