Olvasónapló
Limpár Ildikó
„Lelkünk szétszórt szilánkjait..."
Neil Gaiman Coraline-jával, egészen meglepő módon, először nem egy könyvesboltban találkoztam, hanem, gyakorló anyukaként, a Minimax tévécsatornán futó Arthur rajzfilmsorozat egyik epizódjában. Hoppá, gondoltam, mikor Gaiman fekete macskaként (ám felismerhetően) megrajzolva megjelent a képernyőn, ez érdekes lesz. Így is volt. Az epizód arról szólt, hogy merjünk kreatívak lenni, vállaljuk fel saját történeteinket, valósítsuk meg álmainkat. Gaiman-kandúr az egyik főszereplőt, Lydiát bátorítja erre egy író-olvasó találkozón, s ajándékba ad neki egy frissen dedikált Coraline kötetet. Ennek hatására Lydia megírja első önálló történetét (egy háromszögekből és négyszögekből álló világról, ha jól emlékszem). És Neil Gaiman tud valamit. Mert ennek hatására a hétéves leányom szintén egész fain kis képregényt rittyentett, továbbfejlesztve Lydia történetét.
Elolvasva a Coraline-t, utólagosan két, egymásnak kissé ellentmondó észrevételem volt. Egyrészt ez a meseregény tökéletesen alkalmas arra, hogy Gaiman Lydiának tett biztatását közvetítse: a címadó főszereplő kislánynak bátorságról és szeretetről kell tanúbizonyságot tennie, hogy győzhessen a jó, és visszaálljon a világ rendje. Coraline így írja át saját, (rém)álomszerű történetét, s ezáltal nyeri vissza azt a narratívát, amelyben igazából létezni szeretne. A regény rövidsége, egyszerű szerkezete és nyelvezete szintén alkalmas arra, hogy egy másik szinten a gyermeki kreativitást segítse: a szöveget egy gyerek is tudja követni, ugyanakkor megmutatja, hogy a minimumra szorított írói eszközökkel is lehetséges a hangulatteremtés, és az egyszerű cselekmény is szólhat komplex problémákról. Másodsorban viszont, ami a meseregény erénye, az egyben az ellene szóló érv is: Gaiman olyan történetet írt, mely a külcsínt tekintve csodálatos gyerekregény - ám a külső, ez esetben, csal. Az egyszerű történet olyan mélyen lapuló félelmeinkig nyúl, hogy én bizony nagyon meggondolnám, mikor jön el az a pillanat, amikor egy gyerek kezébe adható a könyv.
A „tündérmesének" titulált regény hasonló freudi félelmekre játszik rá, mint a legtöbb igen ijesztő gyerekmese, és így sokan érvelnek azzal, hogy Gaiman csak modernizálja az alapmotívumokat. Sok igazság van abban is, hogy mind a klasszikus mesék, mind a Coraline alapvető feladata, hogy félelmeinket legyőzzük azáltal, hogy újra és újra átéljük azokat, és így föléjük kerekedjünk - erre utal az a Chesterton-idézet is, melyet Gaiman mottójául választott: „A tündérmesék nagyon is igazak: nemcsak mert arra tanítanak, hogy sárkányok igenis vannak, hanem mert arra tanítanak, hogy a sárkányokat is le lehet győzni."
Ám a gaimani történet és a klasszikus mesék közt óriási a különbség: míg egy átlagos tündérmese olyan világba repít, mely egyértelmű távolságot feltételez a valós világtól, és így bátran kalandozhatunk félelmetes sárkányok közt, tudva, hogy azok a sárkányok soha nem fújnak tüzet a mi világunkban, a Coraline attól félelmetes, hogy az alternatív világ épp olyan, mint az, amelyben a főhős él. Jobban mondva majdnem épp olyan. A különbség viszont még félelmetesebbé teszi a másik világot, hiszen a másik házban élő másik anyuka és másik apuka sok tekintetben vonzóbb alternatívák, mint Coraline saját szülei: nem ülnek állandóan a számítógép előtt, van idejük foglalkozni a kislánnyal. No persze, van egy kis szépséghibájuk: a szemük helyére gomb van varrva.
Coraline okos kislány, és nem dől be az álszeretetnek, igyekszik visszaszerezni saját szüleit, akiket a másik szülők ejtettek fogságba, s időközben kiszabadítja azokat a gyerekeket is, akik lelküktől megfosztva rettegnek a tükörbe zárva. „És lelkünk szétszórt szilánkjait" ezúttal nem „Shakespeare úr ragasztja-foltozza itt", hanem egy kislány, aki nagyon szeret, és kész bátran cselekedni, hogy visszaállítsa a kizökkent időt és világot.
A történet bátorságra és jóságra tanít - de felébreszti saját világunk sárkányait. Mert nincs olyan gyerek, aki egy duzzogós pillanatában ne kívánta volna, hogy bár megértőbb szülei lennének - és minden gyerek tudja, hogy a kívánságok igazi hatalommal bírnak egy varázslatos világban. Egy olyan világban, amelyben szeretnénk létezni. De mi van akkor, ha a kívánságunkért bűnhődnünk kell? Mi van, ha kívánságunk éppoly lélektelenné tesz, mint a másik anyukát, aki gombot visel a lélek tükre, vagyis a szem helyén? Mi van, ha mi is gombszemű rongybabává válunk, mert nem vagyunk annyira jók és bátrak, mint Coraline?
A Coraline jó írás, de a hideg is kiráz tőle. Elsősorban nem gyerekeknek ajánlom, hanem a számítógép előtt kuksoló szüleiknek, és mindenkinek, aki szeret borzongani, és akinek nem szokott rémálma lenni. Bár ez után lehet, hogy lesz ...
Neil Gaiman: Coraline. Ford. Pék Zoltán. Agave, Budapest, 2009
Elolvasva a Coraline-t, utólagosan két, egymásnak kissé ellentmondó észrevételem volt. Egyrészt ez a meseregény tökéletesen alkalmas arra, hogy Gaiman Lydiának tett biztatását közvetítse: a címadó főszereplő kislánynak bátorságról és szeretetről kell tanúbizonyságot tennie, hogy győzhessen a jó, és visszaálljon a világ rendje. Coraline így írja át saját, (rém)álomszerű történetét, s ezáltal nyeri vissza azt a narratívát, amelyben igazából létezni szeretne. A regény rövidsége, egyszerű szerkezete és nyelvezete szintén alkalmas arra, hogy egy másik szinten a gyermeki kreativitást segítse: a szöveget egy gyerek is tudja követni, ugyanakkor megmutatja, hogy a minimumra szorított írói eszközökkel is lehetséges a hangulatteremtés, és az egyszerű cselekmény is szólhat komplex problémákról. Másodsorban viszont, ami a meseregény erénye, az egyben az ellene szóló érv is: Gaiman olyan történetet írt, mely a külcsínt tekintve csodálatos gyerekregény - ám a külső, ez esetben, csal. Az egyszerű történet olyan mélyen lapuló félelmeinkig nyúl, hogy én bizony nagyon meggondolnám, mikor jön el az a pillanat, amikor egy gyerek kezébe adható a könyv.
A „tündérmesének" titulált regény hasonló freudi félelmekre játszik rá, mint a legtöbb igen ijesztő gyerekmese, és így sokan érvelnek azzal, hogy Gaiman csak modernizálja az alapmotívumokat. Sok igazság van abban is, hogy mind a klasszikus mesék, mind a Coraline alapvető feladata, hogy félelmeinket legyőzzük azáltal, hogy újra és újra átéljük azokat, és így föléjük kerekedjünk - erre utal az a Chesterton-idézet is, melyet Gaiman mottójául választott: „A tündérmesék nagyon is igazak: nemcsak mert arra tanítanak, hogy sárkányok igenis vannak, hanem mert arra tanítanak, hogy a sárkányokat is le lehet győzni."
Ám a gaimani történet és a klasszikus mesék közt óriási a különbség: míg egy átlagos tündérmese olyan világba repít, mely egyértelmű távolságot feltételez a valós világtól, és így bátran kalandozhatunk félelmetes sárkányok közt, tudva, hogy azok a sárkányok soha nem fújnak tüzet a mi világunkban, a Coraline attól félelmetes, hogy az alternatív világ épp olyan, mint az, amelyben a főhős él. Jobban mondva majdnem épp olyan. A különbség viszont még félelmetesebbé teszi a másik világot, hiszen a másik házban élő másik anyuka és másik apuka sok tekintetben vonzóbb alternatívák, mint Coraline saját szülei: nem ülnek állandóan a számítógép előtt, van idejük foglalkozni a kislánnyal. No persze, van egy kis szépséghibájuk: a szemük helyére gomb van varrva.
Coraline okos kislány, és nem dől be az álszeretetnek, igyekszik visszaszerezni saját szüleit, akiket a másik szülők ejtettek fogságba, s időközben kiszabadítja azokat a gyerekeket is, akik lelküktől megfosztva rettegnek a tükörbe zárva. „És lelkünk szétszórt szilánkjait" ezúttal nem „Shakespeare úr ragasztja-foltozza itt", hanem egy kislány, aki nagyon szeret, és kész bátran cselekedni, hogy visszaállítsa a kizökkent időt és világot.
A történet bátorságra és jóságra tanít - de felébreszti saját világunk sárkányait. Mert nincs olyan gyerek, aki egy duzzogós pillanatában ne kívánta volna, hogy bár megértőbb szülei lennének - és minden gyerek tudja, hogy a kívánságok igazi hatalommal bírnak egy varázslatos világban. Egy olyan világban, amelyben szeretnénk létezni. De mi van akkor, ha a kívánságunkért bűnhődnünk kell? Mi van, ha kívánságunk éppoly lélektelenné tesz, mint a másik anyukát, aki gombot visel a lélek tükre, vagyis a szem helyén? Mi van, ha mi is gombszemű rongybabává válunk, mert nem vagyunk annyira jók és bátrak, mint Coraline?
A Coraline jó írás, de a hideg is kiráz tőle. Elsősorban nem gyerekeknek ajánlom, hanem a számítógép előtt kuksoló szüleiknek, és mindenkinek, aki szeret borzongani, és akinek nem szokott rémálma lenni. Bár ez után lehet, hogy lesz ...
Neil Gaiman: Coraline. Ford. Pék Zoltán. Agave, Budapest, 2009
2009. március 05.
