Tündérek és királyfik Budapesten
Bábszínházi dramaturgként nem idegen tőled a mesék világa, de eddig nem írtál könyvet. Az egyik legnagyobb gyerekkönyvkiadó, a Pagony gondozta a kötetet. Milyen volt a közös munka, és az érzés, hogy „igazi” íróvá váltál?
Én soha nem akartam „igazi” író lenni, sőt. Még attól is féltem, hogy igazi dramaturg legyek. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy kihúzzak valamit Csehovtól, vagy megmondjam például Ascher Tamásnak, hogy valamivel nem értek egyet? Én ezektől a dolgoktól már az egyetemen is rettegtem. Igazi sorsfordító szerencse (vagy gondviselés, vagy angyalszárnyak csapkodása) volt, amikor egy véletlen találkozás miatt belecsöppentem a bábszínház világába. Egy csomó tehetséges, fiatal alkotó, bábszínész és -rendező közé, akiknek szükségük volt egy fiatal dramaturgra. Rám volt szükségük, nem valaki másra, nem olyanra, aki jobban ért Csehovhoz, vagy jobban fordít angolból, hanem éppen rám. Ez elképesztő bátorságot és szabadságot adott. Dobák Lívia – az egyetlen dramaturg, aki bábszínházzal foglalkozott akkoriban – rengeteget segített, egyengette az utam, és biztatott, hogy merjek írni. Mert a bábszínházi dramaturg ír, adaptál, versel. Az egyik első munkámban (a Tengely Gábor rendezte Kádár Kata Revü) például írnom kellett egy fél népballadát (az eredeti töredékesen maradt fenn, de bele akartuk tenni az előadásba), ami minimum vakmerőség. Mégis megírtam, és senki nem vette észre, hogy nem eredeti. Hát azóta merek írni!
Az elmúlt években sok színdarabot írtam bábszínházaknak, nagyrészt meseadaptációkat. De a könyv más. Eszembe se jutott volna, ha nincs a két évvel ezelőtti Aranyvackor és a Meseutca különdíja. Ha nem rágod a fülem, hogy érdemes írnom, és ha nem keresnek meg a pagonyosok, hogy szerintük is. Sokáig el se hittem, hogy az egyik legnagyobb gyerekkönyvkiadó tényleg akar tőlem egy könyvet. Aztán elkezdtünk együtt dolgozni Kovács Eszterrel és Győri Hannával, születtek mindenféle szövegek, kialakult egy irány, és a végén meglett ez a könyv. Egészen elképesztő érzés volt először kézbe venni! Eszter és Hanna nagyon sokat segítettek, pedig nehéz lehetett velem, szerintem produkáltam az összes első könyves gyerekbetegséget, szorongást, görcsöt…
Miért épp a szerelem köré csoportosultak a mesék?
Volt nekem egy tündér professzorom az egyetemen, Osztovits Levente tanár úr – ő mindig azt mondta, hogy a drámairodalomban két dolognak van tétje, a szerelemnek meg a halálnak. Az összes többi üres bohóckodás. És én már gyerekkoromban is azokat a meséket szerettem, amelyeknek volt ilyesfajta tétje. A magyar népmesék közül például A háromágú tölgyfa tündére volt az egyik kedvencem, a másik meg a Mindentlátó királylány, ami valójában A makrancos hölgy. Kazettán meg a Minden egér szereti a sajtot, ami igazából egy Rómeó és Júlia. Ez lehet talán az egyik oka. A másik, hogy én tízéves korom óta folyamatosan szerelmes vagyok. Nem tudok nem szerelmes lenni, mint ahogy dolgozni sem tudok úgy, ha az adott munka nem válik a szenvedélyemmé. Ez egy ilyen gyári beállítás. Szerintem szerelmesnek lenni még akkor is jó és fontos, ha nem mindig úgy végződik, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak.
A történetek gördülékenyek, és friss nyelven íródtak. Nagyon belülről jön ez a hang?
Nagyon, mivel egyáltalán nem tanultam a prózaírást, és igazából fogalmam sincs, hogyan kell vagy kellene csinálni. A történetek egyszer csak mondatokká lesznek, van, amikor nehezen formálódnak, van, amikor könnyen, és sokszor úgy érzem, ez egyáltalán nem tőlem függ. Íródnak, mesélődnek maguktól. Különös szavakat és kifejezéseket egyébként az apukámtól szoktam lopni, ő nagyon színesen használja a magyar nyelvet, egy igazi kincsesbánya.
Megegyeztetek Gyöngyösi Adriennel abban, hogy mely jelenetekhez fest képet, vagy teljesen szabad kezet kapott?
Az első perctől nagyon megbíztam Adriban, nem akartam és nem is szóltam bele semmibe. Ő elképesztően érzékeny művész, nagyon hamar ráérzett a mesék hangulatára. Már az első vázlatai is gyönyörűek voltak… Tele van a könyv apró finomságokkal, például az utolsó mese lapjain fokozatosan sárgulnak meg a szív alakú levelek, ahogy múlik az idő – szerintem ilyen szépet én nem is tudnék kitalálni.
Eléggé hasonlít rád a borítón szereplő királylány. Te is észrevetted?
Pedig Adri nem is tudhatta, hogy nekem is van virágos tornacipőm!
A kecskeméti bábszínházban előadást is láthatunk a címadó meséből. Volt olyan momentum, amit a színdarabból emeltél be a könyvbe?
Nem, mivel a mese volt előbb, aztán lett belőle színdarab Kuthy Ági rendező kitartó unszolására. Soha nem volt még ilyen nehéz dolgom, mint itt, saját magam adaptálása közben… A munka különböző fázisaiban rendszerint kétségbe estem, és elhatároztam, hogy soha többé nem csinálok ilyet, inkább elmegyek péknek. Mert milyen idióta, színpadképtelen író talál ki például olyat, hogy a főhősök cipőfűzője végig össze van kötve? Hosszú hetekig vitatkozott bennem a meseíró meg a drámaíró, igazán gyötrelmes, de szórakoztató időszak volt.
Lesz-e folytatása ennek a könyves kalandnak?
Jeli Viktóriával és Tasnádi Istvánnal már dolgozunk az Időfutár című ifjúsági rádiójáték könyvváltozatán, amely szintén a Pagonynál fog megjelenni. De még mindig nem gondolom, hogy igazi író lennék. Bábszínházi dramaturg vagyok, aki néha ír mást is, például mesét, hangjátékot, doktori disszertációt. Egészen saját könyvet akkor szeretnék írni legközelebb, ha annyira dörömböl majd bennem egy történet, hogy már nem bírom magamban tartani.
(Both Gabi)
