Bódi Katalin
Gyónás és feloldozás
Az egyes szám első személyben megszólaló szövegek jellegzetesen hívják magukkal a vallomás, az identitáskeresés és -teremtés, a memoár, az önéletírás, az emlékirat stb. sokszor nehezen elválasztható megszólalási pozícióját. Lehmann Orsolya, A kígyó árnyékának elbeszélője a bevezető sorokban az olvasót a régi magyarországi önéletírás hagyományaiba vonja be, azt a kérdést is rögzítve azonnal, hogy mi lehet vajon ennek a vallomásnak a tétje. Az elbeszélő első gyermekkori emlékétől indítja az életére való visszatekintését, ami azért is különösen fontos, mert ez a pillanat rögzíti világosan identitásának létezését. Ez az emlék az édesanya és a tűz képét egyesíti, aki és ami végigvezetik a megszólalót az elbeszélésben, egészen a vallomások megírásának jelenéig. Orsinka önéletírása sajátosan módszeres, különös ritmust ad megszólalásának az időkezelés, bizonyos életesemények - pillanatképek, beszélgetések, találkozások, álmok - hosszas tárgyalása adott emlék mikroszkopikus bemutatásával, kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal. A történet elbeszélésében a hiátusok mellett rendkívül gyakoriak az előreutalások, ami a napnyugati civilizációban hagyományos narrációs technikára nemigen jellemző (Gérard Genette szerint - és adjunk neki ebben igazat), mert tagadhatatlanul szeretjük a meglepetéseket, a fordulatokat, az ismeretlen lassú vagy éppen gyors feltárulkozását.
A múltból megmutatott események egyik legfontosabb csomópontja a bűn kérdése, amely köré a titok, a hallgatás, a nemiség, s így a származás és a házasságtörés csoportosul, és mint olyan, eleve adott és mindig elkerülhetetlen. A bűn jelentésbeli rétegzettsége hátborzongatóan összetett: amellett, hogy természetesen morális és teológiai fogalom, létezése egyrészt jogi szempontból nyer jelentőséget, s ebből következően a kirótt büntetés elszenvedésének mikéntje miatt, ugyanakkor időbeliségével is kiválóan jellemezhető: nem az elkövetés, hanem a leleplezés pillanata teszi nyilvánvalóvá létezését. A kígyó árnyékában a bűn a nő bűne, ami Orsinka számára lassan, a jellemzően szemlélődőként, megfigyelőként elfoglalt pozícióból világosodik meg. Az édesanyját övező pletykák a férje iránti hűtlenségéről suttognak, Susannát, a szolgálójukat boszorkánynak tekintik a városban, aki segítséget nyújt például reménytelenül szerelmes lányoknak vagy reményvesztett, megesett nőknek, akiket a törvény szerint nyilvános megszégyenítés és durva kínzás sújt a máglyahalál előtt.
Orsinka mintha magában hordozná a bűnösségnek ezt a különös összetettségét és a nőhöz mint olyanhoz tartozó elkerülhetetlenségét. Az ő bűne mások által adott bűn: édesanyja már várandós, mikor kiházasítják, amit férje, aki gyakorlatilag megmentője, sosem bocsát meg neki, s a nő bűnösségét a lányának is a szemére veti, amikor majd szenvedéllyel nyúl a testéhez. A férfi második felesége mintha csak ennek a vágynak a pótléka lenne, az asszony keresztneve a mostohalányáéval azonos, s éppen csak Orsinka terhessége kell a szerepcseréhez (s persze az asszony halála), ami viszont már feljogosítja az apát testi vágyainak kielégítésére. A lány tisztátalanságáról konszenzus él már a közösségben, hiszen a fosztogató katonák egyikével Orsinka rövid ideig kettesben maradt a pincében. Az apjától és a mostohájától való menekülésként is felfogott szenvedélyes szerelmében Orsinka vágyakozva fordul az odaadását nem viszonozó fiatal férfihoz, aki a kapkodó ölelkezés után mondja ki pontosan, hogyan is látja őt: „Azt hittem, hogy te már nem... Hogy neked már mindegy... Hogy amúgy sem vagy leány többé..." Orsinka pedig mosakodás közben a vízzel keveredő vérre mint egy vadászat nyomaira utal: „Kapkodva fölálltam, s háttal neki tisztogatni kezdtem magam a metszően hideg patakvízzel, melynek lecsorgó cseppjei halvány veresre színeződve hullottak a kunyhó földjére, s ettől nekem, nem tudom miért, az jutott hirtelen az eszembe: ha csakugyan létezik az a bizonyos csavargó, bizonyára azt gondolja majd e nyomok láttán, hogy róka vagy menyét végezhetett itt valami apró állattal, talán mókussal vagy pelével."
A katona története ugyanakkor menekülés is Orsinka számára, hogy ne kelljen bevallania, kitől is van gyermeke, ám a férfi, akit továbbra is apjának tekint, de a fatális identitáscsere óta a férje, hosszú évekig zaklatja őt - asszonyát? lányát? - az apa kilétéről. Az igazság kiderítésére tett kísérletekben a férfi kegyetlen gyóntatóvá válik, aki akkor sem elégszik meg a vallomással, amikor az már az igazat mondja. A titok megvallása csak újra gyanút kelt a férfiben, aki nem ad cserébe feloldozást, csak a bűnösség egyre súlyosabb állapotát: „Úgy tetszett, azt képzeli, kell lennie valamiféle igazabb igazságnak azon silány és töredék igazságdarabkákon túl, amelyeket sikerült kicsikarnia belőlem, s én ezt merő rosszindulatból, szántszándékkal elhallgatom tőle, holott egyes-egyedül ennek birtokában dönthetné el, mit is gondoljon hát énrólam s erről az egész történetről: elvetemült bűnös vagyok-e, vagy mégis inkább tőrbe ejtett áldozat?" A bűnös tisztátalanság a büntetést is magában hordozza, a férfi éjjelente jogot formál „felesége" testére, s a konszenzuális erőszakkal nemcsak kielégíti vágyait, hanem egyben Orsinkát is bünteti, engedelmességre és némaságra ítéli valamiféle nyomasztó időtlenségben, amit csakis radikálisan megszakítani lehet.
Artemisia Gentileschi két festményét, a Zsuzsanna és a vének (1610), illetve a Judit lefejezi Holofernészt (1611-1612) érdemes megnézni, hogy lássuk újra vagy másként azt, miként is lehetséges szublimálni a testet ért erőszakot vagy egyáltalán a nőhöz, a női meztelenséghez kapcsolódó ambivalens bűnösséget női szemszögből, ami még világosabbá teheti A kígyó árnyékában is jelenlévő bűnösség összetettségének szépségét, amely egyesíti a reflektáltságot, a vágyat és a szenvedélyességet.
Rakovszky Zsuzsa, A kígyó árnyéka, Budapest, Magvető, 2002
