Aktivált belső gyerek
A most megjelent köteted gyerekversei hogyan jutottak el a kötetig? Hány év terméséből válogattál, az összegyűlt anyag mennyire igényelt szelektálást?
2002-ben jelent meg Ezüstszín fonál című gyerekverskötetem a Parakletos Könyvesház kiadásában. Egyházi kiadó lévén a kötet csak egy szűkebb olvasói réteghez jutott el, nem keltett különösebb visszhangot. Mégis jelentős, mert azon kevés verskötet közé tartozik, amely a gyermeki és bibliai világképet párhuzamosan és egymásba építve, azonos nyelvi szinten tudja működtetni. Verseinek java része a klasszikus rímes-ritmikus, ütemhangsúlyos formákra épül, tehát a nyelvzene erőteljesen jelen van e versekben. Számomra innen kezdődik, pontosabban folytatódik a Végtelen sál alkotófolyamata, szinte már másnap keletkeztek új versek az Ezüstszín nyomán, annak zeneiségét folytatva. Több fázisa is volt a szerveződésnek, sokáig Manófi, aztán Manófiam, ha játszik volt a kötetterv címe. Ezeket elküldtem kiadókhoz, néhány vállalkozó is akadt a kiadásra, de mivel nem kapott pályázati támogatást, a megjelenés elúszott. A kudarcok nem befolyásolták az alkotó folyamatot, bizonyos mértékben még inspirációt is jelentett, új kihívást minden elutasítás, visszavonás. Végül egy hívás hozott új fordulatot: három éve Dávid Ádám hívott az akkor alakuló Író Cimborák blog alkotói közé, s azóta ennek a műhelynek aktív tagja vagyok. A műhelymunka annyi inspirációt adott és ad, hogy messze felülírta és -írja a mellőzés érzését, ami könnyen kialakul az emberben, ha vákuum keletkezik. Márpedig, valljuk be, ilyen gyakran keletkezik, mivel az egyik legtermékenyebb inspirációforrás a hiányállapot. Nálam legalábbis bőven termett és terem. Végül a Móra Kiadónak egy 80 versből álló kötettervet küldtem el, amiből Ádámmal, a kötet szerkesztőjével alig egy nap alatt sikerült több mint a felét lefaragni. Így keletkezett a jelenlegi változat 39 verssel, mindeközben a két ciklus szerkezete, s a cím is szinte adta magát.
A versek közt van mindenféle: filozofikus, nyelvjátékos, állatos, bóbitás, anyás. Mindegyik komoly játékosságot, érzékeny figyelmet igényel. Sokat gondolkodtál egy-egy versötleten, majd pihentetted, javítgattad, vagy a rutin, a ritmusérzék hamar megteremtette a verseket?
Is-is. Egyrészt nálam könnyen keletkeznek versek és vershelyzetek, mivel az említett zeneiség egyfajta belső zeneként működik. Sokat dúdolok, gajdolok, éneklek, csak úgy, néha hallható formában is, a környezetem nem kis meglepetésére. Otthon már megszokták a jelenséget, gyerekeim mondják ilyenkor, „apa nyelveken szól”. Szoktunk poénkodni vele, de valóban egyfajta nyelvnek tekintem a dalverset, s van, amit csak ezen a nyelven lehet közölni, vagy legalább hangot adni róla. Vannak tartalmak, érzékletek, sejtések, amelyek nemigen verbalizálhatók, de amelyek mégis kikívánkoznak az emberből. Ilyenkor dúdol meg énekel, vagy csak mantrázik, mormol. Legjobb, ha a versek ilyen spontán módon keletkeznek. „Írtam” már séta, kerékpározás és úszás közben is, persze csak fejben, a lejegyzés később következett. A spontán helyzetek mindig játékosak is egyben, hiszen a nyelv, a hang, a hangzás variabilitása játékként is felfogható, engem legalábbis játékszenvedéllyel tölt el, ha egy-egy dallamra rákapok. De bármilyen spontánok legyenek is ezek a szövegek, az érlelés, és a vele járó csiszolás, alakítás fázisát nem kerülhetik el, ami nálam általában évekig, néha egy évtizedig is eltart.
A Végtelen sál lett a kötetcím. Itt a címet lefelezve megkapjuk a végtelent, s ebből aztán következhet minden: végtelen játékosság, végtelen variációk a gyerekek fejében, mert egy jó gyerekvers a gyerekben valóban megtörténik: folytatódik tovább, kiegészül. Látod magad előtt ezt az univerzális gyereket, vagy a saját gyerekeidre építesz írás közben?
Látom is, nem is, építek is rá, nem is. Mivel ilyenkor magam válok gyerekké, aktiválódik a bennem lévő gyerek, és ez a döntő. Szerepénjeim egy részével fel kellett nőnöm, és felnőtt felelősséget kellett vállalnom. Egy évtizedet töltöttem gyerekek között, mint tanító, ahol azzal kezdtem a pályámat, hogy átléptem a szokás által szentesített „három lépés távolságot”. Közel léptem a gyerekekhez, megérintettem őket, és ők is megérinthettek engem. Ez ma már veszélyes üzem, könnyen kap negatív médiahátszelet, ha valakit ki akarnak csinálni. Engem ez már akkor sem érdekelt, mert belefeledkezve, a már említett játékszenvedéllyel vettem részt a gyerekek játékaiban is. Nem kívül és felül álló felnőttként, hanem közéjük tartozó gyerekként. Ezt ők megérezték, és nem visszaéltek, hanem éltek vele. Létre inspiráltuk egymást. Saját gyerekeimmel is ez történt, s ez az aktivált belső gyerek játssza és variálja a nyelvet, a hangokat, a ritmusokat, folyamatszerűen, ami a végtelenre, mint a folytatódás örök lehetőségére utal, nemcsak bennem, hanem a befogadóban is, legyen akár gyerek, akár felnőtt.
Lackfi János Örök című versében írja: „És mit tegyek bele? / Öröklét.” A jó és maradandó gyerekversben hasonlóan megvan ez az öröklét. Mit gondolsz, mi adhatja ezt a gyerekversnek, ha ez megfogalmazható?
Az öröklépés. Hogy az Örök kontextusában maradjak. Ismert a matrózlépés és a tyúklépés nevű gyerekjáték, vagy a sasszé, amit én további lépésvariációkkal bővítettem, olykor ezt is gyakorlom, csak úgy, az utcán, séta közben, ahol jön. Valójában mozgásritmikáról, a lépések ritmusáról van szó, amit aztán lehet kombinálni, a mozgás- és táncművészet erre épül. A mozgásritmusok is jelzik, hogy a ritmika biológiai eredetű, akár a szívritmusra, akár a légzés ritmusára, vagy a munka-pihenés, ébrenlét-alvás periódusaira gondolunk. Létünk átritmizált, tele van ritmusokkal, csak többnyire észre se vesszük, természetesen élünk vele. A költő érzékelőivel ezeket nemcsak érzékeli, hanem felerősíti, s ráhangolódik, szinte rezgő membránná, rezonátorrá válik. Ez a rezonancia, rezgés adja a jó vers – így a jó gyerekvers – hangbázisát is. Ez lesz az a lé(t), ami folyik, folyamatban van, s a lépések periodikájával következik és keletkezik, megszakíthatatlanul, örökké. Ebből az örökké létezésből emel ki aztán az ember egy-egy pohárnyit, és nyújtja oda a szomjazónak: Igyál.
Szerinted mennyire lesz kelendő a könyv? A minőség mellett a reklám is nagyon fontos, s nem úgy ismerlek, aki magát agyonreklámozná, nyomná előre.
Nem vagyok nyomuló típus. Magát a nyomulást is utálom, ha találkozok vele, félreállok. Szerkesztőként is az a legnagyobb gondom, hogy nem tudok az eladhatóság logikájával alkotni. Mégis, azt az elvet követem, hogy a minőség a legjobb befektetés és legjobb indirekt reklám. Amikor az „áru”, a „termék” magáért beszél. Hogy a Végtelen sál, mint könyvtárgy megérdemli-e ezt a kategóriát, azt az olvasók fogják eldönteni, nem is feltétlenül a következő hónapokban, hanem mondjuk a következő tizenkét évben. Mert ha a keletkezéshez kellett a tizenkét év, a befogadói éréshez miért ne kellene! Ha az idő nagyobb periódusaira is rá merjük bízni magunkat, jobban járunk, mint a nyomulásokkal meg kampányokkal. És ez nemcsak a versekre és verskötetekre igaz. Igyekeztünk a könyvvel maradandó értéket teremteni, ami Schall Eszter képi poézisével csak tovább erősödött. Ha ez nem elég, akkor inkább félreállok, és cserépfogózok vagy öröklépést gyakorolok tovább.
Ayhan Gökhan
