A 2007-ben a Pagony Kiadó által alapított, kétévente megrendezett Aranyvackor-díj és pályázat célja olyan tehetséges írók és illusztrátorok felkutatása, akiknek a munkáiból igényes gyerekkönyv készíthető. A 2015-ös pályázat győztes alkotópárosának egyik tagjával, Szabó Imola Juliannával Ayhan Gökhan beszélgetett.
A felfedezésre váró tér
Beszélgetés Szabó Imola Juliannával
– A Kinőtt szív története nem túl szívderítő – aki nem ismerné, annak mondjuk el, hogy a főszereplő kislány apukája meghal. Jobb esetben nem minden gyermek lesz árva vagy félárva, vagy nő fel a válás miatt egyszülős családban. A Zsilike kabátjában egy vak kislány szerepel. Az Aranyvackoron nyert mese egy kislány betegségét dolgozza fel. Miért ezekre a témákra esett a választásod, illetve hogyan tudnak ezek a történetek mindenkit megszólító, érvényes történetek lenni?
– Ezek a világok kezdtek el mozogni bennem. Ezeknek lett körvonala és szaga, tapintható alakja. Ezekhez épült bennem szövegtest. A humor ugyanannyira ott van bennük, mint a tragédia. Az aranyvackoros szövegben különösen élveztem-élvezem azt a nyelvi játékot, amiben összefolynak ezek a rétegek. Nem volt bennem más szándék, mint nehéz témákról hitelesen írni. Ugyanakkor nem tudom, szabad-e egyáltalán mindenkit megszólítani. Csak azt tudom, hogy vannak történetek, amikkel dolgunk van, és dolgoznak velünk, bennünk. És léteznek történetek, amikkel semmi dolgunk. Talán az olvasó is ezt érzi, amikor választ, amikor valamit közel enged vagy távol tart magától. A halálhoz, a látáshoz és a testünk romlásához valamilyen módon mindig közünk van vagy egyszer közünk lesz. Zsilike pedig nem csak a vakságáról beszél, ahogy Szélkislány sem csak az apját veszíti el. Felnőnek. Megszokják, hogy megváltozott minden, és nem tudnak már rajta változtatni. Ennél most éppen nem tudtam érvényesebb világot álmodni a közöny ellen. A Braille-írásos melléklettel pedig, ha nem is mindenkit, de az erre érzékenyeket, az érintetteket talán mégiscsak sikerült elérni úgy, ahogy eddig nem volt szokás.
– Térjünk rá a díjra. Idén te kaptad az Aranyvackor-díjat. Ilyen elismerés után csábít-e, hogy továbbra is gyerekszövegekben gondolkodj, vagy egy irodalmi kalandnak szántad mindezt és mostantól visszatérsz a felnőtt szövegek közé?
– Nagy álmom várt valóra. Sokat jelent nekem ez a díj, mert egy olyan zsűri ítélte nekünk, akiket szakmailag nagyon sokra tartok/tartunk. A szöveg pedig Metzing Eszter nélkül nem nőtt volna könyvtervvé. Közös bolygónk. Ahogy a Kinőtt szív is közös álmunk volt Maros Krisztivel, és ahogy a Varratok meg Palman Zsuzsival közös tér. Nem nagyon szoktam racionális döntéseket hozni, ha írásról van szó. A Varratok megjelenése óta kegyetlen vagyok magammal szemben, de sokszor fogalmam sincs, hogy miért arra indulok el. Csak ott van valami. Most ez a világ szaglik körülöttem, ide utazom napi több órát, ez tört utat. Jelenleg nagyon érdekel az a nyelvi struktúra és tér, ami a Júlia, a bársonynyúl kapcsán kialakult a fejemben. A mesekönyvek iránti kalandvágynak talán a gyerekeimhez van a legtöbb köze. A velük töltött idő mindig új dolgokra tanít, és mivel a napom nagy részét a közös kis univerzumunkban töltöm, így ez éppen a legotthonosabb hely a valós képzeletemben. Egyelőre egy szöveg biztos, hogy még ebben a jóleső és lehetetlent nem ismerő állapotban íródik: az Ede, a kekszidomár. Olyan jó vele bíbelődni, hogy egyre nehezebben engedem el, és lassan már sorozattá dagad a fejemben. Emellett formálódik egy prózavilág, és a régóta dédelgetett montázsos verspróza könyvterv is. Szeretnék szabad maradni, és csak jelen lenni abban a szövegben, ahol éppen ott kell lennem.
Szöllősi Mátyás fotója
– A meseírás milyen újdonságok felfedezéséhez segített hozzá, tudtál-e egy-egy fogást a felnőttirodalomban szerzett tapasztalatok közül átcsempészni, vagy épp fordítva, a felnőtt szövegek írásában nyújtanak segítséget a meseírásban szerzett élmények?
– Rendkívül ügyetlen vagyok a „fogásokban“. Csak a csiszolódásban, az élesedésben hiszek. Régen fel sem tűnt, ha egy címsor egy millimétert elcsúszott a helyén egy borítón vagy egy plakáton. Ma már csikorgatom a fogam, mert nikkeleződött a szemmértékem, és zavar, hogy nem pontos a pozíciója a szövegfoltban. Néha ujjal oda kell húznom a helyére. A szöveggel is így van. Nem szeretem a régi szövegeimet. Azt volt hosszú idő megtanulni, hogy érdemes húzni, hol van rés, hol legyek halk, hol sűrű. Ez gyerekszövegnél sincs máshogy. Ott is az ismeretlen tér és a nyelv határtalansága érdekel. A felfedezésre váró tér, aminek teljesen mások a játékszabályai.
– Olvasol-e meséket tanulás céljából, akár klasszikus/kortárs szerzők műveit? Milyen lényeges változást veszel észre az elmúlt ötven év hazai gyerekirodalmi szövegeiben?
– A legtöbb mesét nem árt legalább tízszer felolvasni a gyerekeknek, így mindegyikből tanulok. Van, amelyik még ezt a sokszori gyűrődést is kiállja, és akkor még izgatottabban keresem, próbálom megfejteni a titkot. Ám a mondatszerkezeten és a dramaturgián túl a titok mindig rejtve marad. Pont ez a lényege talán. Érdekes látni, hogy a tanítani vágyás, tanulság és a témaválasztás hogyan változik, hogy nem akar a mostani gyerekirodalom kényszeredett módon tanítani valamire. Szeretem a kortársak meséit, mert egyre bátrabbak és őszintébbek. Mintha két nagyobb halmazzá nőtt volna a gyerekirodalom mesetára. Az egyik egy amolyan eszköz-mesevilág, aminek haszna van. Amiben a beavatás egy cél érdekében történik: iskola, bili, óvoda, hajmosás stb. A másik pedig rejtettebb és csalafintább módon közelít az élethez. Szülőként mindkettőt fontosnak érzem, ha jól van megírva. Alkotóként az utóbbi érdekel leginkább.
– Véleményed szerint fontos-e, hogy a kortárs magyar gyerekirodalom felvegye a versenyt a nyugat-európai szerzők munkáival, érdemes-e az összehasonlítás, amikor eleve megfigyelhető, hogy teljesen más történeteken szocializálódott gyerekek élnek akár Budapesten és Párizsban is?
– Ha tervezőként kérdezel, akkor már szerintem bőven versenyben vagyunk a szép mesekönyvek terén. Az összehasonlítás néha furcsa dolog. Szerintem a kelet-európai sérült-piszkosság teljesen más amplitúdójú alkotókat szül. Esszenciális és elementáris csúcsteljesítményekkel. Egyszerűen érezni, hogy a hiány többletté nő. Öntörvényű tud lenni. A lengyeleknél látszik most igazán ez az ívelés. Nem tudom, hogy a felnövő generációkban van-e ilyen kollektív szocializációs szatyor-érzés. Párizs olykor közelebb van Budapesthez, mint a nyolcadik a tizenkettedik kerülethez. Szerintem a mi generációnkkal ez próbált elmúlni, de a jelenből nézve egyre hihetőbb, hogy újra beszorulunk. Nekik máshogy nem jelent mást Nyugat-Európa. A történelmi mesekönyvek hiánya egyfelől egyre feltűnőbb, másfelől ki tudja, hogy készek vagyunk-e rájuk. Nem tudom. Pedig kellene. Egyre jobban kéne. Nem eufemizálva és nem mismásolva beszélni a körülöttünk zajló eseményekről. Ehhez először nekünk felnőtteknek kéne felnőnünk a feladathoz.
– Emlékszel még, hogy téged mi fogott meg egy mesében gyerekként? A cselekmény, a mese nyelve, az illusztrációk? Ugyanezek a mai gyerekeknél szerinted működhetnek változatlanul, nem kell-e számos plusszal számolnia annak, aki manapság szeretne meseíró lenni?
– Mai napig emlékszem egy Weöres Sándor versre, ahogy a mamám suttogja a konyhában. A háta mögött a szocreál műanyag szekrény és valami furcsa sárga fény. Pattogtak a szavak a szájából. Emlékszem, ahogy apám az azóta már csontig lecuppantott és agyonidézet kis hercegről mesél és a bárányról. Semmi más nem maradt meg, mint a kígyó-elefánt rajz és a bárány a dobozban. Mai napig emlékszem a csálé rajzra, amit a combjára fektetett jegyzetlapra firkált. És ahogy ejti a szerző nevét, mozgott közben a bajsza. Majd a Micimackó, és a mese az okos nyúlról... Az első gyerekszínházi élményem... A Bosch-album meg egy kubista magazin, amit aláírtam az üres foltoknál, mert bele akartam ugrani a rajzokba. A nagymamámnak volt olvasójegye. Az volt a közös programunk, hogy elmentünk minden héten egy új könyvért. Néha csak figyeltem, ahogy húzogatja az ujját a könyvek gerincén, majd bele se néz, de tudja, hogy azt választja, majd két nap alatt kiolvassa a könyvet. Már akkor is a varázslat érdekelt. A remény, hogy egyszerre több helyen élhetünk, csak tudni kell, hol bújnak meg az ajtók. Ma már nehezebb versenyezni az információ-vibrálás erőszakos hullámaival, a számítógéppel. Ugyanakkor a saját szememmel látom, hogy milyen hévvel ejti rabul a Galagonya a gyerekeimet. Hogy a Dióbél bácsi legyőzi bennünk a rajzfilmfigurákat, ahogy a gyerekdalokkal kelnek, és maguknak találnak ki rímeket. Hogy a belső képzeletük erősebb, mint az animált. Hogy a nyelvben van valami időtlen, és mégis romlandó. Ha az egyensúly marad, akkor a mese is marad. Akkor a városban is lesz kertjük, lesz padlásuk. Csak nekünk felnőtteknek kell megmutatni az utat. Odáig. Kitartóan. Ezért talán nem nehéz dolga van, hanem dolga van egy meseírónak.
(Kérdezett: Ayhan Gökhan)
