Bene Zoltán
„...szinte járhatatlan föld, ösvények szövevénye"
Kovách Aladár, a budapesti Nemzeti Színház egykori dramaturgja, később rövid ideig igazgatója több színművet jegyez. Köztük talán a legsikerültebb az 1940-es években született Téli zsoltár című tragédia, amely Apáczai Csere János végzetes életútját állítja középpontba. A romantikába hajló, veretes nyelvezetű, néhol a pátoszt sem nélkülöző darab mind Apáczait, mind feleségét, Aletta van der Maetot erősen idealizálja, a hazaszeretet, a nemzetféltés és a hűség szimbólumrendszerébe helyezi. Közel négy évtizeddel később, 1978-ban jelenik meg Apáczai Csere Jánosról egy regény, Gyárfás Endre alkotása, amely alapvetően ugyancsak a hármas szimbólumrendszer jegyében áll, ám minden tekintetben árnyaltabb és realisztikusabb mű.
Gyárfás Apáczai című regénye hagyományos, lineáris történetvezetésű történelmi regény. A szerző főhőse sorsát Utrechtben veszi föl, még mielőtt megszerezte volna doktori címét és megismerte volna későbbi hitvesét, a befolyásos van der Maet kereskedőcsalád egyetlen leányát, Alettát - az említett két esemény már az olvasó szeme előtt zajlik, s egyik sem nélkülözi a visszatetsző mellékzöngéket. Apáczai Csere János a doktorátus megszerzéséért egyik professzora ajánlásával egy kisebb, nemrég alapított egyetemre iratkozik be, ahol nagy tekintélyű pártfogójának köszönhetően röpke három hónap alatt leteszi a szükséges vizsgákat, és doktor úrként tér vissza Utrechtbe. És nem kevésbé felemás, ahogyan kapcsolata alakul Alettával: megismerkedésükkor távolról sem a külsejében meglehetősen átlagos, szürke kisasszony, sokkal inkább egyik harsányan germán barátnője kelti föl az éhenkórász, csúnyácska diák figyelmét. Végül mégis Aletta lesz az, aki időről időre biztonságot, állandóságot és együttérzést képes nyújtani az útját kereső, magában tusakodó férfinak mind idegen, mind hazai földön - az utóbbin már épp a biztonságot nyújtó asszony számít külországi, különös teremtésnek. S bár ilyen értelemben a minőségek fölcserélődnek, a szerepek maradnak a régiek: Apáczai viaskodik magával és a környezetével, világmegváltó eszméit próbálja érvényre juttatni, Aletta pedig harcol saját elismertetéséért és a családjáért. A feleség olykor képes segíteni a férj küzdelmét, a férj a feleségét azonban szinte egyáltalán nem.
Apáczai és Aletta kapcsolatát kiváló érzékkel ábrázolja Gyárfás. Az odaadás, a hűség, a gondokból fakadó súrlódások, a közös nehézségek más-más módon való megélése és feldolgozása miatti viták és elhidegülések, az oly különböző ifjúkorból adódó világlátási különbözőségek, az együtt és a külön harcolt harcok relációiban hullámzik ez a kapcsolat. Apáczai hol egyenrangú lelki-szellemi társként, hol mint távoli, ismeretlen lényre tekint a feleségére, akit viszont Erdélyben a Németalföldhöz képest megdöbbentő technikai és életmódbéli elmaradottság mellett leginkább a komor, kíméletlen megszólít(hat)atlanság gyötör, valamint a beilleszkedés, önmaga elfogadtatásának nehézségei bántanak. De aggasztja az is, hogy gyakran érzi magát kirekesztve férje valódi életéből, a szellemi csatatérről is. Hol távolabb, hol közelebb kerül egymáshoz a házaspár, egy alkalommal Alettában még vonzalom is ébred férje egyik diákja iránt, amit azonban tett nem követ; míg Apáczai gyakorta érzi magát magányosnak, s ezt Aletta közelsége képtelen enyhíteni. Kovách Aladár említett színművében Aletta önfeladása, feltétlen, klasszikus hűsége és odaadása az egyik legerősebb forrása a drámai hatásnak, ám Gyárfás regényében az idegenből érkezett, a helyi feudális viszonyokat alig-alig értő, környezete ősi törvényszerűségeit nem ismerő, ezért azoktól rettegő, ugyanakkor új hazáját némiképp mindvégig lenéző holland polgárlány gyengeségeit és félelmeit leküzdő csakazértis-akarata legalább olyan erőt sugároz, mint a Téli zsoltár romantikus hősnőjének önfeláldozása.
A regény első, németalföldi fejezeteiben remekül ábrázolt korabeli tudományos és hitviták, a XVII. századi holland polgárság világnézeti polémiái, kereskedelmi dilemmái, újszerű életérzése és életvitele, a kialakulófélben lévő nyugati polgári gőg és magabiztosság jól ellensúlyozza a vívódó, kínlódó, vajúdó, hullámzó hangulatú erdélyi világot, amely a regény második, nagyobbik hányadának színtere. Bármilyen furcsa is azonban, a (lét)bizonytalanság itt is, ott is az élet elválaszthatatlan része, jóllehet egészen más módon és téttel. A németalföldi egyetemek - polgári öntudat és objektív tudományosság ide vagy oda - meglehetősen provinciális és kicsinyes, álságos és áldemokratikus közegben működnek: a mesterien álcázott protekcionizmus és a világi meg az egyházi hatalmak gyakori beavatkozásai irányítják az univerzitások hétköznapjait. Csakhogy mindezekkel együtt is a racionalizmus és a függetlenség, a gondolatszabadság fellegvárainak tekinthetőek a kelet-európai elmaradott közeghez képest. Az erdélyi oktatásban a nagyúri kegy, a fejedelem pillanatnyi kedélye mellett a nyugatinál sokkal kevésbé leplezett részrehajlás és kivételezés uralkodik, a gondolatok fölött is sokkal éberebben őrködnek, mint Németalföldön, ahol rafináltabban, „fű alatt" végzik az efféle piszkos munkát. Ami azonban, jóllehet eltérő mértékben, de mindkét helyszínen megkeseríti az értelmiségi létet, az a sunyi, aljas törtetés, a rágalmaktól sem visszariadó karrierizmus és a buta, megcsontosodott „tudományos" tekintélytisztelet.
Az 1600-as évek második fele protestantizmusának ágas-bogas fája, a magyar peregrinus diákok megosztott, kusza viszonyai, az idegenben nevelődő-formálódó magyar értelmiségi réteg szembenézése a nemzeti sorskérdésekkel - mindez ott kavarog, fortyog a regény lapjain. Egyfelől éppen ezáltal válik élővé, izgalmassá, lebilincselővé Gyárfás Endre könyve.
Másfelől remek jellemábrázolásokkal találkozunk. A főhős és annak felesége mellett nagyszerű képet fest a szerző Gaspar van der Maetról, Aletta apjáról; a magyar peregrináció alakjairól (Geleji Katona Istvántól Budai Parmenius Istvánon és Sikó Jánoson át Miskolczi Csulyak Gáspárig); a németalföldi egyetemi oktatókról (Voetius professzortól Regiusig); az erdélyi vezetőrétegről a fejedelemtől, a szeszélyes, gőgös, befolyásolható II. Rákóczi Györgytől kezdve Csulai György püspökig vagy éppen a kaméleontermészetű Basirius professzorig; de az erdélyi diákságból, parasztságból, városi polgárokból is fel-felvillant egy keveset.
Az Apáczai címszerelője végül óhatatlanul elbukik. Elbukik Utrechtben is, ahol az egyetemi katedrákat távolról sem úgy osztogatják, ahogyan azt az új, polgári berendezkedés elvei és a kedvelt egyenlőség-tézis, az egyenlő esélyek hangzatos közhelye megkövetelné. De elbukik hazájában, Erdélyben is, ahol a kisszerű, provinciális, irigy és szűklátókörű értelmiségi vezetők intrikái folytán a (mellesleg tehetségtelen) fejedelem kegyéből kiesvén, módfelett méltatlan helyzetben éri a korai halál. Sorsa a meg nem értett zseni sorsa; sorsa a jó szándékú reformer sorsa, akinek még nem érkezett el az ideje, aki megelőzte korát. Hiszen ami Németalföldön már úgy-ahogy, megalkuvásokkal, ügyeskedésekkel, csalárdul és sunyin bár, de működik (mondjuk: a polgári társadalom és a szellem nagyobb szabadsága), az Erdélyben még csak egyénekre képes tartós hatással lenni, a köz számára egyelőre korai, hiszen túl sok a napi gond, túlságosan valóságos és kézzelfogható mind a nyugati (osztrák), mind a keleti (oszmán) fenyegetés és túlontúl nagy a gazdasági elmaradottság.
Apáczai a halálos ágyán visszatekintve életére, mégsem a bukást emeli ki, hanem a küzdelmet. Filozófiája a madáchi küzdés, amelynek soha nem szakad vége. „Harmincnégy és fél évnyi járóföld mögötte, visszatekintve szinte járhatatlan föld, ösvények szövevénye, mert nincs egyenes út, sehol sincsen egyenes út, résen kell lennünk, magunknak kell döntenünk minden elágazásnál."
És Gyárfás Endre regényében Apáczai Csere János valóban csak látszólag bukott hős. Sokkal inkább követendő példa ő: a megalkuvást nem ismerő, elveihez mindhalálig hűséges, megdöbbentő munkabírású értelmiségi és a fogékony, jó szándékú fiatalságra erős hatást gyakorolni képes, karizmatikus pedagógus. Amiképpen példa a hollandiai polgárlány, Aletta van der Maet is: az önfeláldozás, a hűség mintája, amelynek nagyszerűségét és erejét a fel-feltámadó kétségek sokkal inkább erősítik, semmint gyengítenék.
Gyárfás Endre regénye történelmi, vagy életrajzi regényként egyaránt megközelíthető, de lélektani műnek is bátran tekinthetjük. Akárminek is véljük azonban, semmiképpen sem bánjuk meg, ha elolvassuk!
Gyárfás Endre: Apáczai. Budapest, Gondolat Kiadó, 1978
