EPIC előtt és után
Éppen a napokban gondoltam arra, hogy az ember egész életében olyasmivel foglalkozik, ami kamaszkorában reveláció volt számára, azokat a gondolatokat, felismeréseket bővíti vagy mélyíti. Így van ez például a tudósoknál, 17 évesen feltalálnak valamit, ahhoz képest már a későbbiekben nincs nagy meglepetés… A könyved mottója erről vall: „Az ember csak fiatalon találhat ki igazán új dolgokat. Utána már túl tapasztalt... és túl ostoba.” (Albert Einstein) Nálad hogyan alakult?
Nem így. De hát, én nem is vagyok proto-intelligens, mint a szereplőim. Sajnos (vagy nem sajnos, mindenesetre) a nagyon későn érő emberek közé tartozom. Mindent később csináltam, éreztem, mint a velem egykorúak. 17 évesen lélekben még általános iskolás voltam – de egy gimnázium 11. évfolyamára jártam. Már lediplomáztam, amikor megszerettem a tanulást, és már a harmadik munkahelynél tartottam, mire megértettem, mit jelent dolgozni. Az EPIC főhősei nem ilyenek. Ők nagyon tehetséges fiatalok, akik nem tudják magukról, mekkora talentumok. Hétköznapinak érzik saját magukat, miközben elképesztő képességekkel és tudással rendelkeznek. Az ő kiválóságuk pedig számomra jutalomjáték volt, mert kedvemre bogarászhattam, mit lehet látni a száz méter magas Megyeri-híd tetejéről, vagy azt, hogyan lehet profin betörni egy iskolai számítógépes rendszerbe, vagy azt, hogy mit mond a magyar őstörténetről az Arvisurák. Nézegethettem a Gellért-hegyi sziklatemplomot, sétálgathattam egy Budapest melletti, hatalmas kőbányában, Attila városának romjai között. Csupa egzotikum, csupa élmény. És közben annyi mindent megtanultam Ernest Rutherfordról, hogy még egykori fizika tanárom, Marczis György is büszke lehetne rám.
A Bárkánál voltál szerkesztő, amikor megismertelek, egy Műhelyeket bemutató sorozatban szerepelt a Bárka csapata a MU Színházban. Azóta sokat változott az életed. Mik a legmeghatározóbb pontok a pályád alakulása szempontjából?
Van egy régi fotóm valamelyik Bárkás baráti beszélgetésről, Elek Tibor kertjében készült, nemrég kitettem a Facebookra. Nézegettem az arcokat a képen. A fészek nagyon fontos. Ahogy a kirepülés pedig szükségszerű. Folytonosságot érzek a munkáimban, igazi váltás inkább csak akkor történt, amikor már nem az irodalom érdekelt, hanem a könyvészet. Hogy mi lesz a szöveggel a kézirat lezárása után. Előbb újságíróként, aztán szerzőként is az kezdett foglalkoztatni, miért tudnak bizonyos szövegek nagyon sok embert megszólítani, mások csak kevesebbet. Az EPIC-et már egy könyves ember írta.
Amikor megtudtam, hogy hamarosan megjelenik egy kiskamaszoknak szóló regényed, nagyon kíváncsi lettem. Előző könyveid novellák, regények felnőtteknek, most meg egy 12 éven felüli fiúknak szóló kalandregény. Miért? Hogyan kerültél ebbe a mederbe?
A feleségem (Csapody Kinga) a Manó Könyvek főszerkesztője, és tavaly decemberben mesélte, hogy szeretnének egy fiús sorozatot, 12 éven felülieknek. Addigra az elsősorban lányoknak szóló, Kalapos Éva jegyezte D.A.C. már nagyon sikeres volt, és szerettek volna a fiúk kezébe is adni valami olyat, ami képes érzelmileg mozgósítani. Kitaláltam egy koncepciót: hatfős tanulócsoport egy magániskolában, és ők mindenféle kalamajkába kerülnek. Nagyon különböző helyekről jönnek, de csak akkor maradhatnak talpon, ha tudnak együttműködni. Márkó, a nagyképű, de frusztrált milliárdos csemete világa szinte semmiben nem érintkezik a dzsumbujból (a IX. kerületi szükséglakások körül kialakult gettóból) érkező Sádiéval, sem az arisztokrata családba született Jánoséval, vagy a szülei által „agyonszeretett”, csak a számítógépek virtualitásában szabadságot találó Röfiével. Meg kell találniuk a hangot a fiúknak egymással is, és a csoport egyetlen lány tagjával is, aki a belvárosi értelmiség magabiztosságával mozgatja a szálakat. Miközben ott van velük Alma Peti, egy súlyosan autista kisfiú. Róla egyikük sem tud semmit, de egyre több körülötte a rejtélyes jelenség. Olyan kalandokat találtam ki nekik, amelyekben elvesznének, ha nem lennének szorgalmasak, műveltek, intelligensek. Persze, ettől még tizenöt éves kamaszokról van szó, az életkorukra jellemző bumfordisággal, máshol érzékenységgel, a nagyon széles skálán mozgó érzelmi reakciókkal, és egy csomó „első” élethelyzettel.
Hiánypótló a gyerekirodalomban a kiskamaszoknak szóló olvasnivaló, a maiakhoz szóló alkotás. A kötelező olvasmányok vitájában például szemet szúr, hogy még mindig a Légy jó mindhalálig-ot meg az Egri csillagokat kell olvasniuk a gyerekeknek. Nem is csoda, hogy a mai gyerekek elsősorban azt veszik észre ezekben a régi vágású művekben, hogy például Nyilas Misi lúzer… Persze, más a mai kamaszok ingerküszöbe, de mondjuk szerintem, ha a tanárnak volna annyi kapacitása, és bővebb időbeli, társadalmi hátteret adna a műnek, másképpen is tudnák értékelni az ifjú olvasók Nyilas Misit és környezetét. Mi a véleményed erről?
Az hiszem, ezen már túllépett a világ, Harry Potterrel minden megváltozott. Az ifjúsági irodalom számára vélhetően nem az a kérdés, hogyan tud egy kamasz számára izgalmasabb lenni Nyilas Misinél, hanem az, hogy hogyan tud akár csak részben annyira érdekes és az érdeklődést végig fenntartó lenni, mint a Roxfort tanulóinak zseniális sagája. Harry Potter sorsa nagyon pontosan követi a nagy, mitikus tanmesét: a kiválasztott sorsa a megváltó halál, ami azonban nem a vég, hanem csak annak előkészítése. Mert a kiválasztott feladata, létértelme az, hogy Armageddonnál győzedelmeskedjen a gonosz fölött.
Eltelt tizenöt év, és szerintem ma nem az a legaktuálisabb kérdés, hogyan győzhető le a gonosz, hanem az, hogyan tartható meg a világunk törékeny, finom egyensúlya. Szereplőim ennek az egyensúlynak a titkát keresik, olyan korokból ránk maradt műkincsekben, amely korokban az ember még harmóniában élt környezetével. És tényleg: ha nem találunk rá nagyon hamar erre a titokra, Gaia bármely elképzelhető gonosznál erősebben és kegyetlenebbül jelzi majd az embernek, hogy ő az úr.
Nem én vagyok a célközönség, de nem tudtam letenni a könyvet. Mintha filmet néznénk, fordulatos, remek párbeszédek, karakterek, helyszínek, szituációk. Regényed szórakoztató, izgalmas játék, emellett fontos üzenete, hogy a tehetség, a tudás hatalom. Úgy érzem, élvezettel írtad. Tervezed-e a folytatását?
Jövő tavasszal, a Nemzetközi Könyvfesztivára jelenik meg a folytatás, valójában már írom is a történetet. Az első rész EPIC – Az első küldetés címmel október elején kerül a boltokba. Ez egy őszinte és lelkes mese néhány őszinte és lelkes, de a végletekig lázadó diákról. Mese arról, hogy legkiválóbbaknak akár kötelességük is lehet az autoritásokkal való szembeszegülés. Ugyanakkor mese arról, hogy csak a szorgalmasoknak, a felkészülteknek, a maximálisan teljesítőknek van lehetőségük kilépni a sorból, és azt mondani: nem!
Szepesi Dóra
