Simon Réka Zsuzsanna:
Meglepni az embereket
A spanyolországi Edelvives Kiadó a Marista Iskolatestvérek tagjainak kezdeményezéséből született, és százhúsz éves múltra tekint vissza.
A Marista Iskolatestvérek egy katolikus vallási közösség, melynek legfőbb célja a fiatalok képzése és oktatása, különösen érdekeltek a hátrányos helyzetű gyerekek taníttatásában. Spanyolországban sok iskolát vezetnek, számos kulturális rendezvény, kezdeményezés az ő nevükhöz kapcsolódik. Az egyik fő feladatukként az olvasás, a kultúra népszerűsítését határozzák meg. Több kiadót is igazgatnak.
Az Edelvives Kiadót is a közösség tagjai alapították. Egyike a legsikeresebb spanyolországi ifjúsági- és gyerekkönyvkiadóknak. Bevallásuk szerint a keresztény humanizmus, az értékekben gazdag oktatás, a szolidáris kultúra, a fenntartható fejlődés, a racionális fogyasztás elvei határozzák meg jelenlétünket a kiadói világban. Céljuk, hogy ez a jelenlét kreatív, bátor, kritikus és megfontolt legyen.
2012-ben az Edelvives Kiadói Csoport első alkalommal rendezte meg Nemzetközi Képeskönyv Versenyét (I Premio Internacional de Álbum Ilustrado). A beérkezett alkotások közül tizenhárom munka került a döntőbe. A versenyt és a velejáró 12.000 €-t Elena Hormiga nyerte, El hombre que quiso conocer a la luna (Az ember, aki meg akarta ismerni a holdat) című munkájával. A zsűri tagjai voltak: Rébecca Dautremer, Ana Juan, Inmaculada Corcho, Teresa Durán, Belén Martul, Fernando Agresta, Violante Krahe.
Elena Hormiga pályamunkája szabad újraértelmezése egy maorí legendának. A történet egy halász és egy kereskedő vitájával indul. Nem tudják eldönteni, hogy a Hold és a Nap külön lények-e. A halász ezért hajóra száll, elindul megkeresni a Holdat, hogy ezzel bebizonyíthassa a falubelieknek, a Nap és a Hold külön lények. A történet valójában a saját igazság keresésének útját meséli el. A halász utazása során erős érzelmeket él meg és vált ki azokban, akikkel találkozik. A könyv színvilágát a történetszál alakulása határozza meg: a szürke, a fekete, a fehér mellett kontrasztként a türkizkék, a sárga, a piros is megtalálható. Az utóbbi színeknek fontos szerepük van a különleges pillanatok hangsúlyozásában, a halász által megélt varázslat megragadásában.
Könyvének megjelenését követően Elena Hormigát kérdeztem.
Hogyan jutottál el a számítástechnikai mérnökségtől az illusztrálásig? Sok utat kellett bejárnod, míg az illusztrálás mellett horgonyoztál le?
Mindig azt szoktam mondani, hogy az illusztrációk világába történő érkezésem a lehető legkacskaringósabb úton történt. Egyrészt azért, mert olyasmit tanultam, aminek semmi köze nincs az illusztráláshoz, másrészt pedig azért, mert amikor végre eldöntöttem, hogy változtatnom kell az eddigi életemen, szükségem lett egy olyan álomra, ami vezethet, ami lelkesít. Azt kérdeztem magamtól, mit szeretnék leginkább csinálni? A válasz az volt: könyvet illusztrálni. De akkor még nem adtam fel az addigi munkám, hanem elkezdtem tervezést tanulni, és olyan területeket fedeztem fel, amelyek egyre inkább érdekelni kezdtek. Így lassan-lassan újra az illusztrációk világához közeledtem anélkül, hogy ráébredtem volna, hogy sok-sok éve az akkori vágyam megfogalmazása volt a kiindulópontja az egész útváltásnak.
Nagyon érdekesnek találom, hogy egy maorí legendát dolgoztál fel. Mesélj kicsit a nyertes munkádról.
Első pillanattól kezdve világos volt a számomra, hogy olyan legendát szeretnék választani, ami széles körben nem ismert. Arra gondoltam, ha egy a köztudatban épp jelenlévő történetet választok, akkor már ismertek lennének az előzetes grafikai megoldások, és nem szerettem volna, ha ezektől függne az illusztrálási folyamatom. Ezért is távolodtam el a legenda gyökerétől, a szereplőktől, a környezettől, és inkább arra figyeltem, hogy elmélyítsem a konfliktust olyan helyzetekben, melyekben például a szégyen, az elégedetlenség, a humor dominál.
Mi változott az életedben mióta megnyerted a díjat? Mit jelent számodra ez az elismerés?
Tudatában vagyok annak, hogy mekkora szerencsém volt. Tapasztalatok nélkül jelentkeztem a versenyre, és most úgy érzem, kötelességem tanulni, tökéletesíteni mindent, amit lehet. Az életem nem sokat változott azóta, továbbra is kis hangyaként dolgozom. Úgy gondolom, ez a hivatás hosszútávú és remélem, hogy mindegyik munka a fejlődésemet segíti majd elő. Tudom, hogy sokat kell tanulnom, és ez nagy motiváló erővel bír.
Véleményed szerint milyen a képeskönyvek piaca ma Spanyolországban? Melyek a kedvenc képeskönyveid?
Az én rálátásom nem szakmai, de azt elmondhatom, hogy engem az őszinte, kétértelmű, vicces, játékos történetek ragadnak meg. Nem igazán figyelem, hogy a szerző spanyol-e vagy külföldi, de arra figyelni szoktam, hogy a szöveg szerzője és az illusztrátor ugyanaz a személy-e (ilyenkor elgondolkodom azon, milyen lehetett az alkotás folyamata). Nagyon szeretem azokat a képeskönyveket, amelyek megnevettetnek, vagy amelyek meglepetésekkel szolgálnak. Ilyen művek Taro Gomo: A bañarse (Fürödni!), David Peña: Ñam (Nyam), Pat Hutchins: El paseo de Rosalía (Rozália sétája), Jutta Bauer: Selma könyvei. Nagyon érdekelnek Isol, David McKee, John Burningham, Maurice Sendak munkái. Neofitaságom megengedi, hogy apránként fedezzek fel gyöngyszemeket, és ez igazán boldoggá tesz.
Milyen terveid vannak, Elena?
Szeretnék olyan autentikus, mulatságos történeteket alkotni, amelyek azonnal magukra vonják a figyelmet, amelyek széles mosolyt csalnak az arcokra, vagy olyanokat, amelyek meglepik az embert.
