Fenyő D. György, Mészáros Márton,
Visy Beatrix, Krusovszky Dénes
Mészöly Ágnes
Ifjúsági regény kezdőknek és haladóknak
„Fogalmam sincs, hogy a mai gyerekek szeretik-e Lázár Ervint, de ez mindegy is.”
A PIM decens miliőjében megrendezett esemény nem mozgatott meg akkora tömeget, mint alig néhány hete a JAK POP fantasy-szimpóziuma, annak ellenére, hogy a tárgyalt regény műfajában talán nem is áll olyan messze a... de ne szaladjunk az események elé!
Mészáros Márton, aki az est moderátori teendőit látta el, bemelegítésként lefutotta vendégeivel – Fenyő D. György tanár úrral, Visy Beatrix irodalomtörténész-kritikussal és Krusovszky Dénes költő-íróval – a már megszokottnak mondható köröket a kortárs gyermekirodalom körül, majd rögvest az illusztráció irányából indította a beszélgetést. Kérdése – hogy mennyire meghatározó Lakatos István művében a képi világ, hogy nem túlzott súlyú és mennyiségű-e a rajz egy alapvetően kamasz-korosztálynak pozicionált olvasmányban – azért is volt indokolt, hiszen a szerző a grafika világából került az irodalomba (egy városi legenda szerint a Dobozvárost is csak kényszerből írta meg: mindenképpen be akart nevezni az illusztrációkkal a – később megnyert – Aranyvackor-pályázatra, de nem talált megfelelő alkotótársat a szöveg létrehozásához).
Fenyő D. György és Mészáros Márton
Fenyő D. tanár úr, aki igazán közelről ismeri a kiskamasz olvasóközönség bizonyos rétegét, kijelentette, hogy ennek a korosztálynak a kép a természetes közege, és ebből a szempontból éppen hogy kevés a grafika a könyvben – még akkor is, ha a történet egyik legfontosabb fordulatát épp képregényben meséli el a szerző. Visy Beatrix teljes mértékben azonosult ezzel a véleménnyel, s megtoldotta még annyival, hogy az egyébként nagyon színvonalas rajzok lehetnének nagyobbak, hatásosabbak is. Véleménye szerint a kortárs irodalom általában nem él megfelelően az illusztráció lehetőségeivel: felnőtt regények közül nem találunk olyat, ami kihasználná e társművészet nyújtotta lehetőségeket.
Az illusztráció felől szinte magától fordult a beszélgetés a regény megfilmesítésének gondolata felé, hiszen a szöveg rendkívül erős képisége és a cselekmény sodró lendülete egyaránt sikerre predesztinálná a Dobozvárost, mint filmet. Ám a bizarr helyszínek, a szürreális, néha sci-fibe (esetleg steampunk fantasyba) hajló díszletek mindenképpen horribilis költségvetést és egy megfelelően bátor (őrült) rendezőt feltételeznének – a közönség soraiban talán nem véletlenül hangzott el Tim Burton neve.
Az eddig kedélyes, feltétlenül és maradéktalanul pozitív hangvétel változását jelezte, ahogy Mészáros Márton felvezette a beszélgetés következő szakaszát („...de, és itt jön a de, térjünk át a regényre mint szövegre...”). Krusovszky Dénes elsőként azt említette, hogy a Dobozváros egészében zavarba ejtő, mert a 2010-es évek ifjúságának szóló regény tele van nyilvánvalóan a mai harmincas-(negyvenes?) korosztályt célzó utalásokkal, mintha az író saját nosztalgiája dominálna a kiskamaszok saját élményeihez képest. Visy Beatrix, mint a „megcélzott korosztály” egy igen kis részének anyukája viszont úgy gondolta, hogy a regényben felemlegetett művek a jelenlegi gyerekeknek is alapvetőek. (Ezzel nem feltétlenül értett egyet néhány, a közönség soraiban helyet foglaló szülő, de ez a vita, a statisztikailag egyáltalán nem reprezentatív és nagyon kisszámú minta miatt, eldöntetlen maradt.)
Krusovszky Dénes
Mészáros Márton ezután áttért a regényben fellelhető didaxis szerepére, negatív vagy pozitív voltára. Köztudott, hogy a kortárs gyermekirodalomban – elsősorban kritikai oldalról – a nevelő célzat a három „T” közül legfeljebb a „tűrt” kategóriába kerülhet. A szülők nem ritkán kifejezett örömmel fogadják a tanító szót – a gyerekek pedig, szerencsére, mintha természetes védekező mechanizmusokkal lennének felvértezve ez ellen. A Dobozvárosban megjelenő, sokszor szituáció és szövegidegen didaktikus „betétek” ellen a tanár (F. D. Gy.) és a költő (K. D.) egy emberként ágált. Míg az előbbinek elsősorban morális problémái voltak (például a végletekig leegyszerűsített nagymama-kolbász példázattal), az utóbbi az esztétika szempontjából is kifogásolhatónak, a regény alapvetően vagány nyelvezetéhez képest avíttnak, hetvenhétmagyarnépmesésnek titulálta az említett részleteket.
A történetvezetéssel is adódtak problémái a beszélgetőknek: Visy Beatrix elfogadhatónak találta ugyan a regény világában megjelenő nonszenszt, de úgy gondolta, hogy a cselekményben nem megengedhetők a logikátlan, ok-okozatiság törvényszerűségeit cáfoló, deus ex machina megoldások. Krusovszky Dénes elsősorban mint elsőkönyves problémát taglalta a túl összetett történetet, illetve azt, hogy az egyes, egyébként kiválóan kidolgozott epizódok nem kapcsolódnak koherensen a regény egészéhez. Fenyő D. György szerint is túl sok volt a csavar a Dobozváros cselekményében: mivel az antiutópia manapság nagyon bevett műfaj, a szerzők sokszor az egyediség kedvéért túlbonyolítják a történéseket. Ám ez szerinte sokkal kevésbé probléma, mint az, hogy a szövegben nem kevés hibás szórendű, elfuserált mondat van – ez azonban, a szakértők egybehangzó véleménye szerint, elsősorban szerkesztési hiba.
Visy Beatrix szerint az alapvető gond a Dobozváros műfaji besorolásával van: mintha a szöveg és a történet (mesékre jellemző) azonosságesztétikája kerülne ellentmondásba a (fantasy, illetve kalandregényekre jellemző) meglepetésesztétikával. Krusovszky Dénes szerint ez a két szint bizonyos klasszikussá vált szerzőknél gond nélkül működhet egyidejűleg (itt hangzott el a jelen írás mottójául választott, s egyben a gyermekirodalmi szakmára – sajnos? – jellemző mondat is).
Ám mindezek ellenére Lakatos István Dobozvárosa egy nagyon sikeres regény volt. Ennek okát Fenyő D. György a komoly kérdések nyílt felvetésében, a humorban és a jó-rossz megunhatatlan párharcában látta, Krusovszky Dénes a jól működő epizódokban. Visy Beatrix viszont nagyságrendekkel emelte meg a tétet: szerinte a Dobozváros kozmonológiája egyenesen Madáchot idézi. Véleménye csupán egy ezredmásodpercig tűnt furának; aztán egy szemvillanás alatt nyilvánvaló lett mindenki számára a párhuzam, és így az egész regény a helyére, mintegy ontológiai magasságokba emelkedett.
És ezekből a magasságokból már az a mindenképpen megfontolandó hozzászólás sem húzhatta vissza, melyet egy, (a közelmúltban a JAK által rendezett fantasy-szimpóziumon kritikusként közreműködő) Fekete I. Alfonzra feltűnően hasonlító fiatalember tett: szerinte a Dobozváros mint gyermekirodalmi mű recepcióhorizontjának töréseit egy fantasztikum-felőli olvasat tökéletesen kisimítja. Visszakanyarodott tehát a beszélgetés a kezdetekhez: ahhoz, hogy mennyire tekinthető klasszikus gyermek-, vagy kiskamasz-regénynek a Dobozváros, miféle kiadói-írói szándék határolta el az egyébként teljesen ráillő fantasy-műfajtól és egyáltalán, léteznek-e ilyen határok valójában.
A fotókat Bach Máté készítette.
