Mészöly Ágnes
Mesemarathon – gyermekirodalom három felvonásban
Három évvel az első Mesebeszéd után – melynek témája akkor elsősorban a gyermekirodalom-kritika és annak hiánya volt – az egykori Tanképző alagsorában gyűlt össze a szakma számos szereplője, hogy ismét áttekintse, melyek ma legégetőbb gyermekirodalmi kérdések, s vajon találhatóak-e rájuk megnyugtató, vagy megnyugtatónak tűnő válaszok.
Szekeres Niki, a rendezvény lelke és fő szervezője jó érzékkel talált három olyan témát, melyek közül bármelyik önállóan is tökéletes hívószava lehetett volna egy efféle szimpóziumnak. Ráadásul a beszélgetéseken való részvételre csupa olyan szakembert kért fel, akik sokszor és sok helyütt hangot adtak már gondolataiknak és véleményüknek. Egy időben és egy helyen tartózkodásuk érdemi, de minimum érdekes beszélgetést ígért.
I. (arról, hogy kötelezően fáj-e a kötelező)
A minikonferenciát nyitó beszélgetést Benedek Anna vezette és moderálta. Résztvevői (Varga Betti és Bacsó Péter, mindketten budapesti gimnáziumokban magyartanárok, Gombos Péter, aki a Kaposvári Egyetemen oktat, illetve Hartai László, aki többek között az ELTE Filmtudományi Tanszékének egyik alapítója) mindannyian naponta szembesülnek az irodalomtanítás problémáival.
Benedek Anna egy remek kérdéssel nyitott (mely önmagában elvinne egy konferenciát): mire való az irodalom tanítása.
A kérdésre négy beszélgetőpartnere természetesen négyféleképpen válaszolt. A gyakorló középiskolai tanárok azt a minimum-követelményt állították fel, hogy lehetőleg ne szoktassa le a gyerekeket az olvasásról. Gombos Péter az irodalom, mint tantárgy létjogosultságát vitatta, Hartai László pedig többször is hangsúlyozta, hogy ha van az irodalomtanításnak feladata egyáltalán, akkor az az, hogy megtanítsa a gyerekeknek, hogy egy-egy műben nem a történet a fontos.
Természetesen szóba került az irodalmi „tárgyi tudás” és a kreativitás látszólagos ellentéte is. Az irodalom történeti tudásanyagát mindenképpen fontos megtanítani, bizonyos elemzési, szövegértelmezési sablonok pedig remek mankónak bizonyulhatnak feladathelyzetekben – vélekedtek, megint csak egybehangzóan, a középiskolai tanárok. Hiszen az irodalom egy kötelező érettségi tárgy, és emiatt a tanulók esetleges irodalmi kreativitásának csupán egy esetleges fakultáció adhat teret. Hartai László vitába szállt ezekkel a – gyakorlati tapasztalatokon alapuló – gondolatokkal, provokatívan „pontvivő tárgyaknak” (sic!) nevezte beszélgetőtársait, s alapjaiban támadta az irodalomtanítás megszokott metódusát: projektszemléletet, egyénekre szabott feladatokat kérve számon rajta. Ami, idealista szemszögből nézve legalábbis, kétségtelenül indokolt lehet; ám ha figyelembe vesszük, hogy nem csak budapesti elitgimnázimokban tartanak magyarórákat, eléggé valóságtól elrugaszkodottnak hat.
Benedek Anna zseniális fordulattal terelte vissza a beszélgetést az eredeti kérdés, a kötelező irodalom problematikája felé. Abban minden beszélgető egyet értett, hogy szükség van kötelező, illetve politikailag korrektebb szóhasználattal közös olvasmányokra, ám ezek ideális számában és milyenségében már korántsem volt konszenzus. Bacsó Péter ötlete (minden tanár arról az olvasmányról tanítson, amelyről saját véleménye, gondolatai vannak, s ami az éppen adott osztály érdeklődésének, tudásának megfelel) forradalmi, de nyilvánvalóan ésszerű volt; Gombos Péter javaslata pedig az „elég jó könyvek” olvastatására vonatkozóan (miszerint olyan műveket is hasznos feldolgozni, amelyek esetleg nem képviselnek kimagasló szépirodalmi értéket, de szívesen olvassa az adott korosztály) már több iskolában napi gyakorlat.
A hagyományos kötelezőkről sem alakult ki egységes vélemény. Egy száz-százötven éves szöveg, ebben egyet értett mindenki, nehezen értelmezhető egy mai tanulónak. Annak okát, hogy például A Pál utcai fiúk mint olvasmány a mai napig működik, vélték megtalálni Molnár Ferenc drámaírói habitusában és a téma időtlenségében is; talán e miatt sikeres az Ábel a rengetegben is. Ám a például a Légy jó mindhalálig már egy évszázada sem volt gyerekeknek szánt olvasmány – mondta Gombos Péter. Legalábbis Móricz szerint, aki félreértésnek tartotta, hogy (egyébként remek)művét ilyenképpen kanonizálták.
A beszélgetés konklúziója mindenképpen a nyitás, a nyitottság szükségessége volt. Több kortárs és több olyan mű kell az irodalomórákra – ebben a közönség is teljesen egyetértett –, melyek közelebb viszik a gyerekeket az olvasás öröméhez, élményt, mélységet és szórakozást egyszerre nyújtanak neki.
II. (arról, hogy merre tart a gyermekirodalom, mint szakma intézményesülése)
A második menetet Pompor Zoltán vezette, s a beszélgetés az előző órához képest lényegesen kevesebb indulatot kavart. Központi kérdése az idei ősztől a Károli Gáspár Református Egyetemen induló szakirányú továbbképzés volt. Kissé indokolatlannak tűnt a beszélgetést indító felvetés (szükség van-e ilyen szakirányú képzésre), hiszen a szakma évek óta hiányolja a szakembereket, az egységes gyermekirodalmi fogalomtárat, és egyébként is: ahogy Visy Beatrix irodalomtörténész megjegyzi, a gyerekirodalom van akkora hype, hogy szükséges legyen egy ilyen kezdeményezés.
A beszélgetésben a prímet ezek után természetesen Hermann Zoltán, a Károli oktatója viszi. Elképesztő lelkesedéssel beszél a majdani kurzus tematikájáról (melyben helyet kap a gyermekirodalom története, a sokat emlegetett fogalmi bázis, a kritika, a tájékoztatás, sőt, a nemzetközi kapcsolatok is), a megvalósítás már leküzdött nehézségeiről. Thímár Attila, a Pázmányról csak egyetérteni tud vele (és talán egy kicsit sajnálni, hogy az ötlet nem az ő tanszékükön született meg).
Szó esik a különböző érintett egyetemek gyermekirodalomhoz, főképp kortárs gyermekirodalomhoz viszonyulásáról is: Merényi Hajnalka, az ELTE Tanító- és Óvóképző Karáról elmondja, hogy bár a képzésben egyre nagyobb helyet kap az említett terület, nem, vagy nagyon kevéssé jut vissza az általános iskolákba vagy az óvodákba – ennek okaként a konzervatív közízlést nevezi meg, mellyel nem mernek a frissen végzett kollegák szembe menni.
Hermann Zoltán szerint azonban pont ez a közízlés változtatható meg – vagy lenne megváltoztatható –, ha nem is egy két féléves gyermekirodalmi szakiránnyal, de mondjuk egy skandináv mintára felállított, és természetesen bőkezűen támogatott csúcsszervvel, mely átfogó koncepció keretében kezelné a problémákat.
III. (amelyben kritikusok tesznek észrevételeket)
A harmadik szekciót maga Szekeres Niki vezeti – ha másból nem, ebből mindenkinek nyilvánvaló, hogy ezt a témát tekinti a második Mesebeszéd kardinális kérdésének is. Meghívott vendégeként Tóth Patrícia kritikus, Szathmáry István kulturális rovatvezető és illusztrátor, Keresztesi József és Lovász Andrea ül az asztal körül.
A beszélgetés során nyilvánvalóvá vált, hogy bár a három évvel ezelőtti állapotokhoz képest igenis történt, nem is kicsi, előremozdulás, még bőven nem tart a gyermekirodalom-kritika az ideális állapotok közelében. Lovász Andrea mintegy hátba is támadja a szakmát: mint mondja, a Bárka vonatkozó rovatának szerkesztőjeként néha igencsak gondban van, hiszen nem kap megfelelő minőségű szövegeket. Keresztesi József szerint ennek az egyik oka az, hogy a professzionális kritikusok nem kerülnek kapcsolatba gyermekeknek szóló szövegekkel. Szathmáry István hozzáteszi, hogy a kiadók hozzáállása sem megfelelő az esetleges kritikákhoz. Nyakló nélkül másolják a külhoni trendeket, az eladott példányszámokat pedig az egyetlen érvényes visszajelzésnek tekintik.
Tóth Patrícia a kiadói hozzáállás anomáliái mellé felvázolja a szerzői reakciók túlzottságát is: s egyben bevallja, hogy a szakma belterjessége miatt egy ideje már nem szívesen ír magyar szerzők könyveiről, hiszen az írók egy része képtelen a szövegét ért bírálatot nem személyes szinten kezelni.
Ezt Lovász Andrea is megerősíti: ő leginkább akkor tud vitriolos kritikát írni, ha egy egyébként jó szerző pocsék dolgot ír. Ám, főleg, ha elismert névről van szó, ilyenkor szinte garantált a sértődés. Pedig el kellene fogadni, hogy gyerekkönyv-kritikát elsősorban nem a gyerekek számára írunk, sőt, nem is a szülőknek, hanem a szakma visszajelzése ez a kiadói oldalnak (szerkesztőt és szerzőt ide értve), a színvonal javítása érdekében.
Szekeres Niki egy kritika-kritikával próbálja folytatni a beszélgetést: a Gyermekírók Szekszárdi Tanácskozásán elhangzott, majd a Meseutcán is megjelent Kertész Edina-írás alapján kérdezi az egybegyűlteket. Keresztes József rövid (mikor didaktikus egy mese, és zavarja-e ez a gyerekeket) fejtegetése után Lovász Andrea egyszerűen kijelenti, hogy nem tekinti vitaalapnak a fenti szöveget. Véleménye és érvei egyszerre hatnak kiábrándultnak és kategorikusnak, de nem kedveznek a vita további ívének. Szekeres Niki természetesen elég gyakorlott moderátor ahhoz, hogy ne hagyja hamvába halni a beszélgetést. Szóba kerülnek még innovatív kiadók, a hatalmas szakadék a kritika által felmagasztalt és a gyerekek által szívesen olvasott könyv-típusok között, természetesen anélkül, hogy bármiféle kompromisszum születne, akár az olvasók, akár a kritikusok részéről.
Szerencsére ez a beszélgetés – sőt, nem csak ez, hanem az ezt megelőző kettő is – hihetetlen mélységben különbözött az utóbbi néhány év gyermekirodalommal és irodalom-kritikával kapcsolatos kerekasztal-beszélgetéseitől. Nélkülözött minden személyeskedést, sértődöttséget, nem átkozta ki a ponyvát vagy a ponyvának tekinthető műveket: leszállt az intellektuális magas lóról, mégis intelligens és hozzáértő volt az első pillanattól az utolsóig.
Csak remélni tudjuk, hogy a következőre nem kell újabb három évet várnunk.
