Bene Zoltán
Tibor szerint a világ
Weiner Sennyey Tibor vasárnapi levelei, amelyek, címükhöz híven, minden vasárnap megérkeznek az olvasókhoz az Irodalmi Jelen Online postaládájába, kiváló bizonyságai annak, hogy a tárca az egyik legelevenebb, legsokoldalúbb, a legnagyobb lehetőségeket magában rejtő irodalmi műfaj. (Az, hogy a napilapokból kiveszett, immár nem lényeges - az internet egyre több oldala hozza vissza hozzánk, nekünk, értünk.) Meg kell vallanom, hogy a magam részéről odaadó híve vagyok Weiner Sennyey Tibi tárcáinak. Annak a poétikus, a legnemesebb értelemben véve romantikus, a legtisztábban lírai hangvételnek, ami jellemzi őket; annak a mélyen emberi naivitásnak, amely belém árad egy-egy vasárnapi levélből. Ottlik Géza mondta egy interjúban, hogy a költő mindig közelebb áll az éghez, mint a prózaíró. Ottliknak igaza van. Egy költő még akkor is közelebb áll az éghez, mint egy prózaíró, ha történetesen prózát ír.
A föntiek után fölösleges volna magyarázgatnom, miért vettem nagy várakozással a kezembe Weiner Sennyey Tibornak az idei könyvhétre megjelent kötetét, A nagy eretnek címűt. A szerző első prózakötete, olvastam valamelyik beharangozóban. Alcíme szerint: Tizenkét elbeszélés.
Valóban tizenkét írásmű olvasható a könyvben. Hogy elbeszélések lennének, abban azért már nem vagyok olyan biztos. Líra, epika, esszé, tárca, tanulmány - ezek a műfajok mind jellemzik a kötet szövegeit, ugyanakkor ezek közül egyik sem jellemzi igazán. Mert nem arról van szó, hogy líra, epika, esszé, tárca és tanulmány is szerepel a könyvben, hanem arról, hogy ezek együtt, egyszerre vannak jelen a legtöbb írásban. Weiner Sennyey ugyanis sajátos szintézist hoz létre ebben a tizenkét írásában is, nagyon hasonlót ahhoz, amelynek szellemében vasárnapi leveleit írja. Nagyon hasonlót, mégis mást.
A nagy eretneket forgatva az olvasó néha éppoly bizonytalan a tekintetben, hogy fikciót olvas-e vagy tudományos dolgozatot, mint Borges esetében. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a történetek részben vagy egészben egyfajta sajátos remake-jei régről és jól (?) ismert sztoriknak: Báthory Erzsébet, Marco Polo, Marcus Aurelius többé-kevésbé ismerős arcát idézi elénk a könyv. Edgar Allan Poe, Kempelen Farkas, Jorge Luis Borges, Rabindranath Tagore, Danyi Zoltán, Charles Baudelaire, Czóbel Minka, Rainer Maria Rilke vagy Békássy Ferenc szintén elénk lép, ha a tizenkét elbeszélést olvassuk.
A könyv borítószövege szerint bátorság a szerzőtől, hogy „ki mer adni a kezei közül egy ilyen kötetet, ami a korától teljesen idegen." Valóban bátorságra valló könyv A nagy eretnek. Nem azért, mert már maga a műfaji meghatározás módfelett nehéz, nem azért, mert ez a tizenkét történet egytől egyig valamiféle „tolvajlás" eredménye, mindegyik valamiféle feldolgozás, átdolgozás, weinersennyeysítés. Sokkal inkább azért, mert Weiner Sennyey Tibor prózája olyan költői erővel hat, amivel az olvasónak meg kell tanulni bánni. Olyan költői erővel, amelynek erejét a leplezetlen, meztelen és hiteles érzelmek adják. A valódi, szép, emberi érzések. Ehhez pedig prózában nem szoktunk hozzá. A vers nyersebben őszinte, keresetlenebbül érzelmes, a próza az érzelmekkel vigyázva bánik, nehogy szentimentalizmusba, rózsaszín mocsárba csússzon. Weiner Sennyey Tibor, amint vasárnapi leveleiben, úgy A nagy eretnek írásaiban sem csúszik sehová, marad az, ami: egy sajátos, költői-emberi világ.
És van itt még valami, ami miatt igaza van a borítószövegnek (amely egyébiránt a Boldog Zoltán jegyezte Utószó utolsó bekezdése), mikor bátornak titulálja a szerzőt. Ez pedig az, hogy ezek a weinersennyeysített történetek úgy idegenek a kortól, hogy egyben kritikái is annak. Rávilágítanak egyre s másra. Felmutatnak, megmutatnak olyan értékeket, amelyeket öröknek tartunk, manapság mégis csak hosszas kutatások árán lelhetőek föl. A kötet olvasása után úgy tűnik, Weiner Sennyey Tibor bizonnyal nem gondolja azt, hogy a jelen, amelyben élünk, a létező világok közül a lehető legjobb, nem hiszi, hogy a fejlődés töretlen és előremutató. Sőt, talán úgy vélekedik, akad néhány dolog, amit korunk nem meghaladott, inkább elcsúfított, meghamisított, elsilányított. Ez pedig manapság valóban kárhozatra méltó eretnekségnek számít. Nem csupán (mint az utószóban olvassuk) „a 19. századba vágyni (...) ördögi cselekedet", de megkérdőjelezni a haladást és fejlődést, vitatni a kánont, a közmegegyezést - nemkülönben, sőt: százszorosan, ezerszeresen az.
Igen, kétségtelen, hogy Weiner Sennyey Tibor könyve eretnek könyv. Bátor könyv. Egyszersmind szerethető, lélekmelengető. És szép.
Weiner Sennyey Tibor: A nagy eretnek. fapadoskonyv.hu, Budapest, 2011
