Szupersztár Magyarországon! Nemrégiben Budapesten találkozhatott a szakma és a közönség Oliver Tallec rajzolóval. Mészöly Ágnes és Majoros Nóra interjúja a Papírhajón.
Rajzolás közben sosem
gondolok az olvasóra
Sokféle szupersztárok vannak. Ha a gyermekirodalom és a gyerekkönyv-illusztráció ezredannyi figyelmet kapna, mint a slágerzene, a rajongók egymást taposták volna a Két Egérben vagy szombat délelőtt a Francia Intézetben – ezen a két helyszínen találkozhatott ugyanis a szakma és a közönség egy világhírű rajzolóval. S bár hisztérikus tömegjelenetek nem voltak, sehol sem kellett az érdektelenség miatt szégyenkezniük a szervezőknek. A szombati közös rajzolás és dedikáció után még arra is maradt ideje a művésznek, hogy megossza velünk gondolatatit a gyermekirodalmi trendekről és a szöveg-kép kapcsolatáról.
Milyen útvonalon keveredett a gyerekkönyv-illusztráció területére?
Először grafikát tanultam egy képzőművészeti iskolában, abban az időben nem volt kifejezetten illusztrátor vagy gyermekkönyv-illusztrátor képzés. Ezután újságoknak, főként napilapoknak készítettem rajzokat. Egy grafika megtetszett egy kiadónak, és megkerestek, hogy illusztrálnék-e számukra gyerekkönyveket. Természetesen igent mondtam. Annak ellenére, hogy nem ismertem ezt a területet, izgalmasnak és kihívásokkal telinek tűnt. Amikor belevágtam, rájöttem, hogy rettenetesen gazdag ez a terület, hiszen gyakorlatilag bármiről lehet beszélni a gyerekeknek. Az egyik szöveg jött a másik után, és az egyik jobban tetszett, mint a másik. Az én gyerekkoromban nem voltak ennyire sokfélék a mesekönyvek.
Amikor egy szöveget illusztrál, tudatosan figyel a szöveg által megcélzott korosztályra? Különböző stílusban rajzol gyereknek és felnőttnek?
Rajzolás közben sosem gondolok az olvasóra. A szöveg elindít bennem egy gondolatmenetet, megszületik a képi világ, de ez elsősorban az én reflexióm, nem célzatos, korosztálynak szóló anyag. Természetesen azért van különbség a nagyon felnőttes és a gyerekbarát munkáim között. A kiadók persze odafigyelnek erre a korosztály dologra, de szerintem, ha nagyon kihegyezünk egy könyvet egy adott életkorra, az egy csomó lehetséges olvasót elzár az élménytől. Szóval amennyire lehet, nem foglalkozom ezekkel az irányelvekkel…
Manapság sokkal több gazdagon illusztrált gyerekkönyv jelenik meg, mint mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt. Az olvasók egészen kiskoruktól kezdve nagyon sokféle képi világgal, kifejezésmóddal találkoznak. Mit gondol, megváltoztatja ez a képiséghez való hozzáállásukat? Nyitottabbak, fogékonyabbak lesznek például a kortárs képzőművészetre ezek a gyerekek?
Alapjában véve nagyszerű, hogy ilyen sok és sokféle gyerekkönyv van, de ez azért elég sok problémát is felvet. Rengeteg mesekönyv jelenik meg, Franciaországban évente több mint hatezer cím, és mindenki, nem csak a szülők, de a szakma, a könyvesboltosok és a könyvkiadók is elvesznek ebben a dömpingben. Komolyan, remek hogy választhatnak a gyerekek a sokezer könyvből, csak már átláthatatlan ez a mennyiség. A szerzők meg az illusztrátorok meg mellesleg éhen halnak. Az újdonság varázsa még úgy-ahogy hat, de egy-egy könyv csak néhány hétig jelent izgalmat, aztán megy a süllyesztőbe. És a színvonal is eléggé vegyes… vagy még inkább kaotikus. És ezáltal az olvasóra gyakorolt hatásuk is sokkal kisebb… tehát nem tudom, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ennek a sokféleségnek lesz-e valamilyen pozitív hatása egyáltalán.
A sok könyvből azért néhány mégis kiemelkedik. Például az egyik személyes kedvencem, a Liza és Micsoda. Amit kifejezetten szeretek benne, hogy a szövege és a képi világa is szellős: bőven hagy játékteret az olvasónak. Hogyan működtek együtt a szerzővel, Jean-Philippe Arrou-Vignod-val?
Amikor jött az ötlet, hogy együtt csináljunk valamit Jean-Philippe-el, arra gondoltam, hogy valami egészen más stílusban kell alkotnom, mint eddig. Szóval az akvarell meg a pasztell helyett találtam ezt a vonalas képi világot. Kitaláltam a két fő szereplőt, és meglehetősen markáns vonásokat rajzoltam nekik. És ezek a vonások alakították a karakterek személyiségét is.
Tehát itt a kép és a szöveg kölcsönösen formálta egymást.
Általában a szöveg volt előbb, de nem mindig. Épp ez volt az izgalmas, hogy itt volt lehetőség arra is, hogy a képpel én is alakítsam a történetet.
Melyik munka izgalmasabb: amikor valakivel együtt kell dolgozni, vagy amikor egy könyvet teljes egészében egyedül alkot meg?
Mind a kettőt szeretem. Idén inkább a saját, önálló köteteim foglalkoztatnak, de nagyon szívesen mászok bele mások bőrébe is. Persze nagyon nehéz jó szöveget találni, olyat, ami mentén szabadon fantáziálhatok, kialakíthatom a saját világomat.
Tehát nem talált elég jó szövegeket, és kénytelen volt egy idő után saját maga vállalni ezt a feladatot is?
Először csak mások szövegeit illusztráltam, aztán rájöttem, hogy olyan történetek is vannak, amiket senki nem mond el helyettem. És ezeket nekem kell megírnom. De azért nem volt ilyen egyszerű. A kiadóm folyamatosan bátorított az önálló kötetre, erre én csináltam egy könyvet, ami gyakorlatilag csak rajzokból áll. Ez a Waterloo és Trafalgar. Utána aztán vettem a bátorságot, és szöveget is írtam…
Úgy látszik, hogy az írók és illusztrátorok közötti határ szignifikánsan átjárhatóbb az illusztrátorok oldaláról az íróság felé.
Talán azért, mert a történetmesélés alapvetően verbális dolog. A történet mindig előbb van meg, mint a kép, akár illusztrátor találja ki, akár rendes író.
És azért azt se felejtsük el, hogy sokkal többen képesek magukat magas színvonalon kifejezni verbálisan, mint képben. Magyarán írni könnyebb, mint rajzolni.
A képregény ebből a szempontból tökéletesen ötvöző műfaj. Nemrég fejeztem be egy kamaszoknak szóló kétkötetes képregényt, és most dolgozom egy sorozaton, ami gyerekeknek szól. Húsz év alatt ez a műfaj is hatalmasat robbant, nagyon sokfélék a képregények. Én egyébként szeretem keverni a műfajokat, szerintem a nem kifejezetten képregény-könyveim is eléggé képregényesek…
Van különbség rajzban a gyerek és a felnőtt-humor között?
Igen, természetesen igen. Gyerekkönyvek esetében pedig külön kihívás, hogy úgy rajzoljak, hogy a gyerek-humorral egyidejűleg olyan képi gegek is megjelenjenek, amiket csak a felnőtt olvasó vesz észre vagy képes értelmezni. Azt hiszem, nekem sikerül ez. Úgy tűnik, hogy a gyerekkönyveim elég szórakoztatóak a felnőtteknek is.
Melyik lesz az a könyv, amiben legközelebb magyarul is élvezhetjük ezt a duplafedelű gyerek-felnőtt humort?
Erre a kérdésre leginkább a kiadók tudják a választ. Mindenesetre én nagyon örülök, hogy Magyarországon ilyen sikeres volt a Liza-sorozat, és szívesen látnám más munkámat is magyar fordításban.
Mészöly Ágnes & Majoros Nóra
