Lovász Andrea:
Világra szóló gyerekirodalom?
19 ország 74 alkotó: 37 kép, 37 mese
– szövegekről egy kiállítás apropóján –
Az Író Cimborák társaság közel három éve alakult. Tagjai olyan kortárs magyar írók és költők, akik gyerekirodalmat (is) írnak. A társaság a honlapként funkcionáló blogján havonta jelentkezik új témával, a téma kapcsán létrejövő szövegeket folyamatosan töltik fel az oldalra. Az idei május-júniusi téma a Hét határon címet viselte. A Nemzetközi Meseprojekt ötletgazdája és szervezője, Simon Réka Zsuzsanna ismert, külföldi illusztrátorokat kért fel, hogy rajzoljanak az Író Cimboráknak. A képekhez hazai alkotók írtak rövid meséket, amelyeket május elsejétől a társaság oldalán lehet elolvasni, idegen nyelvekre lefordítva pedig a Cuentos de Pukka oldalon.
A mesefolyam közlésének záróakkordjaként az Író Cimborák interaktív játékra hívta az érdeklődőket: igazi, térbeli könyvvé állítva össze a történeteket és az illusztrációkat, a MÜSZI-ben (Művelődési Szint) 2014. június 11-22. között megtekinthető kiállítást szervezett a program anyagából. A kiállítás mesetájékain (térkép és meseútlevél segítségével) zajló barangolás azonban korántsem annyira izgalmas, amilyen a létrejött 37 mese szövegvilágában történő kalandozás.
A kezdeményezés már önmagában különleges, a megvalósítás mögött álló nem kevés szervezői, szerkesztői munka, a kiállítás tárgyi és virtuális terének megteremtése pedig mindenképpen elismerésre méltó. Ám a valódi értéket mégis a meseprojektben résztvevő képek és szövegek hordozzák – ezek minősége legitimizálhatja a befektetett energiákat. Izgalmas a szövegek alkotta összkép azért is, mert egy ilyen, már ismert, önálló kötettel rendelkező és még kezdő (gyerek)írókból álló csapat munkái alapján akár releváns képet is alkothatnánk a hazai aktuális gyerekirodalom irányultságáról, súlypontjairól. Tudniillik, az egészen biztosan kiderül a szövegekből, mit látnak fontosnak, miről szeretnének beszélni a szerzők. A meglévő képek által generált asszociációs mező csak kellékeit tekintve (vagy még azt sem) határozza meg a létrejövő szövegeket, a szüzsét és a témát szabadon hagyja, így a szerzők voltaképpen nem a képet, hanem most is/mindig önmagukat írják.
És ha ez így van, akkor a Hét határon alapján igencsak siralmas állapotban van a mai hazai gyerekirodalom.
Joggal várnánk/hihetnénk, hogy a meglévő képanyag sokszínűségét és stílusbeli bravúrjait látva legalább ilyen fantasztikusan villódzó, színekben és ötletekben tobzódó mesék születtek, hiszen a lehetőség és a tér rendelkezésre állt. Az elvárásokkal és a derűs, esetenként szürreálisba vagy abszurdba hajló képi világgal ellentétben unalmas és kényszeredetten didaktikus lett a szövegek nagy része – az értetlenségnél csak a megdöbbenés nagyobb, annál is inkább, mert ezek a szövegek (elméletileg) játékból és lelkesedésből születtek. Évek óta visszatérő téma gyerekirodalom és olvasóvá nevelés kapcsolatában, hogy vajon hol romlik el a folyamat, miért nem szeretnek (eléggé) olvasni a gyerekek. A kerekasztal-beszélgetések és konferenciák eredménye pedig mindig ugyanaz, tudniillik a megkövesedett, végletekig konzervatív és alapvetően gyáva pedagógusi hozzáállásnak kell először megváltoznia. E merítést látva már egészen biztos, hogy nem annak: először a szerzők gyöpös nevelői hajlamainak kell változni ahhoz, hogy élvezhető, szórakoztató, jó irodalmi szövegek szülessenek, ne pedig édes, aranyos, esetleg lírai, melankolikus tanmesék és példázatok. Ha ez megvan, akkor az írás/olvasás hermeneutikai folyamatában résztvevő többiek sem fogják azt képzelni, hogy az irodalom mint olyan egyetlen feladata magasztos és kellően nemes eszméket közvetíteni – mindenáron – a zsenge és nevelendő büdös kölöknek. Természetesen nem mind a 37 mese csapnivalóan rossz, közvetlen és szájbarágós didaxissal; van a mesék között több simán érdektelen, vagy fárasztóan csak szövegprodukció vagy kínos alkalmi szöveg is, melyekben kényszerű az illusztrációnak megfelelni akarás – ha nem használnak, legalább nem ártanak –, de a Hogyan is áll ma a hazai gyerekirodalom? kérdésre válaszként adódó összképet csak tovább rontják. És szerencsére van néhány, tényleg alig néhány üdítő kivétel is, olyan szövegek, amiért érdemes végigvonszolni magunkat ezen a Hét határon, merthogy találni azért kincseket is benne. Ezekben a mesékben van fantázia, van szellem és van derű. Summa: akiről tudtuk, hogy tud írni, azokról most ismét bebizonyosodott, akikről meg nem tudtuk, azokról nem véletlenül nem tudtuk. És a (Nagy László óta) perszisztáló kérdés akár megint újabb figyelmet kaphat – merthogy az utóbbi évtizedben robbanászerűen nőtt a megjelenő gyerekkönyvek száma, és a gazdag kínálat mellett elfelejtődni látszanak az alapvető elméleti premisszák és tisztázatlanságok –, illetve némi hangsúlyeltolódással módosulva újrafogalmazódhat: Egészen biztos, hogy legitimálható a (csak) gyerekírók szükségessége? Jó (fajta) az a fajta irodalom, ami kizárólag gyerekeknek (imígyen pedig markánsan irodalmi és eszmei megkötésekkel) íródik?
Az esetlegesen felmerülő elitizmus vádja könnyedén megkérdőjelezhető, ha nem csupán 37 szövegként, hanem a monitorizált hazai gyerekirodalom 37 jelpéldányaként tekintünk a meseprojekt anyagaira – ezt érdemeljük?
A Hét határon szövegek szerzői (a megjelenés sorrendjében): Korom Bálint, Dániel András, Zágoni Balázs, Kalas Zsuzsa, Mészöly Ági, Sopotnik Zoltán, Nagy Anikó Johanna, Bertóti Johanna, Böszörményi Gyula, Méhes Károly, Turbuly Lilla, Maros Krisztina, May Szilvia, Kertész Edina, Egri Mónika, Tamás Zsuzsa, Tóth Ágnes, Ayhan Gökhan, Dávid Ádám, Miklya Zsolt, Molnár Krisztina Rita, Nyulász Péter, Gimesi Dóra, Acsai Roland, Szabó Imola Julianna, Murányi Zita, Tasnádi Emese, Tóth Kinga, Szabó-Tasi Katalin, Majoros Nóra, Lakatos István, Both Gabi, Kiss Ottó, Simon Réka Zsuzsanna, Demény Péter, Csík Mónika.
