Nádori Lídia (Rick Zsófi fotója)
„egyáltalán van-e értelme
a holnak és a mikornak”
Torzonborz, alias Hotzenplotz a legszerethetőbb rabló! A könyvsorozat harmadik kötetének megjelenése alkalmából a rabló „magyar hangjával”, azaz a fordítóval, Nádori Lídiával Ayhan Gökhan beszélgetett.
Mostanában jelent meg a Torzonborz-trilógia harmadik darabja, a Torzonborz megjavul című mesekönyv. Milyen nehézségekkel találkozott a három kötet fordítása során?
– Először azt hittem, ki kell találnom, hol és mikor játszódik a történet, azután elgondolkodtam rajta, egyáltalán van-e értelme a holnak és a mikornak, hiszen meséről van szó. A két valódi főhős, Kasperl és Sepperl zavart meg egy kicsit, ők ugyanis alapfigurái a Kasperlentheaternek, vagyis a középkor óta ismert népi bábjátékoknak. Ez a probléma aztán áttevődött a nevek megoldására, az idő és a hely mesebelien azonosíthatatlan, ami hallatlan szabadságot ad a fordítónak. Más dolgom tulajdonképpen nem volt, mint megőrizni az eredeti, egyszerűségében is veretes nyelvezetét. Szívesen helyezek el minden gyerekkönyv-fordításba néhány olyan kifejezést, amelyek már „kimentek a divatból”, régiesnek tűnnek, emiatt esetleg megakasztják a (közös) olvasást, és beszélgetésre inspirálják a felolvasót és hallgatóját, vagy az olvasót és az arra járó felnőttet.
Akadt olyan név, formula a német szövegben, amit magyarul csak megközelítőleg tudott visszaadni?
A nevek fordítása volt a legizgalmasabb feladat. Kasperl és Sepperl, mint említettem, olyan híres figurái a német vásári bábjátékoknak, mint nálunk Vitéz László vagy Paprikajancsi. A fikció szerint, amit belecsempésztem a könyvbe, a történet e két hős gyerekkorában játszódik – valójában a bábhősöknek nincs, nem is kell, hogy legyen gyerekkoruk, de a Lackó és a Jancsi név ezt a fikciót őrzi, játékosan. A másik szempont az volt, hogy nem akartam idegen hangzású neveket adni, gyerekirodalmi fordításnál ez szükségtelenül megnehezíti az olvasást, és legalábbis mérlegelni kell, nem érdemes-e inkább magyarítani a neveket. A többi szereplőnek hangfestő, illetve beszélő nevet kellett adnom. Egyrészt a nevek magyarra fordításának igénye miatt, másrészt mert az eredetiben is hangulatfestő, részben beszélő nevek vannak. Igyekeztem karakterüknek megfelelőd nevet adni, bár a jósnőnél eltértem az eredetitől: Frau Schlotterbeck neve lomposságára utal, én viszont a termetét kifejező Háy asszonyságot választottam. Torzonborz esete azért érdekes, mert egészen biztos voltam benne, hogy Torzonborz nevű figura már van a magyar nyelvű meseirodalomban, és nem akartam kavarodást. A Hotzenplotz amúgy is kicsit más hangulatot, más asszociációkat kelt, mint a Torzonborz, ezért sokáig ellenálltam ennek a megoldásnak. Aztán Orosz Anett, a trilógia szerkesztője jelentette, hogy bármily különös, ilyen nevű mesehős nem létezik, legföljebb mellékszereplő. És egyszerűen nem találtunk jobbat, így lett a rablónk Torzonborz.
Mondókák, versek, hímzett falvédők mindhárom kötetben szerepelnek. Itt is ügyelnem kellett rá, hogy olyan magyar pendant-t találjak nekik, ami nem erőltetett az adott szövegkörnyezetben.
Magyarországon régen komoly műfordítói kultúra alakult ki. Ön szerint ez most is tetten érhető? Vannak látható jelei ennek, vagy a műfordító műhelyek, iskolák háttérbe szorultak?
Nehéz erről beszélnem. Egyrészt, mert túlságosan fiatal vagyok ahhoz, hogy hitelt érdemlően számot tudjak adni róla, milyen volt régen, és milyen most. A második világháború utáni – részben kényszer szülte – pazar fordítói termés és a nagy kiadók műhelyei: számunkra mindezek könyvekben megcsodálható tények illetve legendák, utolsó képviselőiket igyekszünk mindenről kifaggatni. Másrészt azért nehéz, mert elfogult vagyok, ugyanis pontosan 10 éve az én közreműködésemmel alakult megy a Magyar Műfordítók Egyesülete, amelynek egyik fő célkitűzése a szakmai párbeszéd újraélesztése, és én indítottam útjára 2010-ben a műfordítók szakmai hétvégéjét, amely évente egyszer, egy teljes hétvégén át tartó előadás- és szemináriumsorozatot jelent a műfordítás témájában, vagyis valódi műhelymunkának ad terepet. Tehát elfogult vagyok. Amennyire belelátok, a kiadói műhelyek megszűntével az egyetemekre szorul vissza a műhelymunka. Az, hogy létrejön-e egyáltalán ilyen, egy adott egyetem egyes idegen nyelvi tanszékein dolgozó lelkes, pedagógiai érzékkel és színvonalas műfordítói háttérrel is rendelkező oktatóktól függ. Példaként említhetném a két éve elhunyt Géher István szemináriumait, amelyre a mai középnemzedék még járt; vagy a piliscsabai Pázmány Egyetem műfordítói szakát.
Milyen műfordítói trendet követnek a mai fordítók? Beszélhetünk műfordítói divatokról?
Emberöltőnyi léptékekkel mérve igen, beszélhetünk ilyesmiről. Amióta műfordítás létezik, azóta kérdés a tartalmi és a formai hűség kérdése, vagy az, hogy az eredeti szöveg idegenszerűségét mennyire érdemes, illetve szabad átmenteni a fordításba. Ezek a viták újra meg újra fellángolnak, a magyar fordításirodalomban nagyjából a 18. század közepe óta. Trendváltást akkor érzünk a saját bőrünkön, ha nálunknál több generációval idősebb, vagy éppen fiatalabb szerkesztővel, kontrollszerkesztővel dolgozunk együtt. Kinek mi a sarkalatos kérdés, ki milyen megoldást választana egy adott fordítói problémára: ilyen gyakorlati apróságokon lehet megfigyelni a trendek változását. Példa: egy általam fordított regényben többször is előfordult a „Frau” megszólítás, amelyről tudvalévő, hogy nincs megfelelője a magyarban. Először is, mert nem használjuk, egyre ritkább az „úrhölgy”, „úrleány”, az „asszony”; ahol mégis használják, ott kényszeredettnek vagy éppen ízléstelennek tűnik, az élőbeszédből pedig szinte teljesen kikopott. Másodszor, mert a „Frau” megszólításból nem derül ki a megszólított nőnek sem a kora, sem a családi állapota, míg egy magyar változatban ezt óhatatlanul rögzíteni kell. Elkövettem hát azt a merészséget, hogy a „Frau” megszólítást meghagytam a szereplő neve mellett. A kontrollszerkesztő viszont kerek-perec kijelentette, hogy olyan szövegben, amit ő szerkeszt, nem szerepelhet német szó. Ezt nem értettem, és azóta sem értem. Mi több, ma már udvariasságból és a hajlott kor iránti tiszteletből sem fogadnám el e dogmának az alkalmazását a fordításomon, mert értelmetlennek tartom. Úgy gondolom, a fordításban is, mint az írásban általában, bármit szabad, amit az ember meg tud csinálni és végig tud vinni a szöveg egészén. Ha egy megoldás eleinte jónak tűnik, aztán egy fontos ponton megbicsaklik, újat kell keresni. De a megoldás mindig az adott szöveg belső logikai, stiláris szabályrendszeréből következik, nem pedig egy kívülről ráerőltetett kánonból.
Egy gyerekkönyv fordítása után megterhelő átállni egy felnőtteknek szánt szöveg fordítására?
Ó, annyi mindenről annyi mindenre kell átállni, akár egy napon belül is! Én például amellett, hogy fordítok, vagyok még szülő, társ, zenész, barát, háziasszony, olvasó, kultúraszervező, ügyfél, kerékpáros, és még sorolhatnám. A különböző szerepek alaposan próbára teszik az integritásunkat. Ehhez képest az, hogy két, hál’ Istennek igényes szépirodalmi szöveg közül az egyik gyerekekhez, a másik felnőttekhez szól, igazán smafu.
Mi lesz a következő munkája?
Jelenleg gyerekkönyveket fordítok, egy történelmi krimisorozatot, nagyon szellemes. A következő nagyobb munkám non-fiction: Moritz Csáky Das Gedächtnis der Städte (A városok emlékezete) című monográfiája a Monarchia nagy városairól.
Ayhan Gökhan
