Elképesztő dolgokat a semmiből
Remélem, jók az értesüléseim, hogy a Pető Intézetben végeztél. Gyógypedagógiát tanultál? Az ott szerzett ismeretanyagok és tapasztalatok hasznosultak az írás során?
Az értesüléseid nagyjából helytállóak: valóban a Petőben tanultam, de konduktív pedagógiát. A kettő nem teljesen idegen egymástól, de a különbség elég markáns. Olyannyira markáns, hogy néhány konduktor alaposan megsértődik, ha gyógypedagógusnak nevezik, és vice versa. Szerencsére bennem nem teng túl az önérzet – egyébként is, bár évente néhány hónapot még eltöltök a „szakmában”, minden okom megvan rá, hogy pályaelhagyónak nevezzem magam... Az írás során pedig, hol nyilvánvalóan, hol kevésbé látványosan, de mindig minden hasznosul. Most majdnem azt mondtam, hogy természetesen egyetlen regényben sem említettem mondjuk az arcidegek kilépési helyét, de közben rá kellett jönnöm, hogy ezt például pont használtam valahol. De ami fontosabb, az a holisztikus szemlélet, a kreativitás. Egy konduktor mindig rendszerben gondolkodik, és elképesztő dolgokat tud kihozni a semmiből.
Idén karácsony előtt várható a köteted. Mit érdemes tudnunk róla?
Természetesen kamaszregény, hiszen most kamaszregényt ír, aki él és mozog, de azt hiszem, ez a szöveg markánsan különbözni fog azoktól, amiket eddig olvastam ebben a műfajban. A történet négy gimnazista lányról szól, akik megpróbálnak besegíteni egy kicsit az evolúciónak egy – legalább is szerintük – életképtelen kémiatanár ügyében. Elég kegyetlen, néhol talán brutális lett a regény, éppúgy nem kíméli a kamaszokat, mint a felnőttebbeket vagy a család és az iskola szentségeit, de, legalább is remélem, ettől még egyáltalán nem sugall reménytelenséget, sőt, azt hiszem, kifejezetten optimista és időnként még mókás is. Patrick Ness szerint olyan történetet kell írnunk, amilyet mi magunk szívesen olvasnánk – nos, az biztos, hogy én a Darwin-játszmát óriási örömmel írtam.
A régészekről és a kamionsofőrökről nem tervezel mesét vagy könyvet? Mindkét szakma szép és izgalmas utazást tartogat, az egyik a föld alá, a múltba visz, a másik a jelen országútján dübörög.
Nem, egészen másfajta terveim vannak. Ezek között persze bőven szerepel mindenféle utazás is, valóságos és virtuális egyaránt. A lista befutó helyén egy krimisorozat első darabjai állnak, kilenc-tizenkét éveseknek szóló, helyzetkomikumra bőven építő történetek, amiben egy szuperintelligens lány és egy szuperbátor fiú sherlocki párosa old meg – természetesen –megoldhatatlannak tűnő rejtélyeket egy poros kisvárosban. Aztán, ha az ég is úgy akarja, végre megírom azt a történetet is, ami egyáltalán elindított az íróskodás léha pályája felé, de amivel hosszú éveken át egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Most viszont végre megtaláltam azt a formát, ahol párhuzamosan érvényesülhetnek a saját világunkra és társadalmunkra vonatkozó, nem épp kritikamentes utalások, és szárnyalhat büntetlenül a fantáziám mindenféle kitalált lények és a hétköznapi realitás síkján egyszerre. Szóval ez egy alternatív Budapesten, kissé cyberpunkos miliőben játszódó akciófantasy lesz, tele dohos lakóhajókkal és sötét padlásokkal.
Kiket olvasol a legszívesebben? Kortárs vagy klasszikus írókat? Kitől tanultál szerinted a legtöbbet?
Egyrészt folyamatosan próbálok képbe kerülni – képben maradni, figyelemmel kísérni, hogy ki mit írt a magyar kortárs gyermekirodalomban –, de már ez is elég reménytelennek tűnik: amíg valahonnan nem szerzek egy időgépet, csak álom, hogy mindent elolvassak. Pedig például klasszikusok terén (is) szégyenletes hiányosságaim vannak. Szeretem a könnyű műfajt: a krimit, a fantasyt, a sci-fit. És a kortárs magyar regényeket. És a verseket. A nagy kedvencek, Umbert Eco – Salman Rushdie – Murakami Haruki szentháromságát az utóbbi időben Patrick Ness és Andzrej Sapkowsky bővítette-bomlasztotta. Mostanában egyre kritikusabb szemmel olvasom az ifjúsági irodalmat – és az észrevételeimnek nem átallok hangot is adni néha. Alkotás, írás közben próbálom legalább azokat a hibákat nem elkövetni, amiket rendszeresen felrovok másoknak. De akiktől a saját írásaimra is vonatkoztathatóan sokat tanultam, azok nem feltétlenül szerzők, hanem szerkesztők voltak. Némelyikük fantasztikusan jót tesz egy-egy szövegnek. Ők az irodalom stúdiózenészei – nem állnak a színpadon, de nélkülük nincs jó produkció.
Szerinted milyen fogásokkal lehetne jobban népszerűsíteni a figyelemre érdemes magyar gyerekkönyveket? Milyen praktikák jöhetnek szóba?
Rengeteg praktika van, de a praktikák önmagukban nem sokat érnek. Egy halom, jobbnál jobb kezdeményezés indult ez ügyben az utóbbi években, és ha nem is vérzett el mind, azt hiszem, bőven van még tennivaló e téren. Az olvasásra nevelésnek két fontos színtere van: a családot célozta meg az Olvass minden nap!-kampány, ami biztosan nagy sikereket hozott, de sajnos folytatás nélkül maradt. Az iskolákban és a könyvtárakban pedig idén a Betűfaló vagy a Kaposvári Egyetem által szervezett olvass.el mozgatta meg a közönséget, és szinte minden író szívesen tart például alternatív irodalomórát – ezek nagyon jó dolgok, de a hatásuk sajnos elenyésző. Amíg az olvasás-, és főképp az irodalomtanítás gyakorlatilag minimálisan használja a kortárs szövegeket, és ugyanazzal a tananyaggal és módszertannal dolgozik, mint negyven évvel ezelőtt, nagyon kevés mozgástere van bármi efféle kezdeményezésnek. Ám az élményközpontú irodalomoktatás fontosságáról elsősorban az oktatáspolitikai döntéshozókat kellene meggyőzni – és ez nem tűnik egyszerű feladatnak.
Ayhan Gökhan
