Szabó Róbert Csaba
Harsány alázat
A Zsibvásár című kötetben szereplő interjúban, amely a Székelyföld hasábjain jelent meg 2009-ben, Mózes Attila a kérdésre, hogy tudniillik melyik a legkedvesebb meg nem írt műve, azt válaszolja: „Az, amelyikkel a mai napig együtt vajúdok. És nem lehet beszélni erről, mert valami ordításféle úgyis elnyomná a tagolt, esetleg pallérozottnak szánt beszédet, fejtegetést." Kimondva, kimondatlanul, Mózes Attila életművének megtorpanását a kilencvenes évek elején-derekán a honi prózaírás egyik fájó veszteségeként tarthatjuk számon. Az elmaradt nagyregényeket, elbeszélés-köteteket aligha tudja pótolni a jelen kötet, ám minden kétséget kizáróan éppen olyan autentikus elemei ezek a szövegek a Mózes Attila-i életműnek, mint az 1985-ben kiadott A Gonosz színeváltozásai, benne a feledhetetlen Megváltással (Indián nyár), vagy az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című kísérleti regény (amelyet egyébként Mózes a fentebb nevezett interjúban a könyvért kapott díjesők ellenére sem tart legjobb munkájának).
Tehát tizenegy, az újabb feledhetetlenségnek szánt szöveg sorakozik ebben a kötetben, javarészük különböző folyóiratokban és antológiában már napvilágot látott írás a kilencvenes évek közepétől errefelé. Az egykor botrányt kiváltott „A pina" című karcolat (megjelent az Előretolt Helyőrségben) kiválóan egészül ki a Levél a szerető(k)nek című szöveggel (megjelent a Látóban és A hibátlanság vágya antológiában), vagy a Guminő (az Erdélyi Dekameron című antológiában olvasható) című novellával, és sorolhatnám, mely írásokhoz illeszthető nagyszerűen kísérőszövegként a már említett, a kötetben szintén szereplő, a Székelyföldben megjelent életútinterjú. Főként a karnálisra, a testiségre kihegyezett, de azt rendkívüli profizmussal és nyelvi rafináltsággal végző elbeszélői modor egy kötetbe szerkesztésének lehetünk tanúi a Zsibvásár forgatásakor.
Mózes, egyértelmű, irodalomtörténetet is ír, amikor György Attila kérdéseire válaszol, de zajongó, jókedvű, zsibvásáros történelmet. Arra a kérdésre például, hogyan éli, élte meg barátai halálát, hogy az erdélyi irodalom pótolhatatlan szelete távozott velük,s maradt-e folytatása, nem az irodalomnak, hanem az általuk (kép)viselt irodalomszemléletnek, úgy válaszol, mint akinek erőteljes, elkoptathatatlan rendszerben, jobb szóval: közös asztaltársaságban élnek tovább barátai (írók és költők), mint akiktől igazán elbúcsúzni sem lehet, hiszen a szöveg mellett ott az együtt megélt pillanatok sokasága. Komoly, súlyos mondatok is koppannak, amelyek elől nehéz kitérni, írói hagyományok (Malcolm Lowry, Fitzgerald), anekdoták, apró fortélyai a mindennapi életnek, az elviselhető és elviselhetetlen közösségnek és magánynak. És hogy mi is az alcímben jelzett egyetlen hangulat? Talán az, hogy másképp nem érdemes, mint harsányan, de alázattal, minőséget gyártva.
Valami megtörténik, valami nem történik meg, életművek születnek, életművek feledésbe merülnek, de annyi bizonyos, Mózes Attila írói életműve alapfokon határozza meg a romániai magyar (és talán nemcsak) prózairodalmunkat. Jó példa erre ez az új kötete is. Akkor is, ha nem is annyira „új" az az új.
Mózes Attila: Zsibvásár. Szövegek egyetlen hangulatra. Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 2010
