Mészáros János felvétele
A világ összes kincse, képekben
A Csimota Kiadónál jelent meg a könyv, amelynek illusztrációit most a galérián rendezett kiállításon láthatjuk. A kiadó egyik tulajdonosa, Tsík Sanya sokszor mondja, hogy már az első találkozásnál könnyű felismerni egy illusztrátort, mert mindenki „saját magát rajzolja”, azaz a karakterei hasonlítanak az alkotóra. Te a könyv melyik szereplőjében ismersz magadra?
Szerintem nem annyira a külső karakterben, inkább az ember belsőjéből van valami.
Inkább lelki rokonság? Érzel ilyet például Micóval, a főszereplő kislánnyal, aki kalandos útra indul, hogy visszaszerezze apja könnyelműen elveszített kincseit?
A történet szürreális része az, amivel rokonságot érzek: hogy minden és mindenki repül, hogy túl nagy zaj van, ilyesmik... Látszólag teljesen normális vagyok, de azért nem áll tőlem távol ez a szürreális, groteszk, lebegős, nem teljesen hétköznapi világ. Ezeket szeretem nagyon festeni.
Amikor elolvastad a szöveget, melyik volt az a pont, amikor elindult benned valami, elkezdtek repkedni a figurák? Emlékszel rá, melyik résznél kezdtek el kialakulni a szöveggel kapcsolatos belső képek?
Nálam nincsen ilyen pont, inkább egy lassú folyamat az egész. Szerintem borzasztó lassan dolgozom, és ez részben amiatt is van így, hogy az elején nagyon sokat vacakolok: olvasom a szöveget, és még mindig csak olvasom. És még mindig csak olvasom. Van egy nagyon erős benyomás a szövegről az emberben ebben a szakaszban, de akkor még olyan teljes, annyifelé indulhat el... Ha akkor rögtön elkezdeném rajzolni, attól tartok, túlságosan leegyszerűsíteném. Ezért hagyom, hogy teljesen kiforrjon, és csak akkor kezdek el rajzolni, amikor már teljesen biztos vagyok az irányban. Persze aztán egész más lesz az eredmény, mint amilyennek elképzeltem... De mégis, onnantól kezdve rendben van.
Apró, pici vázlatokat, figurákat rajzolsz a vázlatfüzetedbe, és később azokból komponálod meg a végleges, nagyméretű képeket?
Van rengeteg fecnim, füzetem, vázlatom, az igaz... Rendezgetem, kidobom, kezdem elölről, és csak akkor feszítem fel a papírt és kezdem el festeni, amikor teljesen tisztán látom, hogy mi lesz a képen. De ebbe aztán még kerülnek improvizációk, és ezekre szükség is van, mert addigra annyira kristálytiszta a fejemben az egész, hogy igazából az apró, hirtelen kis ötletek őrzik meg az egésznek a frissességét, játékosságát.
Melyik képet festetted meg először A világ összes kincse illusztrációi közül?
Azt, amelyiken Micó Rézcsőrű hátán ülve repül.
Olyan, mint egy kettős portré, mintha ezen a képen találtad volna ki a két főszereplőt...
És – lévén, hogy ebben a könyvben a zene az egyik főszereplő –, milyen a viszonyod a zenéhez?
Abszolút jó, mint ahogy szerintem mindenkinek... Sokszor képzelik rólam, hogy zenét hallgatva dolgozom, de ez egyáltalán nem így van. Vagy zenét hallgatok, vagy festek, a kettő együtt nem megy. Vagy elkezdeném önkéntelenül is felvenni a zene ritmusát, vagy zavarni kezdene, mert annyira száz százalékig a munkára koncentrálok, hogy a kettő együtt nem megy.
Végig feszült koncentrációban dolgozol? Nincs olyan szakasz a felvázolás, megálmodás, alapozás után, amikor egy viszonylag mechanikusabb szakasz következne a kidolgozásban?
Sajnos nincs... Vagyis, nem tudom, hogy sajnos-e, mert én igazán élvezem minden percét, de nincs afféle kikapcsolódós festegetés.
Egy igazán nehéz nap után hogyan lazulsz el?
Alszom... (nevet) Lennének ötleteim, de erre nagyon kevés idő van, a lazításra.
Egy-egy nagyobb munka után van szusszanásod?
Jó lenne, ha lenne, de sokszor már ott van a következő munka, és alig tudok belelépni, mert még annyira hat rám az előző. Egyébként is nehezen engedem el a kész könyveket. Amikor kész lettem A világ összes kincse képeivel, és leadtam őket a kiadónak, szomorú voltam.
Egyfajta gyász, szinte?
Igen, még úgy csináltam volna, bár nem tudom, hogy pontosan mit, mert amit kitaláltam, azt mind megvalósítottam, rendben volt az egész, nem hagyott hiányérzetet, de mégis.
Meg lehet számolni, hány színt használsz a munkáidban: nem sokat. Ezeket hogyan választod ki? Mérnöki tudatossággal, dizájner-módra, színmintákkal a kezedben? Vagy festő módra megálmodod?
Valamit elképzelek, azt megpróbálom papírra vetni, ahhoz keresem a színeket. Vannak napok, amikor csak próbálgatok, keresgélek, és vannak olyan borzasztó időszakok is, hogy úgy érzem, elhagytak a színeim. Aztán egyszer csak kialakul valami... Tudom, hogy furcsán hangzik, de úgy érzem, nem értek igazán a színekhez, ezért is használok belőlük keveset. Nem tudnék nagyon színes képeket festeni.
Kinga, te eredetileg rajzfilmes vagy. Manapság pedig a gyerekkönyv és a különböző multimédiás alkalmazások kezdenek összeérni. Te hogyan látod a papír alapú gyerekkönyv jövőjét?
Konokul hiszek abban, hogy a papír-könyv megmarad, ez nem is kérdés. Sajnos egyébként is van egy rettenetes ellenállásom a számítógép irányában, ami nem erény, hanem hiba, tudom. De nem tudok vele megbarátkozni, és most már nem is szeretnék – nem érdekel.
Pedig ezt a világot, amit a munkáidban teremtesz, nagyon jól meg lehetne mozgatni. Nincs benned ilyen irányú ambíció?
Nincs. Sőt, amíg filmet forgattam, azt is szupernyolc-harmincötösre tettem, mint egy utolsó mohikán. Nagyon élveztem. Ha számítógéppel készült filmet nézek, az nekem mindig egy kicsit steril. A hagyományos technikával készült dolgoknak van varázsa, mindig vannak apró tökéletlenségek, karcok, hibák...
Szóval neked elemi igényed egyfajta „mesterség-szag”?
Igen, valami ilyesmi...
Gondolod, hogy a modern eszközökkel ezt nem lehet átadni a következő nemzedék számára?
Biztos, hogy lehet, de ahhoz professzionális szinten kellene a szakmának azzal a részével foglalkoznom. Én pedig úgy érzem, így is kevés a napi huszonnégy óra ahhoz, amit most csinálok. Az egy más szakterület. Én a papírral, a festékkel, hagyományos könyvek készítésével szeretnék foglalkozni.
Paulovkin Boglárka
Rofusz Kinga illusztrációi A világ összes kincse (szöveg: Bátky András, zene: Sárik Péter Trió, Csimota, 2012) című könyvhöz (és jazz-mesejátékhoz) február 16-ig láthatók a budapesti Két Egér galériájában.
