Dávid Péter
Tollvonások, avagy milyen irodalomtörténész
Bíró-Balogh Tamás?
Többféle jó irodalomtörténész van. Akad az indiánádzsonsz-típus (lehet nő is), munkaidőben az egyetemista lányok (vagy fiúk) kedvence, szabadidejében pedig egy pallosnyi macsétával vagdossa le a szakirodalom burjánzó vadhajtásait, hogy kutatóútja végén egy újabb kristálykoponyával térjen vissza a tanszékre a szakma képviselőinek sűrű, helyeslő bólogatása közepette. Azután ott van a szöszmötölő szobatudós, aki plafonig érő könyvek között pötyög ósdi írógépén a pipadohány illatú dolgozószobában, vagy inkább jobb úgy mondva: áldoz a filológia oltárán; kezei alól a végén vesszőhiba nélküli szövegkiadások kerülnek ki. Érdekes figura a „mester", aki keveset publikál, de mindent olvasott, a keresztrejtvényektől kezdve a nagyregényekig, mindenkit ismer, aki számít, ajkán egy mindentudást sejtető félmosollyal fogadja a tanítványok és a tisztelők hajlongó köszöntését. Lehetne folytatni a sort a XXI. századi technokratával, aki a legújabb elméleteket felhasználva mindig kész modern szövegelemző, statisztikai stb. elemekkel ellátott tanulmányok írására. De térjünk a tárgyra...
Milyen irodalomtörténész Bíró-Balogh Tamás? Besorolható-e valamelyik „jó irodalomtörténész"-kategóriába? Mit mond el róla a Tollvonások című tanulmánykötet?
Ez a tizenöt, már korábban közölt írást tartalmazó könyv még 2009-ben jelent meg ízléses külsővel. Amikor a kötetet bemutatták egy szűk szakmai közönségnek a Szegedi Egyetemen, Bíró-Balogh Tamás kimondottan „elméletellenesnek" tüntette fel, s úgy látszott, legszívesebben a szöszmötölő szobatudós kategóriájába sorolja magát. A könyv előszava is ezt erősíti. „Minden egyes kis kézjegy, filológiai apróság, legyen az például egy rögtönzés, levél vagy dedikáció, egy napilapban megjelent kroki, esetleg egy képes újság hasábjain megbúvó nyilatkozat a szerzői munkásság részét képezi és adalék a szerző életrajzához." Ezzel az erőteljes felütéssel egy több évtizedes vitához kapcsolódik a szerző, letéve a garast azok mellett, akik szerint irodalomtörténetileg egy irodalmár mosodai cédulája is érdekes lehet, még akkor is, ha maga az alkotó sem tulajdonított jelentőséget neki. Bíró-Balogh finomít ezen az eléggé sarkos első mondaton, hozzátéve, hogy ezeket az adalékokat természetesen nem szabad túlértékelni, megfelelő helyi értéken kell kezelni őket, hogy belőlük összeállhassanak „a magyar irodalom kis történetei". Ezt a fajta irodalomtörténészi hozzáállást, amely - félretéve az indiánádzsonsz-típus ereklyevadász hevületét - inkább a kisebb, de érdekes filológiai apróságokra helyezi a hangsúlyt, az is szentesítheti, hogy sok ismeretlen érdekesség akad még a nyugatosok körül. Bíró-Balogh utal például arra, hogy egyelőre úgy látszik, Karinthynak „sosem lesz teljes életmű-kiadása", de ugyanígy nehéz feladat lenne felderíteni egy-egy költő, író személyi kapcsolatrendszerét is. Így nyernek „kristálykoponya"-szerű fontosságot ezek a Tollvonásokban vizsgált kis-szerű adalékok.
A legtöbb tanulmány (szám szerint kilenc) XX. századi költők, írók kapcsolataival foglalkozik. A téma közösségi oldalakkal erősen terhelt világunkban igazán aktuális. Ady Endre és Schöpflin Aladár (akinek levelezését a szerző rendezte sajtó alá) munkakapcsolatáról szól az első írás („Körülbelül elég lesz egy füzetre" - Egy Ady-novelláskötet keletkezéstörténetéhez), amelyben Bíró-Balogh felderíti a két irodalmár megismerkedését, A tízmilliós Kleopatra és egyéb történetek című novelláskötet kiadásának folyamatát, megmutatja, hogy Góg és Magóg fia milyen mostohán kezelte efféle írásait, és hogy leginkább anyagi problémáit igyekezett kiadásukkal megoldani. A Schöplin-Ady barátság egy másik tanulmányban is megjelenik (Schöpflin Aladár Ady Endréje), amely kitér az egyre híresebbé, hírhedtebbé váló költő és a kritikus szorosabbá váló kapcsolatára (Ady Schöplin fiának keresztapja volt), majd arra, milyen fogadtatása volt a Schöpflin-féle Ady-életrajznak. A tanulmány végén tanácsokat is olvashatunk egy esetleges új kiadás sajtó alá rendezéséhez.
A másik nyugatos, akinek kiemelt figyelmet szentel a szerző, Karinthy Frigyes, akinek az életművébe a modern magyar irodalom filológusainak rendre beletörik a tollszára, lévén összegyűjthetetlen mennyiséget publikált, az eddigi kiadások pedig, ahogy azt az Egy sorozat hiányzó elemei című (alcíme: Karinthy Frigyes A feleségem beszéli ciklusának ismeretlen darabjai) tanulmány is mutatja, megbízhatatlanok (itt azért előkerül az a már említett indiánádzsonszi macséta is). Karinthy kapcsolatairól két tanulmány értekezik. „A barátságot máris viszonzom ezzel a tárcával" - Karinthy és Móra novellaváltása címűben a pesti íróknak Móra Ferencnél tett szatymazi vendégeskedését követhetjük nyomon, amely Karinthy a szegedi múzeumigazgatónak ajánlott Paleolit című írását ihlette. Bíró-Balogh közzétesz egy eddig ismeretlen cikket is erről az eseményről. A Pótvizsga La Fontaine-ből - Egy Karinthy-rögtönzés, alcíméhez hűen, egy a lótetűről írt rövidke improvizációt közöl a nagy parodistától. Elemzi is a néhány soros írást, véleményem szerint túl szőrszálhasogatón (még a lótetű rendszertani besorolására is kitér) a szöveg Karinthy életművében betöltött fontosságához képest („a kis szösszenetet feltehetően csak egyszer látta - amikor írta."). A kötetnek - emiatt - legkevésbé sikerült tanulmánya azonban mégis tartalmaz értékes adatokat Karinthy színházi kapcsolatairól.
Nem csak a színházban, de a filozófiában is járatos volt Karinthy, ahogy azt a Karinthy és Nietzsche, Adalékok egy hatástörténethez című tanulmány is bizonyítja, két olyan cikket állítva a középpontba, amelyek a „nietzschei stílust mint formát és nyelvet" alkalmazzák, és amelyek szintén hiányoznak a gyűjteményes kötetekből.
Hasonlóan filológiai tétje van az Osvát Ernő elfeledett nyilatkozata és a Radnóti szegedi éveihez, Levelek, dedikációk Schillinger Klárának című tanulmányoknak. Kínos hiányossága a modern magyar irodalomnak, hogy „Radnóti Miklós levelezését még nem adták ki". Ezt tudva nyeri el igazi értékét ez az írás, amelyben Bíró-Balogh közli „Miklós" Schillinger Klárának, később „Klári"-nak, még később „Kaláris"-nak írt dedikációit és két levelét. Ha sok is a megválaszolatlan kérdés a tanulmányban (pl. hogy sikerül-e előfizetőket szereznie Kalárisnak az Újhold kötetre, több, a levelekben említett személy kiléte homályban marad), ami miatt befejezetlennek tűnhet, mégis adalékokat nyerhetünk Radnóti kevéssé ismert szegedi éveivel kapcsolatban.
Számomra mégsem a nagy, ismert szerzőkről szóló tanulmányok voltak a legizgalmasabbak, hanem azok, amelyek a kánon perifériájára is elkalauzolják az olvasót. Ilyen például a Kner Imrének, a kiváló nyomdásznak és Buday Györgynek (a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának létrehozója, fametszőművész és tipográfus) a kapcsolatát boncolgató tanulmány (Baróti Dezső és Buday György dedikációja Kner Imrének), a Sík Sándorról és a Szegedi Fiatalokról szóló (Kritika Sík Sándornak - levélben), a kiadástörténettel foglalkozó „Szíves figyelmébe ajánlom ezt a könyvecskét" - Szép Ernő levele az ismeretlen vevőhöz, a Márai és Németh László szegedi kapcsolatairól értekező írások (Márai Sándor szegedi „barátja", „Hogy a regény végét is elolvashassák" - Németh László-dedikációk Szegeden) vagy az Egy irodalomtörténeti dolgozat keletkezéstörténete című értekezés. Ezek a tanulmányok ugyanis, túl azon, hogy árnyalják egy-egy ismertebb szerző életrajzát, társadalomtörténeti, művelődéstörténeti értékkel is bírnak. Bemutatják, milyen volt a XX. században az irodalom „egyszerű polgárának", nyomdásznak, olvasónak, tanárnak, bibliofil könyvgyűjtőnek, ismeretlen vevőnek, rajongónak lenni.
A kötetből leginkább „kilógó" írás az Ilia Mihály ötven dolgos éve - A nyomtatott életműről címet viseli. Ez a jó irodalomtörténészt mutatja be, aki leginkább a „mester"-típushoz áll közel, még akkor is, ha a tanulmány éppen azt rögzíti, hogy Ilia Mihály, a közhiedelemmel és a keveset író mesterekkel ellentétben, igenis sokat publikált. A „mester" szó mégis illik az ötven dolgos éven át író irodalomtörténészre. Nem csupán azért, mert aki személyesen is ismerheti „Ilia tanár urat", mind így nyilatkozik róla, hanem mert Bíró-Balogh bevallottan az ő útját követi Szegedhez, a szegedi irodalmi élethez kapcsolódó publikációival.
Bíró-Balogh Tamás a szöszmötölő szobatudós erényein kívül más „jó irodalomtörténész"-kategóriák jellemzőivel is büszkélkedhet. Idézeteit, közölt szövegeit aprólékosan, pontosan elemzi, a szakirodalmat érett kritikával használja, ugyanakkor olyan dzsungelekbe is benéz, ahová a legelvetemültebb indiánádzsonsz sem tenné be a lábát. Például könyvárverések adatait kutatja, szóbeli közléseket használ fel, és dedikációkat elemez, ezeket a gyakran elfeledett, de sokatmondó (aki nem hiszi, olvassa el Örkény Egy magyar író dedikációi című egypercesét) paratextusokat. A kapcsolatok felkutatásával pedig egy igen divatos irodalomtörténeti irányvonalhoz csatlakozik, amely arra tesz kísérletet, hogy egy irodalmi ágens szerepéről az őt körülvevők felsorakoztatásával írjon (szakirodalma sajnos egyelőre inkább idegen nyelvű). Így kacsint ki a Tollvonások hátlapjának Bíró-Balogh Tamás-szeméből az indiánádzsonszi hevület, a szobatudósi pontosság, a XXI. századi technokrata modernsége és egy mester mindentudása.
Bíró-Balogh Tamás: Tollvonások. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2009
