Sztakó Zsolt
Filozófus a határon
Ha jól számolok, Mészáros András filozófus könyvét, amely négy év összegyűjtött írásait tartalmazza /1990-1994/, tizenhat éve adta ki a dunaszerdahelyi Nap Kiadó. A kötet két nagyobb fejezetre van osztva, minket azonban most csak az első rész érdekel, amely ennek az izgalmas korszaknak a társadalmi változásaival foglalkozik. Tizenhat év a mai felgyorsult világban bátran nevezhető történelmi távlatnak, kivált ez a tizenhat év. Ha olcsó poénokra hajtanék, azt is írhatnám: mintha egy másik évezredben lett volna.
A kötet második esszéjében - A tolerancia és korlátai - Locke Epistola de tolerantia című műve kapcsán a szabadság fogalmáról elmélkedik a szerző, amihez nyilván hozzájárult a frissen ránk szakadt szabadság élménye is, amelyet 1989 és a bársonyos forradalom hozott el Csehszlovákiába. Mert a szabadság nemcsak kiváltság, de kötelesség is: hogy az én szabadságom ne korlátozza a másik szabadságát, vagy a szabadság ne váljon parttalanná, mert átváltozik szabadossággá. Ezért találja a sok szabadság-definíció közt a legmegfelelőbbnek Locke meghatározását, aki „[a] tolerancia jogosultságát alapjaiban az emberi ész természetével igazolja, mely szerint senki sincs birtokában azoknak a kritériumoknak, amelyeknek alapján eldönthetné, mi igaz és mi nem."
Az csak természetes, hogy a kisebbségi sorban élő filozófus magáról a kisebbségi létről is elgondolkozik, és eme töprengéséről egy esszében ad számot. A következtetést pedig, amire jut, ebben a mondatban összegzi: „A történelem valahol rajtunk túl, létünket csak súrolva halad a maga útján, mi pedig éljük magánhasználatra szánt történelmünket."
Nekünk, kisebbségi sorsban élőknek pedig sorjáznak a példák a történelem példatárából. Kezdve a legkézenfekvőbb Trianontól, amihez nemhogy nekünk, de Magyarországnak, sőt még a kedvezményezett Csehszlovákiának se volt sok köze, hiszen az teljes egészében a háborúban győztes antanthatalmak akarata volt - főleg a franciáké. (Éppúgy, ahogy húsz év múlva az első bécsi döntés a tengelyhatalmak döntése volt, főleg Németországé - és nekünk újfent csak a tudomásulvétel maradt, igaz, ezúttal boldogabban vettünk tudomásul, mint az első határváltozás alkalmával. Csakhogy a háború utáni hatalmasok fasisztáknak bélyegeztek minket, amihez persze megint vajmi kevés közünk volt, és arra kényszerítettek minket, hogy ötven kilós csomagokkal hagyjuk el a szülőföldünket.)
Habár az esszék nincsenek dátumozva, az Egy év után című tanulmányról azonban pontosan lehet tudni, hogy 1990-ben íródott, egy évvel a mi bársonyosnak nevezett forradalmunk után. Mert egy dolog a forradalom lázában, lelkesen csörgetni a tereken a kulcscsomókat - ez volt a csehszlovákiai forradalom egyik szimbóluma -, hiszen „[a]míg az ideológia szintjén mozog az előtörténettől való elszakadás, addig mindnyájan a változás hívei vagyunk. De amint ez az ideológia leszivárog mindennapi érdekeink talajába, már megrettenünk a lehetséges elcsúszástól."
Írásom elején utaltam rá, hogy a szabadság nemcsak kiváltság, de kötelességgel is jár. És hát melyikünk nem hallott olyasmiről, hogy valaki hosszú börtönbüntetés után nem találta a helyét a kinti világban? Mert a börtön mégiscsak a biztonságot jelenti, ahol a létfenntartásodról nem neked kell gondoskodnod, megmondják, mit csinálj, és világosan kijelölt határok között élsz. A szabadság pedig ehhez képest csupa nyűg, magadra vagy utalva, csakis a te ügyességeden múlik minden. Ha volt a szocializmusnak bűne, akkor az én szememben éppen ez volt az, a pusztítás, amit a lelkekben végzett, hogy leszoktatta az embereket kezdeményezésről, és rezignált passzivitásba kényszerítette őket, az állam gyámkodott felettük.
Azt mondják, minden könyvből annyit profitálhatunk, amennyit hajlandók vagyunk felfogni belőle. Nos, ebből a könyvből sokat profitálhatunk!
Mészáros András: A filozófia határvidékén, Nap Kiadó, Budapest, 1995
