Közös emberi történetek
Beszélgetés Tóth Krisztinával
Legutóbbi könyve, az Anyát megoperálták komoly visszhangot váltott ki, mindegyik kritika dicsérően nyilatkozott a könyvről. Az olvasók, szülők, pedagógusok részéről kapott fontos visszajelzéseket?
Igen; és a szülőktől többnyire pozitív visszajelzések érkeztek. De jött két olyan levél is, amelyben arról írtak az anyák, hogy ők csak akkor olvasnák el ezt a könyvet a gyereknek, ha már felmerülne a konkrét probléma. Vagyis nem mennének elébe a szöveggel egy olyan problémának, ami még nem merült fel. Ezen elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy nem is annyira a konkrét történet a lényeg, hanem az, hogy a szülővel is történhet baj. Az apával és az anyával is. Hogy nem sebezhetetlenek, ahogyan azt a gyerek szeretné látni. De erősnek akkor is erősek, ha bajuk esik, ha nem veszítik el az uralmat a sorsuk felett. Számomra ez nagyon fontos, mert úgy képzelem, hogy még egy végzetes kimenetelű betegség közben is üzenheti azt a szülő a viselkedésével, hogy a gyerek továbbra is biztonságban van, a dolgok mennek majd a maguk útján tovább, mindent el lehet rendezni. Ez persze egy szélsőséges példa, és nem gondolom, hogy az érzelmi megrázkódtatásokat meg lehet vagy meg kell úszni, de azt mégiscsak sugallhatja a szülő, hogy a világban rend van, bármi is történjék. A szülő szülő marad, a gyerek pedig gyerek: vagyis a szülő tud valamit, és lefelé megpróbálja azt átadni.
A könyv pozitív kicsengésű, anya végül meggyógyul. De mi történik azokkal a gyerekekkel, akiknek az anyukája vagy az apukája mégsem gyógyul meg, vagy valamiért meghal. Nekik hogy tudunk segítséget nyújtani, a halált elmagyarázni érthetően, de mégsem úgy, hogy szorongást keltsünk bennük. Vagy ehhez kevés egy mesekönyv, egy gyerekirodalmi szöveg?
A nagyszülők elvesztése számos gyerekirodalmi műben megjelenik. Azt hiszem, a változás, átalakulás, körforgás szimbolikája segítséget jelenthet, ha megoldást nem is nyújt. A szorongás egyébként természetes, és nem is ártalmas, ha kapcsolódik hozzá valami feloldás.
Önmagában szerintem nem baj, ha egy szövegben szorongást keltő vagy félelmetes tartalmak is megjelennek, az inkább a lényeg, hogy kioldódik-e a feszültség. A fiam már félig felnőtt, és most először szembesül a szűkebb családjában olyasmivel, hogy valaki gyógyíthatatlan beteg. Hogy ki van szolgáltatva, hogy nem az ő viselkedésén és igyekezetén múlik többé, hogy meggyógyul-e. Itt is segíthet az irodalom, hiszen amit mi a saját legmélyebb veszteségünkként élünk meg, az mind közös emberi történet, valaki már megírta.
A korábban tabuként kezelt témák, mint másság, válás, alkoholizmus, betegség egyre több gyerekkönyv témája, főleg a nyugat-európai gyermekkönyvek között gyakori. Ezek a dolgok mindig is jelen voltak, ha a gyerekekig mese formájában nem is jutottak el. Hogy látja, elég merész-e a magyar gyerekirodalom, és kell-e, hogy merész legyen? Fontos, hogy a gyerekek mindenről értesüljenek?
Ez két külön kérdés, illetve, ha akarom, még több. A gyerekek jó pár olyan dologról „értesülnek”, amiről sejtésünk sincs, hiszen beszélgetnek a többi gyerekkel, interneteznek, járnak-kelnek a világban. Találkoznak más családok történeteivel, gondjaival, rácsodálkoznak, mennyire különbözőek az otthonok és az életformák. Ez még viszonylag homogén társadalmi közegben is így van, nemhogy olyan iskolákban, ahol nagyon különböző szociokulturális háttérrel kerülnek össze tanulók. Ha vannak irodalmi minták, amelyek megerősítik, hogy igen, ilyesmi létezik, más is látja, más is megoldandónak tartja ezt, akkor – szerintem – a gyerek azt érzi, hogy ilyesmiről igenis szabad beszélni. Hogy nem illetlen dolog észrevenni azt, hogy a Zsófi apukája olyan furcsán tántorog, hogy Peti nagymamája meg kerekesszékbe került. Én nagyon nehezen viseltem gyerekként, ha rám förmedtek, hogy ilyesmit nem illik szóvá tenni. Akkor válhatunk tapintatos és empatikus felnőttekké, ha módunk nyílik rá, hogy megismerjük a világot. Mert akkor válnak átélhetővé más szempontok, idegen életek, érthetetlen problémák és konfliktusok is.
Miután elkészül egy gyerekszöveggel, kinek mutatja meg, kik a tesztalanyai? Esetleg már működik önben egy gyerekfül, ami azonnal meghallja, ha jó vagy nem jó a szöveg?
Bízom abban, hogy működik. Az egyik fülem jobban eláll, gyanítom, az lehet a gyerek-fülem. Az írói énemben sok gyerek-vonás van, ami egyébként nem könnyíti meg az életet, de ilyenkor jól jön. Sértődékeny, haragtartó és a végtelenségig makacs vagyok, ezért át tudom élni sértődékeny, haragtartó és makacs gyerekeim problémáit. Nekik is meg szoktam egyébként mutatni, amit írok, persze csak azt, ami korosztályra szabott. Lilinek még viszonylag keveset – neki viszont sokat improvizálok. A tesztalany szótól kicsit viszolygok, a vers vagy mese ugyanis nem vegyszer, amitől a határérték felett kisebesedik a fülük hegye. Különben ha így volna, nem jelenne meg annyi vacakság.
Egy-egy gyerekeknek szánt írás után könnyen át tud hangolódni egy felnőtt szöveg írására, vagy szüksége van egy kis időre, szünetre?
Több dolgot is írok párhuzamosan, de ha például hosszabb próza készül, olyankor nem tudok átugrani egy mesébe, mert akkor abban a szövegben lakom. Ezt szinte szó szerint kell érteni, amikor az Akvárium című regényt írtam, akkor azzal keltem és azzal feküdtem. És akkor minden, ami hirtelen eszembe jut vagy elém sodródik, az mind a szöveg része lesz, összemosódik a mű világa a kinti világgal. De a vers alkalmanként még ezekben az időszakokban is megmutatja magát. Tudja, hogy van ez, egyszer csak megcsillan valami – de biztosan ismeri ezt, hiszen maga is költő.
A továbbiakban tervez újabb gyerekkönyvet írni? El szabad árulnia valamit erről?
Hogyne. Most jelenik meg a Central Médiacsoport gondozásában az Orffújós mese című könyvem Timkó Bíbor gyönyörű rajzaival. Ennek két fika a főszereplője, akik egy nagy influenza alatt egymásba szeretnek. A Móra Kiadó ősz végére tervezi egy mesekönyvemet, amelynek pedig az lesz a címe, hogy A lány, aki nem beszélt. Ez utóbbi könyvet Makhult Gabriella illusztrálta, tökéletesen átadva a szövegek színes, kicsit vad, rusztikus világát. Ez a könyv az örökbefogadásról, kicsit tágabban az identitáskeresésről szól.
(Ayhan Gökhan)
