Egy csipet egészséges őrület
Anna Laura Cantone piemontei születésű (1977), Milánóban élő illusztrátor. Kétségkívül egyike a külföldön legjobban ismert olasz illusztrátoroknak. Több mint 100 gyerekkönyv fűződik a nevéhez, valamint számos nemzetközi és olasz szakmai elismerés. Munkái jó részét fordításban is megjelentették rangosabbnál rangosabb kiadók, a NordSudtől a Sarbacanig, Bloomsburytől a Simon and Schusterig. 2003-ban elnyerte a Hans Christian Andersen díjat, háromszor is a Bolognai Könyvvásár nagydíjának jelöltje volt, elismerték Pozsonyban, Taiwanban, nem beszélve az Amerikai Illusztrátortársaságról (New York).
2008-tól az olasz állami televízióval dolgozik saját, 52 részes animációs sorozatán: Pipì, Pupù e Rosmarina a címe. Anna Laura tervezte meg és találta ki a sorozat karaktereit, festi a háttereket, ő írja a forgatókönyvet és az egésznek ő az art direktora is.
Mikor jöttél rá, hogy szenvedélyes rajzolóból profi illusztrátorrá váltál?
Mindig is rajzoltam, kiskoromtól kezdve. A szüleim is úgy emlékeznek rám, hogy mindig színes ceruza van a kezemben, nem szólva a tanáraimról...De ha igazán őszinte akarok lenni: muszáj illusztrátorként dolgoznom, mert semmi mást nem tudok csinálni! Pont nekem való, kimondottan szórakoztat. Na és egy csomót kell utazni... És én nagyon szeretem az új benyomásokat. Illusztrátorként a gyerekkor előítéletek nélküli látásmódját kell elővennünk: tátott szájjal meglepődni mindenen, semmit sem venni magától értetődőnek. Például az ötéves kislányommal láttunk a múltkor egy autót, ami hátul biciklit szállított. – Odanézz, Greta! – böktem oldalba –, egy szemüveges autó! Most már Greta is észrevesz arcokat a házakon, furcsaságokat mindenütt...
Mesélj a tanulmányaidról!
Művészeti középiskolába jártam, aztán a milánói Istituto Europeo di Design-non tanultam tovább. Nem sokkal azután, hogy végeztem, hívtak vissza, hogy tartsak illusztráció kurzusokat az egyetemen. Most egy-egy illusztrációs trimeszter tartok ott, és egyhetes tanfolyamokat japán diákoknak. Nagyon sokat tanulok tőlük... egészen más a vizuális kultúrájuk, mint a miénk!
Tanárként mit tanácsolsz azoknak, akik az illusztrátori pálya felé fordulnak?
A mottóm az, hogy csináld azt, amiben hiszel, úgy könnyebb lesz magaddal ragadni bárkit. Aztán, hogy ne hagyják magukat alulértékelni senkitől! Mindenkinek van valami különleges mondanivalója, egyéni hangja. Csak meg kell találni és kiérlelni, letisztítani, elmélyíteni. Úgyhogy haszontalan folyton a többi illusztrátor munkáját lesni. Sokkal inspirálóbb, ha inkább más kultúrákat ismernek meg, színházba, kiállításokra járnak, naprakész dizájn és művészeti magazinokat lapoznak. Egyébként én teljesen másképp tanítok, mint általában a tanárok, vagy akár ahogy engem tanítottak annak idején. Talán, mert elég rossz diák voltam...
Ezt hogy érted?
Makacs voltam, önfejű, a magam módján csináltam a dolgokat már akkor is. Például sokszor ottmaradtam az órák után is befejezni a dolgaimat... ezt eléggé utálták. A gyerekkönyv illusztráláson kívül nem sok minden érdekelt, így aztán sok órát ellógtam. Nem is voltak túl jók a jegyeim. Tanárként én sokkal jobban tiszteletben tartom a diákjaim autonómiáját. De egészen hétköznapi dolgokban is másképp gondolkozom, például abban, ahogy az anyagokat használjuk. Amikor én az akadémiára jártam, a legtöbb tanár elvárta, hogy méregdrága, minőségi papírjaink, festékeink legyenek. Igen ám, de ha ott ülsz szemben a precízen felfeszített papíroddal, ami egy vagyonba került, akkor teljesen begörcsölsz... Hogy is szárnyalhatna a képzeleted, ha félsz hibázni? Ez a helyzet blokkolja a kreativitást. Úgyhogy én pont az ellenkezőjével indítok. „Használjatok mindenfélét, amire rajzolhattok, nem baj, ha egy kávéházi étlap az vagy egy régi újság'” – mondom a diákjaimnak. Mellesleg nekem egyébként is tetszenek a kicsit kopottkás hangulatú, úgynevezett vintázs dolgok. Nagyon szeretem felhasználni mindazt, amit találok. Minden hülyeséget, a kolbász címkéjétől kezdve a villamosjegyig.
Ne hagyd ki a régi olajfestményeket sem...
Tényleg. Februárban nyílt egy fontos kiállításom Milánóban. Az itt látható képek közül néhány igazán különleges, mert XIX. századi festményekre, amiket a férjemmel vettünk egy árverésen, a saját figuráimat festettem rá. Meg át is alakítottam itt-ott őket. Nagyon jólesett, mert az utóbbi időben kevesebb lehetőségem van a manuális munkára, a hagyományos technikákra. Remélem, tetszenek majd, én nagyon élveztem elkészíteni őket... A kislányomnak nagyon bejönnek.
Elég egyedi stílusod van. A figuráid szimpatikusak és jókedvre derítenek. Kik hatottak rád?
Miròtól Jocovitti-ig, Caldertől Rauschenbergig sok kedvencem van. Ahogy már mondtam, rettentően szórakoztat a rajzolás, és azt mondják, hogy ez átjön a munkáimon. Sok képzelőerő kell... és egy csipet egészséges őrület. Például, amikor a kulcsmásolónál elkunyerálom a kulcsok reszelésénél keletkezett rézport... Vagy amikor bárányokat rajzolok a metrólejáratba. De azt is el kell mondanom, hogy a pályám elején nagyon sok kellemetlen élményem volt a stílusommal kapcsolatban. Többször is volt részem olyan elutasításban, hogy lehajtott fejjel, könnyekkel a szememben távoztam a helyszínről. A könyvkiadók nem mindig túl tapintatos emberek. És az is igaz, hogy senki nem készített fel arra, hogy hogyan is kellene eladnom magam illusztrátorként egy könyvvásáron. Mostanra megtanultam megtalálni azokat a kiadókat, akik igazán értékelik, amit csinálok.
Hány könyvet készítesz egy évben?
Tizenkettőt, tizenhármat, tizenötöt... mikor hogy.
Milyen érzés a rajzfilmben látni a hőseidet, Pipit, Puput és Rosmarinát?
Így érezhette magát Geppetto… egyszerűen csodálatos! Mozognak, beszélnek, élnek. Amikor először láttam ezt – egy animációs filmfesztiválon, hatalmas mozivásznon –, és láttam a rengeteg gyereket is, ahogy élvezték az egészet, elsírtam magam. Hatalmas lépés a pályámon ez a rajzfilmsorozat. Ráadásul személy szerint több mindent is kaptam ettől a munkától: megtanultam számítógéppel és digitális rajztáblával dolgozni – mint mondtam, sajnos az iskolában sok órát ellógtam, így sem az animációról, sem a komputerről nem volt sok fogalmam előtte –, és megtanultam csapatban dolgozni. Most készítem egyébként a következő 24 részt. Aztán, reméljük, hogy az animációs munkák után 2014-ben már be is mutatják az új szériát…
Paulovkin Boglárka
Anna Laura Cantone hazai megjelenései:
Jill Tomlinson: A bagoly, aki félt a sötétben, ill. Anna Laura Cantone, ford. Demény Eszter, Pagony, Budapest, 2012, 88 oldal, 2490 Ft
Jill Tomlinson: A cica, aki haza akart menni, ill. Anna Laura Cantone, ford. Demény Eszter, Pagony, Budapest, 2013, 84 oldal, 2490 Ft
