Mészöly Ágnes
Nem mese ez, gyermek
Van színpad, meg kivetítő, három lány és két fiú, háromnegyed Hímzőkör, kétharmad Nádha. Irodalmi est, gyerekkor-tematika. A gyerekkorba belefér sok minden, még több is. Mágiája van, hétköznapi és rakottszoknyás ünneplős is. Szabadlábon, ráadásul ez a cím; jó cím, nosztalgiázós. Felnőttként lehet merengni a gyermekkor szabadságán, legalább olyan jól, mint gyerekként a felnőttkorén. A szabadság mindig odaát van.
Fiatal szerzők, költők, írók, művészek. Ránctalan homlokok, mögöttük persze lehet bőven mindenféle tapasztalat, de még nem. Még nem felnőttek, a groteszk, meg a keserű hiányzik az arcukról. Az elején majdnem bemutatkoznak, de aztán mégsem, nem nagy baj, irodalmi estre ismerős jár leginkább úgyis, a kis kavarodás meg direkt helyes.
Kovács Kata fotója
Ha már a szövegek nem helyesek egyáltalán. Itt versek lesznek inkább, ott meg rövid prózák, mondja a Nádhás fiú. Jó, hogy mondja, egyébként nehéz lenne kategorizálni: lírai epika, epikus líra, vagy tudomisén, villanások, érzések, történetnélküli momentumok végtelen nagyításban, állóképpé merevítve, kielemezve. A Hímzőkörös lányok prózája körön belül homogénnek mondható, egymáshoz hasonló stiláris megoldásokkal operálnak, szakadozott, unortodox mondatszerkesztés, szabad asszociációk, szanaszét kirakós a világ. Semmiképp sem helyes, kedves szövegek, nem fodrosak és nem vidámak, nagyjából minden távol áll tőlük, amit a gyermekkorról gondolni szokás. Egyrészről. Másrészről pontosan hozzák, amit a gyermekkorról gondolni szokás, a kiszolgáltatottság, a jelentéktelenség érzéseit, a csövekben meg a mintákban megbúvó félelmetes izéket, az éjszakai fázóslábú pisiléseket. Hiányokat, szülők, figyelem, szeretet hiányát. Bántást. Hideget. Kicsinyességet, durvaságot.
Időtlenségbe emelt jelentéktelen, mégis jelképessé emelkedő momentumokat ír le, olvas fel az öt fiatal. Szuggesztív, erős, jó szövegek, csak ne kellene közben azon gondolkoznom, hogy mennyire felnőtt gondolatok ezek. Olyan mondatok, amikről úgy gondolják, hogy a felnőttek szerint így gondolkodnak a gyerekek. Triplacsavar, egyik a másik után. De eszméletlen jól csavarják, kétség nem fér hozzá.
Történet szinte nincs. De amikor mégis, akkor élet-halál kérdése. Nem tudom, miért éppen ez a kispróza taszajt meg, talán, mert a gyermekkor térdalóli általánosságaiból ez emelkedik el leginkább. Mert a legelső szótól az utolsóig őszinte, semmi manír, semmi szándékoltság. Talán mert a leginkább gyermekperspektíva: egy visszaemlékezés, csak úgy egyszerűen, egy gyermek-intenzív osztály pillanataira. Itt nincs állóképpé merevítés, tudatosan megbiccentett szórend, cselekmény van, harc. Kegyetlen, pontos, szenvtelen mondatokkal facsarja ki a szöveg a hallgatót, komolyan, utána szívesebben hazamennék, mint akármi mást. Van még utána néhány vers és próza, de alig tudok figyelni már, tömény masszává áll össze a hang meg a felolvasók feje fölé vetített kép, és minden ámulatom és elismerésem és nahátozásom ellenére örülök, amikor lehet tapsolni a végén.
Komoly és kíméletlen felolvasóesttel ajándékozott meg a háromnegyed Hímzőkör és a kétharmad Nádha. Ajándékozott, ugyan, hozzám vágták az elveszett illúzióikat a gyermekkorról, meg a megmaradtakat is, hisztisen és mértéktelenül, mintha fel sem nőttek volna. Mert talán tényleg nem, de legalábbis nem annyira.
Tóth Kinga, Baki Júlia, Szabó Imola Julianna, illetve Dékány Dávid és Lucz István Ádám – köszönet. Az írásokért, a mesteri felolvasásért, a nyomasztó gondolatokért is, meg a villamosútért hazafele, megválaszolhatatlan feleslegességeken rágódva. A Vas utcában harsogó ötvenes évek-beli slágerért, mikor kiléptem a Roham kapuján, és külön köszönet a kétméteres karácsonyfáért, amit mellém (és nem rám) dobott le a Gutenberg téren egy kicsit megkésett, de meglehetősen bátor lakó a harmadikról.
