Limpár Ildikó
Fjällbacka, a kisvárosok réme
Mit szeretünk egy krimiben? Az izgalmat, a rejtélyt, a rejtvényt, az agyunk tornáztatását, no meg persze a borzongás örömét. Eltérőek a vélemények azt illetően, hogy mi tölti el a krimiolvasót nagyobb boldogsággal: ha a végén felkiálthat, hogy „tudtam, éreztem, mégiscsak igazam volt!", vagy ha felhúzott szemöldökkel, az utolsó sort többször is elolvasván, bevallhatja magának: „na, ezt nem is gondoltam volna." Akárhogy is, krimit ajánlani nagy felelősség, hisz nincs annál bosszantóbb, mint amikor bármit is sugallunk a mit sem sejtő olvasónak a gyilkos(ok) kilétét illetően. Ezért ahelyett, hogy magáról a történetről regélnénk, megpróbálok a számomra korábban teljesen ismeretlen Camilla Läckberg írói világáról szót ejteni, hátha valaki kedvet kap egy kis svéd bűnügyi regényhez.
A Jéghercegnő Läckberg első könyve, s mint minden regényének, ennek helyszíne is a szerző szülővárosa, Fjällbacka, ahol a jelek szerint lassan többen gyilkolnak, mint élnek. A regény egy krimiíró-tanfolyam végterméke, s egyben olyan mű, mely Läckberget egy csapásra népszerű íróvá tette szülőhazája határain is túl. A Jéghercegnő 2003-as megjelenését eddig nyolc kötet követte, sőt, időközben, 2005-ben az írónő elnyerte az Év Írója címet is Svédországban.
Ha valaki Agatha Christie munkásságán érlelődött aktív krimiolvasóvá, akkor bizonyára furcsának találja majd, hogy a regényben egyik nézőpontból a másikba hajszolja olvasóját Läckberg. Itt nem a jól megszokott Miss Marple-féle felderítést és gondolkodást követhetjük nyomon, szigorúan a detektívmunkát végző hölgy nézőpontjával azonosulván, bár itt is megtalálható Miss Marple kissé korábbi kiadása, a jóval fiatalabb, s a szingliség kihívásaival küszködő Erica személyében, aki sokat tesz azért, hogy fény derüljön az igazságra, és hogy a szerző a romantikát kedvelő olvasókkal is bővítse a rajongók táborát. Ide-oda ugrálunk a könyv szereplőinek gondolataiban, és sokszor nem is tudjuk azonnal, kinek a fejébe volt szerencsénk épp pottyanni, így egy teljesen újfajta rejtvénymegoldáshoz kell alkalmazkodnunk. Emellett persze megmarad a klasszikus együttgondolkodás folyamata is, bár be kell vallanom, itt az Agatha Christie-i metódust preferálom. A narrációból adódóan Christie detektívjeivel mindig egy időben értesülök minden részletről, és csak rajtam áll, hogy én is le tudom-e vonni azokat a briliáns következtetéseket, amelyeket egy Miss Marple vagy egy Hercule Poirot képes; Läckberg, ezzel szemben, sokszor rövid időre visszatartja az információk egy részét, illetve nem egyetlen ember végez nyomozómunkát, és nem egyetlen ember szemszögéből látjuk az eseményeket. Ez egyszerre izgalmas, és bizony időnként bosszantó is lehet - ízlés kérdése, azt hiszem. Läckberg módszere azonban tökéletesen indokolható, hiszen célja, hogy megvilágítsa egy bűnügy kapcsán a miérteket, és ehhez bizony jól jön a multiperspektivitás. Egy bűnügy, sugallja a szerző, sohasem egy egyszerű ügy, és csak akkor lehet megérteni, ha nem csupán egy elkövetőt keresünk, hanem megpróbáljuk kontextusba helyezni a történteket.
Läckberg nem vett meg kilóra, ezt azért be kell vallanom. Még nem tartozom rajongói közé, de azt hiszem, nekivágok második magyarul is megjelent regényének, ha már az Animus Kiadó volt olyan ambiciózus, hogy belefogott a Skandináv krimik sorozat kiadásába. Egyrészt első regénynek ez kifejezetten jó krimi, így jó eséllyel a későbbi művek már egy érettebb írónő cselekményszövését mutatják (lehetőleg kevesebb nőiruhadarab-bemutatóval, bár a géllel töltött melltartóról írt bekezdése mély nyomokat hagyott bennem); másrészt él bennem a remény, hogy előbb-utóbb az Animus Kiadó felfogad egy olvasószerkesztőt, és nem ad ki olyan művet, amelyben helyesírási hibák, iszonyúan zavaró elütések és benne hagyott duplán leírt szavak nyüzsögnek. Dum spiro, spero. (Persze, mondaná erre Läckberg, a hangsúly a mondás első felén van.)
Camilla Läckberg: Jéghercegnő, Ford. Torma Péter, Animus Kiadó, Budapest, 2009
