A könyvek megvárnak
Róka és Egér régi útitársaid, a 2007-ben megjelent első kötet teljes szövegét beemelted az újba. Semprun nagyregénye és Bereményi Géza dalszövege is ugyanezt a címet viseli. Mi vezetett ahhoz, hogy egy ilyen ismert címet adj a könyvnek?
Mindenekelőtt nem gondoltam, hogy „a nagy utazás” mint gyerekkönyvcím összeütközésbe kerülhet Semprun vagy Bereményi klasszikusaival. A cím kardinális kérdés egy megjelenő műnél: az író legfeljebb javasol, de a kiadó dönt, hiszen neki kell eladnia majd a megjelenő könyvet. Körülbelül harminc különböző címet írtam össze és ajánlottam fel – történetesen A nagy utazás nem az én ötletem volt. Elfogadtam, bár engem inkább az zavart, hogy itt nem egy, hanem több utazásról van szó: minden, a kötetben szereplő fejezet egy-egy utazást mesél el. A pagonyosok azonban meggyőztek, hogy egyetlen hosszú utazásként is fel lehet fogni Rókának és Egérnek az erdőtől távol töltött időszakát. Így született ez a cím.
Miért nem szerepel a címben Róka és Egér?
Hogy alcímként sem szerepel, azt bánom. Bevallom: kicsit kapkodós volt az utolsó hét. Gondoltunk rá, de aztán elfelejtődött. A címben viszont azért nem szerepel a „Róka és Egér”, hogy még véletlenül se keverje össze senki a korábbi kötettel. Rémálmainkban megjelent az a könyvesboltos, aki átfutja az új könyvek listáját, és az enyémnél továbbmegy: „Ja, Róka és Egér? Az már van nekünk.”
Az első kötet így fejeződik be: „Viszontlátásra!” Már akkoriban is gondoltál arra, hogy lesz folytatása?
Igen, eleve úgy gondoltam: az igazi kalandok csak azután kezdődnek, hogy Róka és Egér a városba kerültek. Valamikor az óvodás fiammal együtt átélt sok-sok költözés inspirálta az eredeti mesét – mire Róka és Egér újra az erdőben köt ki, lassan ennek az időközben felnőtt srácnak is el kell engednem a kezét. Jó régen tartoztam magamnak ezekkel a történetekkel... De most is „Viszontlátásra!” az utolsó szó. A történet nem ér véget, bár nem követjük tovább. A búcsú egy új korszak kezdetét jelenti – Andris ezt érti meg, amikor így köszön el állat barátaitól. Nem szabad félni a változástól. Persze ezzel önmagamat is bátorítom...
A két kötet között alapvető szemléletkülönbséget látok a tipográfiában. Ennek mi az oka?
A 2006-os változat egy olyan képeskönyv volt, amelyben fontosnak éreztem, hogy a szöveg is megmozduljon: a kiemelt, színes, dekoratív szövegrészek, a képek és a „kenyérszöveg” folyamatos játéka adta meg az alaphangulatot. Szeretem a tipográfia eszközeit gyerekkönyvekben hangsúlyosan alkalmazni, s meg vagyok győződve arról, hogy fontos szerepe lehet az olvasáshoz való viszony alakításában. A még olvasni nem tudó, sőt a bölcsis gyerek is egyértelműen felismerhet bizonyos típusú szövegrészletet a látvány alapján. A Róka és Egér új otthont keres-ben elsősorban az erősebb érzelmi töltésű mondatokat emeltük így ki, de csináltam már „bölcsis tipót” is a Guriga nyusziról szóló Elbújtam! könyvemben, ami nagyon bevált. Játék és sikerélmény is: a nyomtatott szöveg megerősítése a gyerekek számára. Eredetileg tervezőgrafikus a szakmám, tehát egyébként is vonzanak a tipós feladatok, szeretek ilyesmivel bíbelődni. Az új könyvnél viszont egy letisztultabb, kevésbé kísérleti jellegű, mondhatnám, hagyományos kötetet képzelt el a Pagony, úgyhogy ez a fajta játék és gondolkodás kimaradt. Az illusztrációk is szelídebbek kicsit. Egyrészt azért, mert ebben a könyvszerkezetben kevés lehetőség volt nagy, kifutó, domináns képek elhelyezésére, másrészt azért, mert ebben a könyvben biztosan idegenül hatott volna egy groteszkebb látásmód. Egyébként nem először dolgoztam át a könyvet: 2010-ben kiadtak belőle egy svéd verziót is.
A nagyméretű betűkből arra következtetek, hogy kezdő olvasóknak szántátok a könyvet, pedig a történetek inkább nagyóvodásoknak szólnak.
A szakmai kódex szerint egy-egy sornak nem szabad 65-70 karakternél többet tartalmaznia, mert akkor fárasztó az olvasás. Én lelkiismeretesen megszámoltam jó néhány gyerekkönyv sorait, és amikor nagyjából pozicionáltam az oldaltükröket, beértem volna 70-80 leütéses sorokkal és kicsit kisebb betűkkel is. A Pagony azonban olyan sokszor hallotta már az olvasóktól, hogy túl kicsi a betű a könyveikben, hogy e tekintetben semmilyen engedményre nem számíthattam. Végül kisebbre vettem a tükröt, hogy ne kelljen még nagyobbra méretezni a betűket – bocsánat a szakbarbárnak tűnő részletezésért! Nekem mindebből elsősorban az esztétikai vonatkozások érdekesek. Nem érzek éles szakadékot a két korcsoport között. Például A katicabogár elveszett pöttyeit és a Róka és Egér új otthont keres-t is szívesen olvassák az olvasni tanuló gyerekek. Sokszor jönnek olyan elsősök-másodikosok író-olvasó találkozóra, akikkel a tanító nénik vagy a könyvtárosok ezeket a könyveket dolgozzák fel – nagy sikerrel. Pedig Budapesten az előbbit babakönyvként tartják számon. Óriási különbségek vannak a gyerekek között. Úgy tapasztalom, hogy A nagy utazás történetei érdekesek lehetnek kilencéves korban is. Noha ma sok gyerek hihetetlenül tájékozott a világ dolgaiban, attól még az óvodás- és a kisiskoláskor érzelemvilágában élnek, és amit a mese taníthat, adhat át, dolgoztathat fel velük, az kihagyhatatlanul fontos.
Hogyan alakult ki az új könyv koncepciója?
A Róka és Egér kísérleti könyv volt, a maga idejében merész, szokatlan darab. Akkor a Pagony épp ezt szerette volna, keresték az autonóm művészi hangokat. Ha mellé állítjuk az ötmesés változatot, ez utóbbi sokkal visszafogottabb. Arra az ötletre, hogy több mesét írnék egyetlen kötetbe, és nem a korábbi képeskönyv formában dolgoznék, a kiadó nagyon lelkesen reagált. Jobban kibontakozhattak a szereplők, a viszonyok, amire a korábbi formában nem volt lehetőség. Túl azon, hogy Róka és Egér nagy változást élnek meg a költözéssel és új dolgokkal találkoznak a városi környezetben, az apa nélkül felnövő Andris és a nagypapakorú házmester, Pali bácsi kapcsolatából is több látszik. Az állatokkal szövődő barátság kapcsán felmerül a felelősségvállalás kérdése; az együtt megélt kalandok, tapasztalatok során pedig Andris végül komoly nagyfiúvá érik. Ezekhez ad izgalmas keretet a négy nagyobb, közös utazás: Budapest, a Balaton, a külföldi síelés, a budai hegyekben tett kirándulás. Mondhatjuk, hogy a korábbi kísérleti könyv sikeresnek ítélt vonásait egy közösen kialakított koncepció mentén formáltuk a most látható termékké. És nekem csuda klassz volt megörökíteni a saját Balaton-képemet; vagy megfesteni a magashegyi alkonyatot, amikor az ég már sötét, de a hó szinte világít, és útjukra indulnak a pályákon a villogó, sípoló ratrakok. Erős hangulatokat próbáltam megragadni a szövegben és a képekben is; olyan pillanatokat, melyekre Andris, feltehetően felnőttkorában is emlékezni fog majd. Teljes szabadságot élveztem a képek megalkotásában, és minden apró részletét elképzeltem a tájaknak és az eseményeknek; fényekkel, hangokkal, illatokkal együtt, akkor is, ha mindennek csak egy töredékét lehetséges megjeleníteni.
Milyen munkára készülsz? Hogy tudod beosztani az idődet három gyerek anyukájaként?
Saját könyvterven dolgozom és egy nagyon szép megbízáson is: a tíz éve megjelent Egyszervolt mesegyűjtemény újrakiadásán: meg kell tervezni a megjelenését, tipografálni és végig illusztrálni. El leszek foglalva vele egy ideig, mert a legkisebb gyerekünk még csak másfél éves. Napi 4-6 óránál többet nem tudok tőle elrabolni – na, és persze a többiek is igényelnek. Egy ekkora család mindennapi életének megszervezése önmagában is képes kitölteni egy ember idejét, figyelmét... És hát jó is együtt lenni. A gyerekek koncentráltabbá, fegyelmezettebbé tesznek a munkában is. Alázattal kell viselnem, hogy sokkal hosszabb időt vesz igénybe egy-egy feladat elvégzése. Sokszor napokig csak várom, hogy leülhessek végre megvalósítani a fejben kitalált elképzeléseimet a papíron. De most sokkal lazábban élem meg ezt a helyzetet, mint a fiaim születésekor. Olyan hamar elrepülnek ezek az évek! Úgyhogy minden pillanatát szeretném kiélvezni ennek az időszaknak. A könyvek megvárnak.
(Paulovkin Boglárka: A nagy utazás, Pagony, Budapest, 2012. 80 oldal, 2790 Ft)
A szerző fotóját Böjtös Kinga készítette.
(Both Gabi)
