„Barátságos apróműfaj”©
Megjelent már jónéhány könyved, sok-sok díjat kaptál értük, mégsem ismerjük eléggé a nevedet. Miért alakult ez így?
Nem egyszerű dolog a bőséges és izgalmas irodalmi kínálatban felhívni magadra a figyelmet. Vagy ravasz (reklám)fogásokkal túlságosan is könnyű. A kedvező kritikák ellenére nagyon sok jó könyv magára marad. Talán szerencse kérdése is, hogy egyszerre többféle figyelem irányuljon egy-egy szövegre. Ebben nincs szerepe annak, hogy történetesen Szlovákiában élek, hiszen a legtöbb könyvem a Kalligramnál jelent meg, ami szerintem az egyik legjobb kiadó, magyarországi viszonylatban is. Az ok az is lehet, hogy nem publikálok nagyobb rendszerességgel. És hát az önmenedzselésben sem vagyok bajnok, bár nem is akarok mindenáron és minden fórumon nyomulni.
Viszonylag ritkán fordul elő, hogy a szerző és a kiadó akkor találkozik először személyesen, amikor már elkészült a közös könyvük. Nyulas Ágnestől tudom, hogy ez veletek így történt. A távolság volt az oka?
Földrajzi értelemben nincs nagy távolság, hiszen Ipolyság, ahol élek, 80 km-re van Budapesttől, Szentendre még közelebb… Az elektronikus levelezés sokkal nagyobb távolságokat is áthidal. De hát nem a szerző személye érdekes, hanem a kézirat. Egyébként nem vagyok rejtőzködő típus. Nyulas Ágival valóban akkor találkoztam először, amikor átvettem a tiszteletpéldányokat, de valahogy olyan érzésem volt, mintha régóta ismernénk egymást. A könyv szerkesztőjével, Lovász Andreával is csupán leveleztünk. Biztos vagyok abban, ha találkoznánk, jókat beszélgetnénk, hiszen közös a szívügyünk.
Hogyan született ez a könyv?
Van egy műfaj, saját fejlesztés, nagyjából húsz éve mocorog bennem. Mesketének neveztem, merthogy rövid, szusszanásnyi szöveget jelent, és még csak cselekménye sem kell legyen, elég hozzá egy hangulat, egy látványélmény, egy érzelmi kavargás, egy történetfoszlány. Az első könyvemben – mesekönyv, Tamarindusz a címe, 1994-ben jelent meg – már olvasható belől jó néhány, főleg a saját gyerekkori élményeim újrajátszása hozta elő őket (közel is volt még időben az a tündéri világ…). Nagyon kedvező volt a visszhang, mondták sokan, legyen több ilyen. Ezért nem is zártam le magamban. Kilencéves volt a lányom (az ihlet- és ötletgejzír), amikor egy bágyadt nyári délutánon váratlanul kigördült egy friss meskete, és jókedvűen gurult utána a többi 76. A könyvbe persze nem mind került be. De néhány (a legszeretettebbek) titokban abból a régi könyvemből mégiscsak átsurrant ebbe az újba.
Ez egy ritka forma. Talán Máté Angi Volt egyszer egy szövegei hasonlíthatók hozzá, illetve Hervay Gizella Kobak könyvének meséi hasonlóak. Miért ragaszkodnak az írók ennyire a történethez, amikor bebizonyosodott, hogy a gyerekek tökéletesen értik a történés nélküli meséket is?
Megtisztelő hasonlatok! Épp most olvastam az Emlékfoltozókat, nagyon rokonszenves nyelvi világ. Az írói ragaszkodás a történethez pedig valószínűleg ősi, ezért nehezen lazítható. Meg valamiféle biztonságérzetet is nyújt talán, ebből kifelé mozogni túl kockázatos vállalkozás. Nekem is vannak hagyományos-történetes meséim. Most azonban az érzelmek érdekeltek, nem annyira a sztorik, ezért is libegnek a szövegek a líra és az epika határán.
Nagyjából ez az egyetlen érvényes beszédmód arról a szövevényes érzelmi hálóról, ami összeköti a gyerekeket és a felnőtteket. Nem féltél, hogy félrecsúszik a nyelv?
Egyrészt: dehogynem féltem, és azt hiszem, néha kilógott a felnőtt lólába, szerencsére Lovász Andi résen volt. Másrészt: egy kicsit sem féltem, hiszen ezt a hangot harmadszor hallatom (a Tamarinduszon kívül a „felnőttkönyvemben”, a Fényszilánkok című regényben is van egy kislányszólam).
Hogy fogadta a célkorosztály a könyvedet?
A kézirat részleteit óvatosan és szemérmesen elküldtem néhány szívemhez közel álló és megbízható irodalmi ízlésű kisgyermekes ismerősömnek. Arról számoltak be, hogy a mesketék hetekig vezették az esti toplistát, sőt utazáskor is be kellett csomagolni a kedvenceket, s miután megjelent a könyv, az egyik kisfiú azt a mesketét is követelte, ami végül kimaradt. Még friss a kötet, remélem, sok olvasónak vagy olvasójelöltnek tetszik majd.
A mozaikszerű felépítés, a töredékes elbeszélői mód jellemző a meséidre, ez lehetőséget ad arra, hogy tovább gondoljuk az olvasottakat. Saját lányoddal sikerül megbeszélni megbeszélhetetlennek tűnő problémákat a meséid segítségével?
Az a tapasztalatom, hogy a gyerekek bizonyos életkorban (és egyéntől függően hosszabb-rövidebb ideig) sajátosan töredezetten beszélnek. Nem azért, mert szegényes a szókincsük, hanem azért, mert a legnagyobb (lelki) szenzációkat mondják el, vagyis csupán a lényeget, és nem pazarolnak időt-energiát lényegtelen részletekre. Ezt egy kicsit ellestem, de igazából egyáltalán nem áll távol tőlem. A töredezettség másrészt nekem a titokzatosság szinonimája, ami szerintem elengedhetetlen feltétele egy mesének.
Igen, sok érzelmi gubanc szétszálazódott már az esti meséléskor, hiszen nemcsak én meséltem, hanem a gyerek is elmesélte a napi történéseket. Volt néhány megrázó eset, amikor helyén kellett legyen az eszem, hogy derűre forduljon a ború. És szerencsére volt sok-sok vicces mesélés. Egyébként az a tapasztalatom, hogy a kicsi gyerekek pontosan értik a metaforikus nyelvet, vagy legalábbis ráéreznek, egészen bonyolult dolgokat is sokkal könnyebben felfognak, mint a felnőttek, csak ezt a képességet lassan és módszeresen kiveszejti belőlük a szocializáció és az intézményes oktatás számos módszertani bakija.
Van még nálatok közös esti (fejből/könyvből) mesélés, vagy már csak önállóan olvas a lányod? Ő mit szólt a megjelent kötethez?
Korán kezdődött a kamaszkor, és sajnos már egy éve elmúlt az esti mese iránti igény. Ehelyett kitaláltuk a sutyorgást: ágyban, sötétben megvitatjuk a napi eseményeket. Azért egy kicsit sóvárogva gondolok vissza a régi szép, hosszan mesélős estékre. Sok verset is olvastunk egyébként. Az új könyvnek örült, főleg az illusztrációk érdekelték, hiszen a szöveget már jól ismerte, mivel amint megírtam egyet-egyet, mindig megmutattam neki, kikértem a véleményét. Igazából nem nagy ügy, hogy anyának időnként megjelenik egy-egy könyve – ez a kamaszhozzáállás. És reményeim szerint titkos boldogság.
Mit olvastál szívesen, amikor annyi idős voltál, mint ő?
Pöttyös könyveket. Gyűjtöttem is őket. Ebben a sorozatban jelent meg a Harisnyás Pippi, azt szerettem a legjobban. És egy cseh szerző, Václav Čtvrtek Csirizár, Hínárkóc és Kocsibak című mesefüzérét – ebből egyébként bájos rajzfilm is készült, a magyar tévében is lehetett látni Rumcájsz címmel.
Motoszkál-e benned valamilyen gyerekeknek szóló szöveg?
Igen, van egy gyermekszínjátszó csoportom, nagyon gyorsan meg kellene írnom az új műsor szövegét, hogy időben elkészüljünk a bemutatóval. Ebből tehát nem könyv lesz, hanem színpadi játék.
Both Gabi
© N. Tóth Anikó meghatározása
(N. Tóth Anikó: Az eszemet tudom, illusztrálta: Békés Rozi, Cerkabella, Szentendre, 2012, 100 oldal, 2500 Ft)
