Mészöly Ágnes
Új utak, régi kátyúk
(szubjektív és ráadásul elkalandozós tudósítás egy Eseményről)
Február huszonhetedike minden bizonnyal jelentős dátum a magyar gyermekirodalomban. Valamiért. Muszáj, hogy az legyen, mi más magyarázná, hogy hosszú hetek uborkaszezonja után két programot is erre a napra szerveztek a szakmában, nemhogy egy napra, de ugyanarra az időpontra is, hogy még az igazán hardcore rajongók se lehessenek ott mind a két helyen.
Az Írók Boltjában a Móra Kiadó mutatta be az újrafordított-illusztrált Bambit, az Átrium Filmszínházba pedig a Magyar Gyermekirodalmi Intézet invitálta az érdeklődőket, A kortárs gyermekkönyv-illusztráció új útjai címmel hirdetett szakmai beszélgetésére. Az új Bambi borítóját Lakatos István tervezte, akiről minimum elmondható, hogy a kortárs gyermekkönyv-illusztráció új útjaihoz is van némi köze, az átfedés elég nyilvánvaló, de mindegy, bele kellett nyugodni, kecske vagy káposzta, vagy ez, vagy az, esetleg egy időgép.
Az Átriumban Sándor Csilla, mint a Magyar Gyermekirodalmi Intézet vezetője moderálta Varga Emőke egyetemi oktató, Pálfi György egyetem docens és Maczó Péter egyetemi docens beszélgetését, melynek egyik apropója az eseményen szintén részt vevő Révész Emese művészettörténész januári, Műértő-beli cikke volt.
A másik, kevésbé aktuális apropó, hogy gyermekirodalomról, illusztrációról és új utakról beszélgetni mindig lehet. Bár e témákban újat mondani egyre nehezebb, a világ nem fordul olyan gyorsan, mint amilyen sűrűn különböző fórumok késztetést éreznek arra, hogy párbeszéddel is támogassák a magyar kortárs gyermekirodalom ügyét, így aztán nehezen elkerülhető, hogy ne mindig ugyanabban az „elmaradás-nyugathozképest – művésziigény-kontra-piacielvárások – függetlentudományosigényű-kritikahiánya” Bermuda-háromszögben hánykolódjon a szakma jeles képviselőinek kicsiny bárkája.
Még akkor is, ha Révész Emese vitaindító cikke üdítően nélkülözött minden már-már kötelezőnek mondható kört a fenti témákban.
A beszélgetés elejére jellemző is maradt a pozitív, eredményközpontú szemlélet. Sándor Csilla első, bemutatkozásokat követő körkérdésére (tízes skálán hányasra tartja a magyar gyermekkönyv, illetve -illusztráció jelenlegi helyzetét) minden hozzászóló meglehetősen magas értéket nevezett meg. Pálfi György a három pont veszteség elsődleges okaiként a képzőművészet visszhangtalanságát, a szakmai párbeszéd, és az általánosan elfogadott fogalomkészlet hiányát hozta fel. Maczó Péter hasonló pontozás mellett kiemelte az ízlésnevelés és az esztétizáló szerep fontosságát, illetve azt, hogy a digitális kultúra terjedésével párhuzamosan hány új lehetőség nyílik meg a könyv mint tárgy és az olvasás szerepét újraértelmezni képes művészek előtt.
Varga Emőke kevésbé optimista hozzászólásában (10/6) rámutatott, hogy gyakorlatilag nincsenek statisztikai adataink a gyerekkönyvek esetében a megcélzott olvasóréteg befogadói attitűdjéről: legjobb esetben is csak a szülői véleményeket vagyunk képesek valamilyen szinten mérni. Felhívta a közönség figyelmét a keményfedeles, illetve leporello-kínálat elképesztő és elkeserítő igénytelenségére mind grafikai, mind irodalmi téren.
Révész Emese viszont bártan megduplázta a Varga Emőke által adott hat pontot: tízes skálán tizenkettőre értékelte a jelenlegi helyzetet, megengedve ugyanakkor, hogy lehetnek még kisebb anomáliák a remek alkotások olvasóközönséghez való eljutásában, azaz a könyvterjesztésben illetve a könyvtárak ellátottságában.
A következő hozzászólás-körben aztán lassan és kérlelhetetlenül ez a szimpózium is belesodródott a megszokott örvénybe. Először csak a merkantil és a művészeti elvek összeegyeztethetetlenségét említette valaki, aztán az irodalomelméletnek rótták fel a megszokott hibát, hogy tudniillik nem tett meg bizonyos lépéseket a gyermekirodalom tudományos nomenklatúrájának megalkotása érdekében, majd elkerülhetetlenül és végzetszerűen előkerült az ősellenség neve, aki nem átall hozni százezres példányszámokat, amikor az igazi, a minőségi áru nem kel el ötszázban sem.
Jelen sorok írója ekkor strigulákat kezdett húzni. És minden alkalommal, amikor Bartos Erika, Bogyó, Babóca vagy Annapetigergő neve elhangzott, húzott egy vonalat a jegyzetfüzetébe, nem is jegyzetelt tovább, és közben arra gondolt, hogy talán mégis a Mórásokhoz kellett volna menni, hátha ott esetleg valami előremutató dologról volt szó. Tucatnyi strigula környékén megunta, abbahagyta azt is, egy idő után mindent meg lehet unni, sztoikusan figyelt tovább.
Az is alig érte el ingerküszöbének határát, amikor valaki, természetesen egészen véletlenül, egymás után felolvasott egy nagyon jó Tóth Krisztina verset és egy nem annyira jó (de nem is bűnrossz) Bartos Erikát, és mindenki, közönség és előadók, sokatmondóan és tragikus felhangokkal sóhajtottak, hogy hát, igen.
És akkor valahogy jelen sorok írójának elment az egésztől a kedve. De az is eszébe jutott, hogy milyen lelkesen hallgatta több mint egy évvel ezelőtt egy nagyon hasonló rendezvényen ugyanezeket a gondolatokat.
Hiszen ezek a gondolatok jobbára helytállóak. Sajnos időtállóak is. A gyerekkönyv-forgalmazásban még mindig csupán a jéghegy csúcsát jelentik a szövegben és képvilágban minőségi kiadványok, még mindig fehér holló az illusztrált ifjúsági regény (illusztrált felnőtt irodalomról pedig legfeljebb beszélhetünk), még mindig alulfizetettek az illusztrátorok (is), még mindig nem alakult ki a szilárd és konszenzusos esztétikai-irodalomtudományos alapokra építő, de kiadóktól független gyermekirodalom-kritikusi réteg. Még mindig nem sikerült felzárkóznunk a nyugat-európai trendekhez, sőt, miután anyagi okokból ellehetetlenült az ország gyerekkönyv-termésének bemutatása például Bolognában is, nagyon valószínű, hogy egyre kevésbé fog sikerülni.
Nemcsak a gondolatok, hanem a hozzájuk kapcsolódó érzelmek, sőt, indulatok is aktuálisak ma is. Ugyanolyan szomorú, hogy az irodalomtudomány még mindig adós a gyermekirodalom-esztétika alapfogalmainak kidolgozásával, ugyanolyan nevetségesen (siralmasan) kevés pénz forog a minőségi gyermekirodalomban még a kis létszámú felvevőpiacot tekintve is, és a, és a, és a többi.
Ezt jelen sorok írója is érti. Érzi, bőrén tapasztalja. Mégis, ahogy ott ült (és az unott strigula-húzogatásból átváltott egy nagyszabású, steampunk stílusú plakátterv kidolgozásába – hiszen ez a szimpózium mégis csak az illusztrációról szól –, melyen Bogyó és Babóca Godzillaként tornyosul a Minőségi Magyar Gyermekkönyv-Kiadás fölé), felmerült benne az a (profán) gondolat, hogy esetleg, ha már ennyi okos ember összegyűlt egy helyen, feltehetnének néhány nagyon egyszerű és nagyon fájó kérdést – saját maguknak.
Hogy vajon mit tud Annapetigergő megalkotója (mert, ugyebár, rajzolni és írni, azt semmiképpen), hogy százezrek vásárolják Tescoban, Kétegérben és Betűtésztában? Van-e esetleg valami, amit ebből a, nevezzük így, jelenségből tanulhat esetleg a Szakma, a nagybetűs? Segít-e a minőségi gyermekirodalom finanszírozási problémáin az, ha azt a szegmensét, amit (ha felnőttirodalom lenne) nevezhetnénk populárisnak, lektűrnek akár, és ami természetesen nagyobb forgalmat generál, mint a mindenkori magas-kultúra termékei, folyamatos támadások kereszttüzében tartják, megosztva ezzel kiadókat és szerzőket? Hogy milyen irányból kellene közelebb vinni azokhoz a szülőkhöz és gyerekekhez az „igazi” irodalmat, akiknek az ajtaján már betette, mint éhes farkas, a hátsó lábát (esetleg éppen Bartos Erika műveivel) az olvasás szeretete? Hogyan lehetne a könyvtárosokat, óvó néniket és tanítókat cinkostárssá tenni ebben a csínytevésben?
Hogyan lehetne nem ugyanazokat a kérdéseket újra és újra feltenni, vagy ha már erre nem vagyunk képesek, akkor ugyanazokra a kérdésekre esetleg megpróbálni másfajta válaszokat találni, nem a tavalyelőttieket és az azelőttieket, mert azok szemmel láthatólag még arra sem voltak alkalmasak, hogy új kérdéseket generáljanak, nem hogy arra, hogy valamiféle megoldást adjanak a fennálló problémákra?
Természetesen jelen sorok írója (aki alapjában véve konfliktuskerülő alkat, és támogatja a világbékét), ezeket a kérdéseket mind nem tette fel ott, az Átrium Filmszínház galériáján. Meghallgatta még, hogy a beszélgetés résztvevői közül ki mire költene, ha költhetne egy stadionnyi pénzt. Kicsit sajnálta, hogy olyan egyáltalán nem fenntartható ötleteket hall, mint progresszív kiadványok ingyenes osztogatása, de senki sem áldozna például arra, hogy létrehozzon egy neves irodalmárokból és egyéb hozzáértőkből álló csoportot, amely kidolgozná azt a bizonyos nagyon hiányzó elméleti alapot, olyat meg főleg nem, hogy kortárs irodalmi táborokat szervezne például tanítóknak és könyvtárosoknak.
Aztán hazaindult, és nagyon bánta, hogy nincs időgépe, és így semmiféle esélye sincs eljutni, mondjuk, az Írók boltjába a Móra rendezvényére. Mert tényleg, aznap kifejezetten kedve lett volna hallani valamit a kortárs illusztráció új útjairól.
