Mészöly Ágnes:
Jéghegyek északnak, délnek
Beszélgetés „nehéz témákról” – Két Egér Könyvesbolt, 2013. 05. 21.
Prológ
Ha csak az ifjúsági irodalomról lenne szó, az sem volna egyszerű. Az ifjúsági irodalmat nehéz határok közé szorítani, definiálni, életkori sajátosság ez nála, gondolom. Normális kamasz nehezen definiálható, gyereknek tekinted vagy felnőttnek, csak hibázni tudsz.
Épp a kamasz irodalom viselkedjen, idomuljon, simuljon be a felnőttek-gyártotta fogalomvilágba?
A feladat adott: az ifjúsági regényről lesz ma szó, méghozzá annak is a komolyabb vonulatáról – be lehet-e, és ha igen, hogyan lehet emelni nehéz témákat boncolgató műveket a megcélzott korosztály általános (netalántán iskolai) olvasmányai közé.
Dialóg
Kerekasztal-beszélgetés: az asztal körül avatott ismerői ifjúságnak, irodalomnak. Fenyő D. György és Boronkai Szabolcs a Radnóti gimi magyar illetve történelemtanárai, Ágoston Alexandra és M. Szabó Csilla a kiadói oldalról, Mészáros János, a Két Egér lelke, Wittmann Ildikó, a Csodaceruza nagyonkritikusa. Salamon Eszter pedagógus, Peer Krisztina pszichológus és az osztalyfonok.hu szerkesztője, Hepp Ildikó a kölöknetről érkezett, Leiner Károly gyógypedagógus, Mészöly Ági, aki leginkább író; az ifjúságot és az irodalmat Molnár Veronika Sára képviseli egy személyben, aki üde és egyetemista.
Ha ez a társaság nem jut valamire, akkor senki.
Akármit, ami kamasz, meghatározni nehézkes, ezzel kezdünk mégis. Mi már rég voltunk ifjoncok, mögöttünk összesen évszázadnyi idő a felsőoktatásban, persze hogy osztályozni akarunk és címkézni.
Fenyő D. tanár úr három oldalról definiál. Esztétikai szempontból ifjúsági irodalom, ami kifejezetten egy korosztályt szólít meg valamilyen, irodalmi köntösbe öltöztetett kérdéssel: ebből a szempontból tehát alkalmazott literatúráról beszélhetünk. Önállósodási szempontból ifjúsági irodalom az, amit a kamasz maga választ, s ezzel mintegy definiálja önmagát – még akkor is, ha ezzel jóval nagyobb szórást mutatnak a választott művek, s jócskán bekerülnek olyan regények is, melyek legjobb szándékkal is csak tömegirodalomnak tekinthetők. A harmadik szempont pedig alapvetően a szerzők e korosztályhoz való hozzáállását mutatja: azok, akik e célcsoportot szólítják meg, feltételezik, hogy a tizenéves el tudja olvasni a felnőtt irodalmat, s így, ha a témaválasztásban nem is, a művek nyelvezetében mindenképpen nagykorúsítja az ifjú olvasót.
Elnézve az asztalon heverő köteteket, találó a megfogalmazás. Patrick Ness és Susanne Collins trilógiái, a Szólít a szörny, a Semmi, a Móra Tabu sorozatának könyvei (mellesleg, sajnos, kizárólag külföldi művek – Szécsi Noémi első fecskének tekinthető Mandragóra utcája nem csinált nyarat: még mindig kínosan kevés szerző szólítja meg hazai tizenéveseket). Komoly, fájdalmas, kifejezetten depresszív témák, olyanok, amikről szerintünk, szülők-pedagógusok-irodalmárok szerint mindenképp beszélnie és olvasnia kell egy kamasznak.
A kamaszok természetesen nem értenek ezzel egyet. Bár M. Szabó Csilla szerint a Móra eleve nem számított eladási rekordokra a Tabu sorozattal, és bár a szakma egyöntetűen örömmel fogadta például a Szólít a szörnyet vagy a Semmit, mintha ezek a komoly témák nem jutnának el az olvasókhoz – esetleg annak ellenére sem, hogy a kiadók hatalmas marketingmunkát tesznek néhány kiadvány mögé.
Igénytelenek lennének gyerekeink? Vagy az ádáz tömegmédia miatt? Nem jut el hozzájuk a komoly és értékes irodalom? A rendszer, az iskola, a mindenkori magyartanár tehet róla, hogy nem olvasnak a kamaszok?
Csúszunk az általánosítások lejtőjén, de Fenyő D. tanár úr megálljt parancsol. A középiskolások bizonyos rétege igenis olvas, méghozzá nem keveset: kilóra falják G. R. R. Martin könyveit például. Persze egy nagyobb, számosabb részük egyszerűen nem vesz könyvet a kezébe, ha nem muszáj. És a csoportok nem átjárhatók: két jégtáblán ülve távolodnak egymástól az olvasók és a nem olvasók, az egyik északnak tart, a másik délnek, és ez a rendszer, az iskola és a magyartanárok minden erőlködése ellenére sem változtatható meg. Hogyan is lenne megváltoztatható, egészíti ki Leiner Károly, mikor a mi tanítványaink nagy részénél otthon nem hogy a könyv, de esetleg még toll vagy a papír sem tartozik a lakás megszokott tárgyai közé.
Az előbb még túlzásnak tűnő jégtáblás metafora kínosan reálissá válik: nyilvánvaló, hogy még egy féregjárat sem köti össze a gyakorlógimnázium és az alapítványi szakiskola tanulóinak univerzumát.
Mégis, hogyan lehetne közelebb hozni a fiatal olvasóközönséghez a nehéz témákat feldolgozó kortárs műveket – tereli vissza a beszélgetést eredeti medrébe Mészáros János. A kiadói oldal aktivizálódik ismét, külföldi és itthoni jó gyakorlatokat és mintákat említenek: bizonyos művekre épülő továbbképzések, óravázlatok, színházi feldolgozások állnak a középiskolai magyartanárok rendelkezésére. Ám a tanárok az oktatáspolitikai vezetés és az irodalom mint „szakma” kettős elvárása szorításában nyögnek. S bár az iskolában tanított irodalmi kánon folyamatosan tolódik a jelen felé, ez a haladás legalábbis komótos.
Természetesen kamaszoknál a kortárs csoport ajánlása lenne a legjobb reklám, mondja Salamon Eszter, erre kéne utat találnunk, hogy szélesebb körhöz juttathassuk el a komoly témákról szóló irodalmat. De Boronkai tanár úr lehűti a lelkesedést: aki vámpírokról akar olvasni, annak hiába szuszakoljuk a Bűn és bűnhődést. És ez jól is van így: hiszen a kamasz attól kamasz, hogy önálló döntéseket hoz, nem kevésszer a felnőtt szándékok és ízlés ellen.
Epilóg
Illusztris társaság tyű meg ha, nem jutottunk sokra. Azaz a szemtelen tizenévesekkel nem lehet mit kezdeni. Még irodalmi szempontból sem. Még azokkal sem, akik egyáltalán az északnak tartó jégtáblán ülnek, Leiner Laura, Cristopher Paolini vagy Andzrej Sapkowski műveit lapozgatva.
Bár nem is biztos, hogy egyáltalán kezdeni kellene velük bármit. Inkább bízni bennük, a magukhoz való eszükben. És magunkban, hogy eleget tettünk értük: elengedhetjük a kezüket olvasás terén is. Itt a lehetőség, olvashatnak Chaos Walkingot és Luke és Jont, és ez rengeteget számít. Mert a fiatalok azok olyanok, hogy élnek a lehetőséggel.
Az idősek meg, azok, akik olyasmiről beszélgetnek, hogy hogyan hozhatnák közelebb a fiatalokhoz a nehéz témákat feldolgozó minőségi ifjúsági irodalmat, na, szóval az idősek azok meg olyanok, hogy feleslegesen siránkoznak, aggodalmaskodnak, és úgy hiszik, hogy manapság a fiatalok (sóhaj).
