Lovász Andrea
Lovakról
Czigány Zoltán két lova, Csoda és Kósza, azaz a fehér Csodaló („vagyis igazából szürke, mert fehér ló csak a mesében van, vagyis most igazából fehér, mert most mesében van") és a fekete Kószáló 2007-ben trappolt be a gyerekirodalomba. Miután ripityára törtek mindent, ami csak törhető, átvertek mindenkit, aki csak hagyta magát, menekültek dínók elől, és megjárták a Marsot is, jött a második kötet. A 2009-es Csoda és Kósza körül a Föld lendülete sem lassult: a lovak léghajóztak a Szahara felett, megnyerték a Hungaroringen a futamot, kalózokat fogtak el Olaszországban, és mellesleg részt vettek az Olimpián („valamennyi versenyszámban ők lettek a győztesek"). A 2011-es legújabb kalandok a legrégebbiek: a különleges, újdonságnak számító „Előnyihogás: Nyí-nyí-nyí, brrrrr, nyi" után (merthogy eddig csak a fejezetek végén volt egy-egy hasonló „Zárónyihogás: Nyíííííííí-ha-ha-ha, brrrrrrrr!") azzal kezdődik a könyv, hogyan jöttek össze a lovak, valamikor évekkel ezelőtt - azelőtt, hogy már kétkötetnyi történet megjelent róluk. A zárónyihogások fontosak: a narratívában betöltött zárszó funkción meg a mesékből ismert „itt a vége, fuss el véle" fikciós és referenciális világok szeparációs funkcióján túlmutatva az egyes kalandok után ezek mintegy az események kommentárjai, egyidejűleg summák és etikai iránytűk. E kalligrafikus, tipográfiájában is lendületes ívelésű prüszkölések nélkül lehetne amolyan münchauseniáda az egész csodaság, amelynek egyetlen erénye a hihetetlenebbnél is fantasztikusabb és viccesebb szituációk sorjázása. Vannak a történetekben jó kis rögmagyar típusok: a folyton traktort szerelő, értelmi képességeit tekintve is tohonya Sajó bácsi, a „kultúráltan ondolált hajú", bablevesmániás Gyöngyi néni, kesergő, torzonborz gazda, vidéki rendőrök („a nagy kövér feneke alól ki se látszott a járműve"), maffiózószerű állatorvos, álrendőr lókupecek, ráadásnak meg ex rénszarvasszán, az igazi Mikulás. A zárónyihogásokkal („Nyi-hihííííííííí-nyííííííííí-hihiiii. BrRRRRRRRR.") nemcsak beleszólnak, de be is szólnak a lovak, ahogyan mondjuk Tandori medvéi a szerző válla fölött - bár a lovak nem brummognak, és hát nem is annyira elegánsan, nagyvonalúan lomhák. Az autoreflexió ilyenszerű parádés megoldásával teremti meg a szöveg a tanmesék, állatmesék hagyományaival a párbeszédet: példabeszéd és tanmese lesz (vö. Ráth Végh történeteit az emberi butaságról) úgy, hogy egyben mindezek paródiája is. A zárónyihogás ugyanis nem egyszerű legyintés, a szituációból való kilépés filozófiai gesztusa, hanem a röhögés felszabadító erejű evoéja - ebben pedig a szabadságnak van kiemelt jelentősége. Csoda és Kósza úgy forradalmárok, hogy nemcsak saját (szöveg)világukon helyeznek el klassz kis „hátsó patalenyomatot", hanem a kortárs magyar gyerekpróza egészén is: a Harisnyás Pippitől eredeztetett tekintélyrombolás és zabolátlanság (itt szó szerint is) nyer helyet és rangot velük. Czigány Zoltán szövegeiben e világnézeti és műfaji pofoncsapás bravúros nyelvi közegben zajlik. A harmadik kötetben a lovak kissé blazírtabbak, cizelláltabbak és szarkasztikusabbak ugyan a megszokottnál (érettebbek, no), de már rögtön az első fejezet ismerkedési eseményei után, mindenféle körülményeskedés meg óvatosság nélkül rögtön hozzák szokásos fergeteges iramukat és humorukat. Közben meg nemcsak szórakozunk, de okosodunk is persze, megtudjuk például, hogy öt lej több, mint egy arany (vagyis inkább azt, hogy Kósza nincs tisztában „sem az arany, sem a román lej árfolyamával"), hogy „a virág azonnal tönkremegy, ha egy ló lepisili", hogy Csoda „krokodil, disznó, tyúk, kávédaráló és rénszarvas" idegen nyelveken is beszél.
A vége természetesen egy karácsonyi történet, meghitten eszegetős befejezéssel, és mindenki nagyon boldog. És persze vég-zárónyihogás is van („Nyí-hi-hi hi hi-hi-hi-hí, nyi-hi hi hi-hi-hi-hí! BbbrrrrRRRR."), ami után már csak egy „FOLYT. KÖV." szalag olvasható - és hát tudjuk azóta, hogy nem lesz folyt. köv.: újra kell értelmezni ezt a zárónyihogást.
Czigány Zoltán: Csoda és Kósza legrégebbi kalandjai. Pozsonyi Pagony, Budapest, 2011
