Olvasónapló
Lovász Andrea
A kutya, akit Claude-nak hívnak
Kutyusnak, kiskutyának, s ráadásul dundinak is lenni - ez az igazán übercukiság! Az első kötet borítóján levő szöveg tanúsága szerint tévedés kizárva: ezek „vicces és izgalmas történetek egy szellemes, fiatal szerzőtől". Főhősünkről (eddig két kötetben, három kalandban - de hamarosan jön a folytatás) ráadásul mindjárt a második oldalon kiderül, hogy „micisapkát és csinos, piros pulcsit hord". Az angol beret persze sokkal kevésbé (cica)micis és a lovely sem annyira csini, de a kezdeti ellenérzés gyorsan tovatűnik, mindjárt a gazdi Suvikszcipő-házaspár és a legjobb barát, Bolyhos Zokni uraság megjelenésekor: ők ugyanis egyrészt az ismerős realitás, másrészt a meseiség irányába fordítják az olvasók figyelmét.
Claude egy pure-blooded angol figura. Úrnak csak annyira nevezhető, mint amennyire úri a miliő, amelyben megjelenik: az illusztráció tanúsága szerint valamikor az 50-es, 60-as évek szolid középosztályának köreiben forgolódunk (ó, a hölgyek, sőt még a dolgozó hölgyek is, nyáron is, kizárólag kesztyűben indultak el otthonról) - a retro abszolút siker itt is: a gyerekolvasónak földönkívülien furcsa ez a piknikezős, pikírten angol, teázgatós, sütizős világ, nekünk összekacsintás meg nosztalgia.
Az angol abszurd humorból kinőve Claude csupa csetlés-botlás kellene, legyen, de a történetekben valódi akcióhős, aki elkapja és átveszi és feltalálja és eljátssza és meggyógyítja, legyőzi és megtalálja. A kalandok pedig gyerekirodalomhoz illően érdekesek, mind-mind gyerekálom: elkapni a tolvajt, átvenni érte a polgármestertől a kitüntetést, feltalálni egy mentőautót zseblámpából és görkorcsolyából, álruhába bújni, meggyógyítani a rejtélyes kórban szenvedőket, legyőzni egy cápát, megtalálni a kalózok kincsét. Közben pedig megmarad kutyának, és ebbéli minőségéből adódóan sikerül megoldania az egyes szituációkat: (az emberi társadalomba, viselkedéskultúrába történő) asszimilációs törekvései ellenére is alapvetően kutya marad, mert hiába tekeri magára ragasztószalaggal a gazdija alsógatyáját, őt tettre a velős csontos szendvics sarkallja, és néha ki is húzza a csávából. Mikor az első kötetben a micisapkája alól előhúzott „vészhelyzet esetére odarejtett" banánnal méri meg a betegek lázát, még csak sejtjük és titkon reméljük, hogy ki ő, aztán mikor ez a motívum még kétszer ismétlődik, ráadásul harmadjára ismét egy „vészhelyzetre tartogatott" velős csontos szendviccsel, és a tizenegyóraira rendszeresen elfogyasztott gyümölcsös pitéről és teáról is értesülünk, akkor már tudjuk: Claude bizony Paddington, az elhíresült medve alteregója. És ez a tény nemcsak a szöveg befogadásának kulcsát adja meg, hanem meg is magyarázza a sorozat sikerét: ez a gyerekirodalmi (immár) archetípus éppen azért szerethető, mert esetlensége, oda nem illősége miatt is mindig győztesen és - ez talán még fontosabb - derűsen keveredik ki a leglehetetlenebb helyzetekből is. De hát (filmen is) láttunk már ilyet: Claude másik nagy rokona, honfitársa Mr Bean: nemcsak a hurcolt kabala-társban, de a leleményes ügyködésben is ráismerhetünk.
A piros-fehér-fekete, a legapróbb részletekig menően informatív illusztrációkban továbbrajzolódik a történet, pontosabban az a háttértörténet, ami a Claude-sztorik teljes megértéséhez kell, ti. a csupa típus-figura és konform életkék között lehet Claude igazi hős. Az emberek ugyanis itt, szövegben és képben egyaránt mindig ironikusan ábrázolódnak - többnyire rátartiak, tehetetlenek, süketek és vakok a különbözőségre, kicsit mindannyian idióták, no. A kutyaperspektívából láttatott, Claude gazdag „pofakifejezéseiből" is leolvasható felnőttvilág számunkra feszengően kínos, de a gyerekolvasónak elsősorban vicces. Így sikerül Claude-nak minden cukiságra predesztináló attribútuma ellenére jópofának lenni.
Alex T. Smith: Claude a városban, Claude nyaral. Ford.: Totth Benedek; a szerző illusztrációival, Manó Könyvek, 2011
Claude egy pure-blooded angol figura. Úrnak csak annyira nevezhető, mint amennyire úri a miliő, amelyben megjelenik: az illusztráció tanúsága szerint valamikor az 50-es, 60-as évek szolid középosztályának köreiben forgolódunk (ó, a hölgyek, sőt még a dolgozó hölgyek is, nyáron is, kizárólag kesztyűben indultak el otthonról) - a retro abszolút siker itt is: a gyerekolvasónak földönkívülien furcsa ez a piknikezős, pikírten angol, teázgatós, sütizős világ, nekünk összekacsintás meg nosztalgia.
Az angol abszurd humorból kinőve Claude csupa csetlés-botlás kellene, legyen, de a történetekben valódi akcióhős, aki elkapja és átveszi és feltalálja és eljátssza és meggyógyítja, legyőzi és megtalálja. A kalandok pedig gyerekirodalomhoz illően érdekesek, mind-mind gyerekálom: elkapni a tolvajt, átvenni érte a polgármestertől a kitüntetést, feltalálni egy mentőautót zseblámpából és görkorcsolyából, álruhába bújni, meggyógyítani a rejtélyes kórban szenvedőket, legyőzni egy cápát, megtalálni a kalózok kincsét. Közben pedig megmarad kutyának, és ebbéli minőségéből adódóan sikerül megoldania az egyes szituációkat: (az emberi társadalomba, viselkedéskultúrába történő) asszimilációs törekvései ellenére is alapvetően kutya marad, mert hiába tekeri magára ragasztószalaggal a gazdija alsógatyáját, őt tettre a velős csontos szendvics sarkallja, és néha ki is húzza a csávából. Mikor az első kötetben a micisapkája alól előhúzott „vészhelyzet esetére odarejtett" banánnal méri meg a betegek lázát, még csak sejtjük és titkon reméljük, hogy ki ő, aztán mikor ez a motívum még kétszer ismétlődik, ráadásul harmadjára ismét egy „vészhelyzetre tartogatott" velős csontos szendviccsel, és a tizenegyóraira rendszeresen elfogyasztott gyümölcsös pitéről és teáról is értesülünk, akkor már tudjuk: Claude bizony Paddington, az elhíresült medve alteregója. És ez a tény nemcsak a szöveg befogadásának kulcsát adja meg, hanem meg is magyarázza a sorozat sikerét: ez a gyerekirodalmi (immár) archetípus éppen azért szerethető, mert esetlensége, oda nem illősége miatt is mindig győztesen és - ez talán még fontosabb - derűsen keveredik ki a leglehetetlenebb helyzetekből is. De hát (filmen is) láttunk már ilyet: Claude másik nagy rokona, honfitársa Mr Bean: nemcsak a hurcolt kabala-társban, de a leleményes ügyködésben is ráismerhetünk.
A piros-fehér-fekete, a legapróbb részletekig menően informatív illusztrációkban továbbrajzolódik a történet, pontosabban az a háttértörténet, ami a Claude-sztorik teljes megértéséhez kell, ti. a csupa típus-figura és konform életkék között lehet Claude igazi hős. Az emberek ugyanis itt, szövegben és képben egyaránt mindig ironikusan ábrázolódnak - többnyire rátartiak, tehetetlenek, süketek és vakok a különbözőségre, kicsit mindannyian idióták, no. A kutyaperspektívából láttatott, Claude gazdag „pofakifejezéseiből" is leolvasható felnőttvilág számunkra feszengően kínos, de a gyerekolvasónak elsősorban vicces. Így sikerül Claude-nak minden cukiságra predesztináló attribútuma ellenére jópofának lenni.
Alex T. Smith: Claude a városban, Claude nyaral. Ford.: Totth Benedek; a szerző illusztrációival, Manó Könyvek, 2011
2009. március 11.
