Bódi Katalin
Homo passionatus
Jövök-megyek, ülök, állok, olvasok, odaérek, dolgozom, majd ugyanez visszafelé. Semmi különös. A múltkor a buszról leszállva, hazafelé gyalogolva is olvastam, egyrészt, mert nem bírtam letenni, tudni akartam, mi a vége, s nem akartam egyedül lenni, meg hát úgyis hazavitt a lábam. Néha nem hagynak olvasni, ma reggel például a nekem háttal ülők párbeszéde adott okot a fejezetkezdő mondat sokszoros újraolvasására, majd végtelen számú megálló után a sűrű visszalapozgatásra. Alapvetően nem szeretem ezeket a tömegközlekedős beszélgetéseket hallgatni, egyrészt mert nem korrekt meghallani, másrészt úgysem tudom meg sosem a végét, harmadrészt pedig a saját időmmel garázdálkodnak. Ha túl hangos vagy ha túl meghökkentő, akkor viszont szükségképpen bevésődik. Arról beszéltek, hogy a srác mennyi pénzt kapott a múltkor, mielőtt bulizni indult, mindenféle (szimbolikus vagy éppen jelentéktelen) rokonoktól szinte véletlenszerűen akasztott le egy soknullás összeget, de aztán egy havernál kötött ki mégis estére, így megmaradt a pénz nagy része. Itt végigolvasok egy rövidebb fejezetet, aztán megint leragadok, s végül szemérmetlenül hallgatózom. A múltkor egy tanára az autóból látta az ő tudomása nélkül, ahogy az iskola melletti utcában földre lökte és összerugdosta egy osztálytársát, és most ez éppenséggel baj, hiszen újrakezdődnek a jól ismert körök. Fegyelmi, ahol az iskola által delegált törvénykezni próbáló szerv szükségképpen nyomoz, rekonstruál, okokat keres, bizonyítékokat mutat, végül végrehajtja a meghozott ítéletet. Ezt most én mondom, nyilván magamban. Ő csak annyit, hogy mindig ugyanaz a vége, kap egy igazgatóit, el kell járnia pszichológushoz vagy pszichiáterhez - amúgy is ki tudja a különbséget - pár alkalommal, és kész. Meg hogy olyan kérdéseket szegezett neki a tanár a bizottság előtt, hogy miért tette. Hát miért is tette volna, hogy igazságot tegyen, hogy megtoroljon, hogy megoldjon, mert más nem teszi ezt meg helyette. Amikor leszáll, kíváncsian nézek rá, átlagos alkatú, jómódú srác, a rugdosós cipője diszkréten menő.
Órán Manon Lescaut történetét tanítom, és hát valljuk be, ma végtelenül idegen ez a csaknem háromszáz éves történet. Módszertani alapvetésem éppen ez az idegenség, hogyan is tudom megmutatni az olvashatóságot, az olvasásban bizonyosan ott rejlő izgalmakat. Des Grieux lovag szenvedélye Manon iránt valójában érthetetlen, miért is adja fel világosan kirajzolódó megbecsült életpályáját a szerelemért, azért a gyönyörű lányért, aki háromszor csalja meg s ő mindannyiszor megbocsát, mert úgy látja, hogy nincs lehetősége másként cselekedni. Ez a XVIII. századi francia regény nyilván olvasható keresztény parabolaként a szenvedélyek veszélyeiről, így tehát a bűnök katalógusaként. Ugyanakkor a janzenista tanok elleni vitairatként is, amelyek végeredményben meglehetősen moderneknek tekinthetők, így könnyen megértésre találhatnak manapság: a lovag azért adja meg magát családjától és hivatásától eltérítő szenvedélyeinek, mert úgy véli, így valami kivételeset élhet meg s különben sem cselekedhet tehát másként. Tiberge, a barátja döbbenten jegyzi meg, hogy egészen úgy érvel, mint a janzenisták, akik szerint az első emberpár által elkövetett bűn átöröklődött minden emberre, ahogyan Isten haragja is, az ember tehát nem tehet mást, mint bűnösként él (vagyis szenvedélyeit választja) s megadja magát ennek a létállapotnak, hiszen egyedül az isteni kegyelem hathatós - vagy van, vagy nincs, ez az emberi cselekedetektől teljességgel független. A janzenisták tana persze nem ilyen utilitarista, mint Des Grieux interpretációja, sokkal inkább a rejtőzködő Istenhez fordul egyfajta reményteli reménytelenségben. Nem vagyunk kötelesek persze tudni erről a kis vallási felekezetről (amely ugyanakkor jelentős hatást gyakorolt a 17-18. századi gondolkodástörténetre Franciaországban, de magyar ismerői is vannak), ebben az esetben viszont felfigyelhetünk az ember és a szenvedély különös, mert rögzíthetetlen hierarchiájára. A felvilágosodás százada többek között a szenvedélyek felszabadításáról és mindeközben domesztikálásáról szól, a civilizáció, a kultúra által belakott testről, amely test gyakran felülkerekedik ezeken a regularizáló erőkön, de végül mégis utóbbiak látszanak győzni. (Sade márkit például bebörtönzik, regényei a 20. század elejéig elzártan pihennek a párizsi nemzeti könyvtárban.) Egyébiránt viszont a Journal de Paris et de la Cour címet viselő korabeli újság reflexiója szerint tisztességes embereket láthatunk ellágyulni egy ribanc és egy szélhámos történetéért. Vagyis mintha a lélek válna a test börtönévé, s amikor a test látszik szabadon cselekedni, bizonyosan ütközik az egyéni vágy a törvényes renddel: így is olvasható tehát civilizációnk modernségének kezdete.
Hazafelé a villamoson egy lány a lakótársát, Oszkárt szidja, aki képes volt vele kifizettetni hétszáz forintot a közös vécépapírért és a botmixerért, holott ő hozta az ágyat meg a mikrót és minden konyhai felszerelést a tanév elején. Őszintén szeretném megkérdezni tőle, akar-e róla beszélni, mert szívesen javasolnék megoldási lehetőségeket ennek a valószerűtlen nevű fiatalembernek a meggyőzésére, de aztán újraolvasom a fejezetkezdő mondatot.
Antoine-François Prévost: Manon Lescaut és Des Grieux lovag története. [1731] Ford.: Kolozsvári Grandpierre Emil = Klasszikus francia kisregények. Vál.: Lator László. Budapest, Európa, 1988, 441-613.
