Mészöly Ágnes
Égből pottyant módszer
Tudósítás egy irodalminak látszó eseményről és gondolatok egy módszerről
Döbrentey Ildikó neve pavlovi reflexívet indít el. Azt mondod, „tán a Kovács Pisti”, azt mondom, „á, dehogy!”. Az Égbőlpottyant mesék a mai szülő-generáció alapélménye: hangvételében, zenéjében és képi világában újat és értékeset hozott, a szerző neve minőségi garanciát jelent a műfajban. Az identitásválságban szenvedő csöppnyi csavar megalkotója akkor is felkelti a gyermekirodalmat vásárlók és a szakma figyelmét, ha egyébként egy induló kiadó legelső könyvéről van szó – főleg akkor, ha a kiadónak a bemutatóra moderátorként és szerzőként sikerül megnyernie egy másik adu ászt, Lackfi Jánost is.
Szakmabeliek, ismerősök és unokás nagymamák egyaránt képviseltették tehát magukat a Budai Pagonyban szeptember harmadikán. Látszólag egy teljesen átlagos mesekönyv teljesen átlagos megnyitójáról volt szó: Levente Péter köszöntötte a közönséget, s reményét fejezte ki, hogy sikerül a felolvasás végére közösséggé válnia, majd Lackfi János beszélt a mese és az olvasás fontosságáról, de hát könyvbemutatón nyilvánvalóan nem szokás az óvodai körjátékok jellemformáló hatásairól beszélni. Ismertette a könyveket és a hátterüket alkotó programot is, így mire Döbrentey Ildikó mesélni kezdett, a gyereksereg jelentős része már szétszóródott a könyvesbolt aktuálisan nagyobb izgalmakat kínáló szegleteibe. De ez minden valamire való gyerekkönyv-bemutatón így van: a közönség gyermeki része nehezen viseli a bevezetőt, az elemzést és a szakmai méltatást, a felnőttek meg pont ezt szeretik a legjobban.
Mindezek után rajongói izgalommal vettem kézbe Döbrentey Ildikó új ikerkötetét, a Móna Manó Meséit. A hozzá kapcsolódó SzóKiMondóka programcsomagot pedig, mely a kisgyermekek anyanyelvi és mozgásfejlesztéséhez ígér szakszerű segítséget, dupla szakmai kíváncsisággal. Író-énem és konduktor/tanító-énem kivételesen egyszerre lelkesedett valamiért, hiszen a kora gyermekkorban elkezdett, minőségi irodalmat használó beszédfejlesztés, ha nem is a legfontosabb dolog a világon, de azért elég lényeges. Szerintem.
A metódust Miller-Ferjentsik Viola saját gyermekei számára találta ki, s a nemrégiben létrehozott kiadó (TreeFa World Produkciós Kft.) komplex, multimédiás rendszer segítségével szeretné minél szélesebb körben elterjeszteni. Felmerül természetesen a kérdés, hogy mi szükség van egyáltalán kiskorban a gyerekek célzott és tudatos fejlesztésére, hiszen a kölkök az elmúlt néhány ezer évben viszonylag jó hatásfokkal megtanultak beszélni és mozogni fejlesztő pedagógusok és szakkönyvek segítsége nélkül is. Ám a tanulási nehézségekkel küzdő, megkésett beszédfejlődésű gyerekek számának növekedése azt jelzi, hogy valami megváltozott, s ennek következtében a spontán tanulási folyamat sem működik már a régi módon – erre pedig a környezetnek reagálni kell.
A pedagógia, bár vannak konszenzusos alapvetései, nem bír természettudományos egzaktsággal. A gyógypedagógia és a korai fejlesztés módszereinek felhasználása egészséges gyerekek képességeinek „kiteljesítésére” vagy „fokozására” olyan kérdés, amelyben egyértelmű tudományos állásfoglalás nincs. Vehemens hitek, vélemények és divatok annál inkább vannak. A három évnél fiatalabb gyerekek idegrendszerének plaszticitása hatalmas, tanulási hatásfoka különlegesen jó, kérdés azonban, hogy a megszokottnál korábban elsajátított készségek valóban hatékonyan épülnek-e be a gyerek későbbi képességprofiljába*. Érvek és ellenérvek sorakoztathatók pro és kontra – jelen esetben, mikor a SzóKiMondóka beszéd- és szókincs fejlesztő csomagját vizsgáljuk, inkább az a kérdés, hogy a program hogyan teljesíti a vele szemben állítható esztétikai és pedagógiai-didaktikai elvárásokat.
A program keretében három mesekönyv jelent meg a TreeFa World Produkciós Kft. gondozásában. A teljes programcsomagot tartalmazó dobozban Lackfi János Milán és a sziázás című kötetét találjuk, melyet Varga Tamás illusztrált. A könyv kellemes formátumú, közös, összebújós felolvasásra tökéletesen alkalmas. A történet nem különösebben fordulatos, de a két-három éves olvasónak felesleges szövevényes kalandokat kitalálni: ebben a korban a gyerek szívesen hallgat olyan mesét, ami vele is megtörténik naponta. A szöveg kedves, de nem bugyuta, sőt, esetenként túl kacifántos is. Néha minden író belefeledkezik saját ötletességébe, tehát a legnépszerűbbek szövegeinek is jót tesz a szakértő szerkesztői szem – hiánya pedig, mint ez esetben, látszik a legprofibb könyveken is. A rajzok viszont kifejezetten kedvesek: jól illeszkednek a szövegbe, kellemesek és esztétikusak, eltaláltak.
Döbrentey Ildikó két kötetére, mely hét rövidebb mesében dolgozza fel Móna Manó kalandjait, nagyjából ugyanazok a meglátások érvényesek, mint a Milán és a sziázásra. A rövid történetek, melyekben az ismétlésnek, a felsorolásnak és a keretbe foglalásnak fontos szövegszervező és esztétikai szerepe van, dramaturgiájuk alapján a két-három éves korosztálynak szólnak: az ennél nagyobbak már komolyabb cselekményt várnak el egy mesétől. A könyvek hangvétele nagyon hasonlít az Égből pottyant mesékére: sok helyütt még ismerős fordulatok is visszaköszönnek. A szövegnek azonban ebben az esetben sem ártott volna egy hozzáértő szakmai, szerkesztői olvasat. A sok, egyenként talán jelentéktelen apró hiba összességében zavaró, és sokat elvesz a meseolvasás élményéből. Ezekben a kötetekben sokkal szembetűnőbb a szakmai (tehát: irodalmi igényű) szerkesztés hiánya.
A Móna Manó Meséi mellett Halász-Géczi Ágnes illusztrációit találhatjuk. A fiatal grafikus már több mesekönyvet rajzolt, honlapja alapján egy kifejezetten tehetséges pályakezdővel van dolgunk. Ám ezek a könyvek valahogy nem sikerültek. A borító egy ötödikes informatika-szakkör Photoshopos-Paintes projektjét idézi, a rajzoknak nincs egységes karakterisztikája, egy-egy oldalra mintha két különböző sorozatból kerültek volna képek. A figurák néha furcsán groteszkek, néha a legnegédesebb hagyományokat követik – néha viszont kifejezetten frappánsak. Ennek ellenére nem nevezhető innovatívnak a képi világ vagy esztétikusnak a két könyv. Nyilvánvaló, hogy nem tör minden kiadvány a Szép Könyv Díjra, nem illusztrálhat mindent Rofusz Kinga vagy Dániel András – de a tudatos vizuális koncepció elengedhetetlen ahhoz, hogy külcsín és belbecs szempontjából értékes könyvtárgy szülessen.
Irodalmi-gyerekkönyves szempontból nem hibátlanok a kötetek. A TreeFa World jó érzékkel választott neves, befutott szerzőket, kicsit kevesebb szerencséje volt a grafikusokkal, azonban az, hogy a minőségi gyerekkönyvkiadásban alapvető szerkesztési folyamatot kihagyták a folyamatból, könyvszakmai szempontból nehezen megbocsátható.
Fejlesztő pedagógusi szempontból az elsődleges kérdés, hogy a program hogyan teljesíti kitűzött célját, azaz az anyanyelvi fejlesztést, és ki nem mondott ígéretét: az olvasás megalapozását-elsajátítását. A három mesekönyv, bár jelentős része, csupán egy része a SzóKiMondóka csomagjának, melyhez a könyveken kívül szókártyák, DVD, játékgyűjtemény és használati útmutató is tartozik. A szókártyák az olvasás tanítását sugallják, a DVD-n többek között mozgásos játékokat, mondókákat találunk.
A könyvekben mesénként tizenkét szót félkövérrel szedtek (többnyire) – ezeket kell a szülőnek az ölbéli olvasás során kiemelten, kézzel is megmutatva olvasni. Ezek a szavak többé-kevésbé kapcsolódnak egy-egy, alapszónak nevezhető fogalomhoz, de kiválasztásuk tantárgypedagógiai szempontból nehezen érthető. Ugyanígy nem világos, hogy a szókártyákra milyen logika szerint kerültek az első gyerek-szavak (pl. testrészek) mellé olyan nehezen definiálható, elvont viszonyszavak, mint a „kint” vagy a „bent”. Módszertani kérdés a szövegekben kiemelt szóképek egybe írt és szótagolt alakjának váltakozása – ebben a kérdésben is nehéz egyértelmű didaktikai gondolatmenetet felfedezni. A váltakozó gyakorlatot magyarázhatnánk esetleg a szóképes olvasás átvezetésének az analitikus-szintetikus gyakorlat felé, ám ebben az esetben a konzekvens felépítettség hiányzik – már azon kívül, hogy ezen olvasástanítási módszer alapja és előfeltétele az egyes hangok akusztikus elkülönítése, mely az auditív rész-egész viszonyok tudatos megkülönböztetését feltételezi, ez pedig a mesék által megcélzott életkorban (2-3 éves) még nem jellemző a gyerekekre.
A fentieken kívül jó néhány kifogással élhetnénk még, ám a programcsomagnak van egy igazán eltalált eleme is, melyről még mindenképpen szólni kell: a Használati útmutató és Játékgyűjtemény. Bár a SzóKiMondóka programcsomag didaktikai-metodikai-fejlesztő pedagógiai szempontokból támadható, ebben a vékonyka kis füzetben annyi jó ötlet, bölcsesség, remek gyakorlati tanács, megfogadandó tipp és pofonegyszerű trükk van, hogy az szinte (de csak szinte) feledteti a fent elsorolt hiátusokat. Itt érzi azt a szakember, hogy a program készítője végre nincs szerepzavarban: mintha egy rutinos, gyakorló anyuka mesélne egy kétségbeesett újoncnak arról, mit jelent tudatos szülőként felnevelni egy kisgyereket. Olyan általános irányokat mutat, amelyek betartásával komoly lépéseket tesz minden felnőtt, hogy gyerekei képességei harmonikusan fejlődjenek minden részképesség-területen.
A SzóKiMondóka a frissen alakult kiadójának könyvszakmai és fejlesztő pedagógiai-módszertani szempontokból is van hová tovább lépnie. A gyerekkönyvkiadás és a korai fejlesztés egy-egy szakma, melynek alapjait nem helyettesítheti a témában való viszonylagos jártasság. Egy jó oktatási módszer kifejlesztése hosszú évek széleskörű tapasztalatát feltételezi, és a módszernek még ez után is évtizedek alatt kell bebizonyítani hatékonyságát és időtállóságát – azt a kérdést, hogy ez a SzóKiMondóka csapatának sikerül-e, csak az idő válaszolhatja meg.
*Ez alól nyilvánvaló kivétel a természetes környezetben elsajátított második nyelv
