Szupersztár Magyarországon! Nemrégiben találkozhatott a hazai szakma és közönség Satoe Tone japán származású rajzolóval. Koppány Csenge beszámolója és interjúja a Papírhajón.
Koppány Csenge
Érzések több rétegben
Reggeli kávém után megkönnyebbülve léptem az őszi csípős szélből a biatorbágyi Kisgombos könyvesbolt barátságos falai közé. Az apró földszinti helység falai tömve vannak a gyerekirodalom neves és kevésbé ismert műveivel, kézműves termékekkel, apró állatfigurákkal, és gyönyörű füzetekkel, olyanokkal, amelyekbe mindenki nyugodtan belefirkálhatja a legújabb ötleteit, vagy felvésheti a legnagyobb titkait. Rögtön megértettem miért hívják meseboltnak. A kékes falak, a lépcső mellett sorakozó könyvespolcok, a padláshelység színes bútorai és régi kanapéi egy varázslatos világot festettek körém. Azt hiszem Satoe Tone illusztrátornő is érezhette a mesevilág barátságos közegét, hiszen éppen a könyveket nézegette, óvatosan. A következő percekben együtt gyönyörködtünk a magyar illusztrátorok munkáiban; átböngésztük Szegedi Katalin, Rófusz Kinga, Csíkszentmihályi Berta és mások könyveit, egy-egy illusztrációnál elidőztünk, és ő finoman végigvetette ujját a kép vonalain. Végül az ő könyvét, a Pipót vettem kézbe, megmutatta az ő kedvenc képét, amikor Pipó fut, és én elmondtam, hogy nekem a legkedvesebb a medúzás-csillagos.
Közben egyre több gyerek érkezett a boltba, helyüket keresték a kikészített színes ceruzák és filctollak között. Satoe bevallotta, hogy mennyire izgul, nevetve feleltem neki, hogy én is, mert ez az első interjúm. Ha mind a ketten izgulunk, akkor biztosan jól fog menni, felelte, nevetett.
Leültem a gyerekek közé, az egyik faasztal szélére, hogy én is részt vehessek a programban. Satoe bemutatkozott magyarul, majd pár percig kérdezgette a gyerekeket arról, mit tudnak japánról, mesélt ő is, és megtanította, hogyan üdvözlik egymást a japánok. Egyre többen bátorodtak fel, és amikor az origamiról és a újévi köszöntő lapokról beszélt, pár bátrabb fiúcska keze már folyton a magasban lengett. Jövőre, kétezer-tizenhatban a majom éve következik, ezért origami majmot készítünk ma, mondja Satoe.
A hajtogatás valószínűleg a kisiskolásoknak jobban ment, mint nekem, de a segítőkész anyukáknak és Satoe pontos instrukcióinak köszönhetően a papírokból lassan színes majmocskák lettek. Miután mindenki elkészítette a majmát, és arcot rajzolt neki, felragasztottuk a majmokat az üdvözlőkártyákra. Elmélyült munka következett: a háttér elkészítése. Néhány lányka még akkor is dolgozott, amikor Satoe már mások könyvét dedikálta, igényesen, nagy türelemmel. Saját ceruzáival virágokat és a kis békát rajzolta a könyv előoldalára, aláírta a rajzot, sőt még pecsételt is alá. A könyvek gazdáinak nevét japánul a rajz alá írta.
Satoe Tone nem sajnálta az időt, minden könyvbe gondosan, elmélyülten rajzolt. Így az interjúnak és a szervezett ebédnek tolódnia kellett. Végül lassan elfogytak a könyvek, elköszöntek a gyerekek. Satoe és a fordítója izgatottan ültek elém.
Satoe Tone
– Vége lett a programnak, a gyerekekkel hagyományos japán üdvözlőlapot készítettél origami majommal. Hogy érezted magad a foglalkozás alatt?
– Nagyon jól éreztem magam. Eleinte úgy láttam, hogy a magyar gyerekek nagyon csöndesek, vagy legalábbis zavarban vannak, de aztán feloldódtak. Most találkoztam először magyar gyerekekkel.
– Máshol rendszeresen tartasz workshopokat?
– Csak Olaszországban csináltam eddig ilyet.
– Olaszországban, ahol most is élsz, de Japánban születtél és nőttél fel. A tapasztalt kulturális különbségek hogyan befolyásolták a művészeted?
– Szerintem nem igazán befolyásolták. Az alkotói tevékenységem független attól, hogy hol élek, élhetnék akár itt, Magyarországon is, ugyanilyen jellegű képeket készítenék. A műveim inkább a saját lelkivilágomat, érzéseimet, benyomásaimat tükrözik. Ezért a kulturális elvárások nem hatottak rám.
– Mégis elköltöztél otthonról. Miért választottad Milánót, Európát?
– Mindig is külföldön akartam élni. Öt évvel ezelőtt még Angliában laktam. Olaszország véletlenül jött, igazából kalandként kezdődött az egész, többször voltam a Bolognai Gyerekkönyvfesztiválon, aztán úgy gondoltam, miért is ne próbálnék meg itt is élni. Japánt is szeretem, hiszen az a szülőföldem, de valahogy sosem éreztem ott otthonosan magamat.
– Azért, mert itt nagyobb a szabadságod, több a lehetőséged a művészi önkifejezésre?
– Olaszországban külföldiként szinte bármit megtehetek, nem vagyok korlátozva, szabályok közé szorítva. Japánban azért még nagyon komoly előítéletek és elvárások vannak: ha betöltötted a húsz évet, házasodj meg, kezdj el dolgozni. Itt ilyesmi nincs. És ez számomra fontos.
– A gyermekirodalom témájában is vannak különbségek. Európában egyre népszerűbbek az olyan gyerekkönyvek, melyek egy-egy traumát dolgoznak fel. Hogyan tudsz ehhez illusztrátorként kapcsolódni, mit gondolsz erről a tendenciáról?
– Nagyon jó, hogy bármit kifejezhetek a könyveken keresztül. Japánban például az is sokkal megkötöttebb, hogy miről szólhatnak a gyerekkönyvek. Bár ott is egyre többféle könyv jelenik meg, de itt, Európában jóval többféle téma felmerülhet. Lehet beszélni a nemek különbségeiről, a hasonló neműek szerelméről, kissebségi problémákról, előítéletekről. És ez is nagyon tetszik nekem. Ha a mesekönyveken keresztül megismerik ezeket a dolgokat a gyerekek, akkor felnőtt korukban sokkal elfogadóbbak lesznek. Japánban ez is sokkal lesarkítottabb. A homoszexualitás például kifejezetten tabutémának számít, felnőtt emberek sem beszélnek erről. Jó lenne, ha ott is nyitottabbá válnának az emberek ezekre a dolgokra.
– Az, hogy Te, mint japán származású illusztrátor ilyen könyveket festesz és készítesz, segíthet akár a japán társadalomnak is abban, hogy nyitottabbá váljon?
– Fokozatosan oldódik a zárkózottság, de még mindig vannak határok, amiket át kell lépni. Például sokáig Japánban minden történetnek happy enddel kellett végződnie. Idáig nem voltak olyan történetek, amiknek szomorú, de legalábbis furcsa végük lett volna, de mostanában egyre több ilyen is megjelenik. Egyelőre nem tudom, hogy én milyen szerepet vállalhatok ebben.
Koppány Csenge
– Például Hayao Miyazaki filmjeinek sem mindig boldog a befejezése…
– Igen, ez egy nagyon jó példa.
– Most térjünk át rád… Köztudottan szégyenlős, és nagyon szerény vagy. Segítenek abban a könyvek, a festés hogy megmutathassad magad vagy az érzéseid?
– Nem szeretek beszélni, tehát tényleg a könyveimen keresztül tudom kifejezni magam. Ha valami nagyon zavar vagy bánt, akkor is inkább rajzolok. Kirajzolom magamból.
– Mindig több rétegben festesz meg mindent, és ismert vagy a hihetetlenül kidolgozott, részletgazdag munkáidért. Ez annak köszönhető, hogy a belső, elképzelt világod is ilyen aprólékos?
– Igen, ez pontosan így van. Amikor mondjuk egy kék hátteret festek, akkor is több árnyalatot viszek fel egymás után a vászonra. Ugyanúgy, ahogy egy érzésnek, például a magány is több érzésből tevődik össze. A részletek is nagyon lényegesek, ezek teszik teljessé a világot és ennek hangulatát.
– Pipó, a béka, barátja, a bárány, a nyuszik vagy a madarak több művedben is visszatérnek. Hogyan alkotod meg a figuráid, és hogyan alakítod a személyiségüket?
– Az összes szereplőnek egy modellje van, méghozzá az anyukám kutyája. Ez a kutya a szemével fejezi ki az érzéseit, azzal követel, gyanakszik, azzal fejezi ki nyugalmát és boldogságát is. Ez a szempár alapja az én karaktereimnek is. Tehát Pipónak is egy kutya a modellje, mégis béka. A legfontosabbak a szemek.
– Említetted, hogy az egymásra rétegzett színekkel érzéseket kommunikál az olvasók felé. Úgy gondolom, hogy ezek az összetett érzések a fő témái a könyveinek, a szöveg illetve a történet kevésbé kap hangsúlyt.
– Mint említettem, nem érzem magam otthonosan a szavak között, ezért is olyan rövidek a könyveimben a mondatok. Én igazából nem gyerekkönyv-illusztrátornak készültem, nem azért váltam azzá, mert mondjuk volt egy példaképem, aki éppen illusztrátor volt, hanem az érzéseimet akartam kifejezni, és ez valahogy effelé a hivatás felé vezetett.
– Tervezel olyan könyvet is, amelyikben egyáltalán nincs szöveg, vagy ez egyféle megkerülhetetlen elvárás?
– Nagyon jó lenne egy ilyen könyv, de még nem tudom…
– Segítenek ezek a könyvek megszerettetni a gyerekekkel az olvasást, vagy a minimális szöveg miatt inkább a lelkükre hat?
– Nem hiszem, hogy egy könyv lelkileg különösebben befolyásolna egy gyereket, inkább azt szeretném, ha szívesen olvasnák, és néznék ezeket a rövid történeteket, és a képek segítségével jobban megértenék a dolgok hátterét.
– Ha megértik és gondolkodnak rajta, az mindenképpen hozzáad valamit a lelkükhöz is. Szerintem pont ez a fantasztikus a Pipóban és többi könyvben is, hogy olyan érzésekhez juthatunk közel, amit egyébként nem tapasztalnánk meg.
– A gyerekeknek még nagyon tiszta a lelkiviláguk, és jó lenne, ha ebből az ártatlanságból minél több megmaradna felnőttkorra is. Ha tanulhatnak belőlük valamit, az amolyan plusz siker. Remélem, hogy a képeim inkább a felnőttekben is újra felidézik gyermeki énjüket. Egyébként a Pipóval kapcsolatban a felnőtt újságírók például kifejezetten gonoszkodó, csipkelődő kérdéseket tudnak feltenni.
– Szerencse, hogy nem vagyok felnőtt újságíró. Van valamilyen általános üzeneted, mondjuk, a gyerekeknek?
– Hogy élvezzék az életet, és ne törődjenek azzal, ha felnőttek azt mondják, hogy valamit máshogy kéne csinálniuk. Inkább a saját lelkükre és a saját belátásukra hallgassanak. És éljenek…
